Dr. Somogyi István: A SZABADKŐMŰVESSÉG IGAZI ARCA 1/4DR. SOMOGYI ISTVÁN v. nemzetgyűlési képviselő, ügyvéd
I. KÖTET: A SZABADKŐMŰVESSÉG FELELŐSSÉGE TRIANONÉRT
I. KÖTET: A SZABADKŐMŰVESSÉG FELELŐSSÉGE TRIANONÉRT
"önök azt hitték, hogy a forradalom befejeződött Franciaországban. Pedig a francia forradalom a Jakobinusok egy szörnyű és félelmetes szektájának csakis első kísérlete volt. A szekta elhatározása szerint tehát önök annak a nagy általános forradalomnak, amely egykor feldönti majd az összes trónokat, megsemmisíti az oltárokat, eltörli a tulajdont és törvény és társadalom feloszlásával fog végződni, csupán első állomására érkeztek."
"A dolgok sehogy sem mennek jól és azt hiszem, hogy szükségtelennek tartják az elővigyázatot. Én Európa követeit mindennap figyelmeztetem a jövendő veszedelmekre, melyeket a titkos társaságok készítenek elő az alig megállapodott rend ellen és látom, hogy a legnagyobb közönnyel veszik ezt. Azt hiszik, hogy a Szentszék nagyon könnyen megijed; csodálkoznak a véleményeken, melyeket a megfontolás kelt fel bennünk."
Egy könyvet vesz kezébe az olvasó, melynek tartalmát a címe megadja. Ebből a szempontból tehát az előszó teljesen felesleges, magához a nagyközönséghez tehát nincs is más szavam, mint hogy kérem, olvassák el figyelmesen s ne felejtsék el az abban foglaltakat sohasem, ha magukat és ivadékaikat boldog embereknek óhajtják tudni. Nem az én megállapításaim, nem az én következtetéseim és egyéni véleményeim azok, melyek a műben feltalálhatók, hanem a szabad-kőművességé és a szabadkőműveseké, akik itt olyanoknak mutatkoznak be, amilyenek a páholymunkákon voltak. Van azonban egy pár szavam a "volt" szabadkőművesek egy részéhez. Vannak köztük jó ismerőseim, vannak köztük jó barátaim, akiknek szívét, lelkét, meggyőződését láttam, látom és tudom. Becsületes emberek, jó magyarok és tiszta lelkűek. Ne érintse őket kellemetlenül az, amit ebben a könyvben látnak, ne tekintsék magukat általuk találva s ne higgyék, hogy abból a társadalmi és nemzetépítő munkából, melyből a maguk posztján derekasan kiveszik részüket, ki szeretném őket szakítani. Nem vád akar ez a könyv a jobb meggyőződésűek, a becsületes gondolkozásnak ellen lenni, hanem meggyőzés arról, hogy nincs miért búsulniok a szabadkőművesség feloszlatása miatt. Vagy ha úgy tetszik, tükör akar lenni ez a munka, melybe, ha belenéznek, meglátják azt az intézményt, melybe oly szép gondolatokkal telítve léptek be, a maga valóságában meglátják belőle, hogy az ő jellemük, becsületességük, feddhetetlenségük és hiszékenységük, mint vitte őket ördögi kezek irányítása mellett egy szörnyű, meredek szélére, ahonnan csak a nihilbe lehet lezuhanni.
Lehetetlen, hogy meg ne borzadjanak a látottakra, lehetetlen, hogy be ne ismerjék azt, miszerint téves utakon jártak, posvány szélén sétáltak s lehetetlen, hogy ezután egész valójukkal el ne forduljanak attól a sötét intézménytől, mely az ő szép ideáikat, szeplőtlen egyéniségüket egy világ elpusztítására akarta felhasználni.
A belügyminiszterileg feloszlatott magyarországi szabadkőművesség csontkamráiból az utóbbi időben gyanús mozgolódások zaja hangzik ki. Az eltemetettek feltámadásra készülődnek, az elnémítottak ismét beszélni próbálkoznak, a múmiák megelevenedni készülnek. A páholyok sötétlelkű lovagjai, a méregkeverés bajnokai, az emberi rosszindulatok keltegetői úgy találták, hogy az a nyolc esztendő, mely a nyilvánosság előtt hallgatásra kényszerítette őket, nem múlt el nyomtalanul a csonka ország felett. Ó, ők jól ismerik a magyar jellemet, kitűnő szakértői gyengeségeinknek és nemzeti sajátságainknak. Tudják, hogy nyolc év sok idő, a magyar népnél meg különösen sok, tudják azt is, hogy milyen készek vagyunk a megbocsátásra, a feledésre, s mennyire szeretjük, ha nemesebb érzelmeinkre hivatkoznak. Minek hallgatnának még tovább? Hol van már az a nép, mely oly világosan döbbent rá a két forradalom után a magyarországi szabadkőművesség hazafiatlan, sokszor hazaáruló munkájára, hol van már az elszántság és elevenség, amellyel eltökélte a becsapott és lelkiekben éppúgy, mint anyagiakban tönkretett ország, hogy egyszer és mindenkorra le fog számolni belső ellenségeivel, azok között is a legnagyobb és legveszedelmesebbel, a szabadkőművességgel, s hitet tesz azon elhatározása mellett, hogy soha, soha többé nem engedi még egyszer őket a magyar napvilágra. Hol van már a tavalyi hó, hol van már ez az eltökélt és elszánt nemzet? Ki beszél itt ma már a szabadkőművességről, ki tartja észben azok munkáját, ki emlékszik azokra az adatokra, melyek a páholyok sötétjéből előkerültek, ki figyel ma már csonka hazánkban ezekre? Senki! A nyolc év nagy idő, s ezt az időt a szabad-kőművesek nem töltötték tétlenül. Az első időben még lapítaniuk kellett, még nem volt szabad és nem is volt tanácsos a régi trükkökkel, a bevált módszerekkel előállani, hiszen sokkal frissebb volt a seb, sokkal elevenebb volt a tudat, sokkal nagyobb az elkeseredés is, így kockázatosabb a szokott hazugságok és tagadások, a vakmerő ferdítések és csavarások hangoztatása. Az agyakba valósággal bepréselődött a sötét páholymunkák minden mozzanata, a lelkekben izzott az évtizedes országrontás, nemzetveszejtés, lélek-mérgezés minden fázisának ismerete, semmi reményük sem volt tehát, hogy sikerüljön rehabilitációjuk s diadalmaskodjék megtévesztésük.
De ha valakinek, hát nekik valóban dolgozott az idő Magyarországon, ők maguk is azon voltak, hogy ez így történjék. A sajtóban, ebben a romlott és nemzeti érdekek iránt idegen és érzéketlen magyar sajtóban, tovább is ott voltak csatlósaik, lekötelezettjeik, velük rokonlelkiségű és erkölcsiségű társaik, akik szívósan, kitartóan és fáradhatatlanul puhították a talajt, törték, zúzták a megkeményedett rossz véleményt s törekedtek egy oly világot megteremteni, amely már nem fog ellenségesen nézni a szabadkőművességre.
Szóval nagyban folyt a szerecsenmosdatás. Az újságok hozták a cikkeket, melyek a jámbor polgárokat azzal ijesztgették, hogy szörnyű elszigeteltségükben a legostobább politika és eljárás a világszabadkőművesség fumigálása, bizonyítgatták, hogy dőre dolog ezt a nagy hatalmat magunk ellen izgatni, mikor egy megértő gesztussal barátainkká tehetnők a külföldi páholyokat és a világ színpadán sztárszerepeket játszó főmestereket. Ez szólt a hiszékeny hazafiaknak, azoknak a megijedt és kisvonalú egzisztenciáknak, akik oly tipikus karakterisztikonjai a mai korszaknak s akik el sem tudják képzelni azt, hogy a nemzeti erő kifejlesztése a boldogulás igazi útja, nem pedig külföldi képzelt és talmi hatalmak imádása.
Ez is hatott! Hogyne hatott volna! Végre is a békeidők zsidó, szabadkőműves liberalizmusa és radikalizmusa csaknem félszázad alatt gajdolta az országnak a művelt nyugat imádatát s valósággal beidegzette azt a közvéleménybe. Ez a nemtelen és hazug agitáció mindent kigúnyolt és ócsárolt ami magyar, legszebb, legrégibb és legértékesebb nemzeti kincseinket szóratta szét velünk s nem volt olyan értékünk az ezeréves országlás gyümölcseként, amit ki ne kezdett, le nem csepült s hitelvesztetté ne tett volna. Ez az agitáció aztán a speciális magyar értékek helyére odaplántálta azt az áldemokratizmust, azt a sok zavaros és hazug eszmét, mely már a nyugaton is hitelét vesztette s kialakította az országban azt a gyászmagyar típust, mely itthon nem látott meg semmit, hanem egész valójával odatapadt a nyugathoz s szolgálta annak kimustrált eszméit rendületlenül. Persze, hogy ez a típus nem halt ki a két forradalom alatt sem, amint hogy nem tért meg és nem ébredt fel a keresztény megmozdulás idején sem. A nagy ölelkezésben ő is beállott a sorba, ő is részt kívánt az újraépítés munkájából, de nem szívvel szolgálta azt, hanem érvényesülési lehetőséget látott benne. Mikor aztán az első szirénhangok a sajtóban vagy egy gyűlésen ismét dicsőíteni kezdték a nyugati eszméket, ismét nyekergetni kezdték a régi verklit, ez a típus habozás nélkül recitálta a hallottakat s azonnal megbocsátott a szabadkőművességnek s akárhány esetben beállott azok közé, akik visszaállítását sürgették. De hátra volt még egy réteg meggyőzése, nevezetesen a gyanakvóké. Ezek már tanultak valamit a múltból, ezek már figyeltek, nem lehetett tehát az elmondott mesékkel őket lábukról levenni. Ez a réteg látta a bizonyítékokat a szabadkőművesség vétkessége mellett, ismerte, - már ahogy ismerte - munkájukat, nem volt tehát hajlandó csak úgy könnyen elhinni a feketéről, hogy az fehér, ezek még mindig bizalmatlankodtak s ha már nem a régi határozottsággal és erővel is, de készen állottak arra, hogy vétót kiáltsanak a páholyok megnyitásának szándékával szemben. Erre is meg volt a recept. Sokszor bevált már, ha a szabadkőművesség bajban volt, miért ne vált volna be most is. Kezdetét vette tehát annak bizonyítása, hogy a magyarországi szabadkőművesség ártatlansága nagyobb, mint a ma született bárányé. Legelőször a velük szimpatizáló sajtót küldték a tűzbe. Feladata az volt, hogy a közvéleményt vegye kezelésbe és elhitesse mindenkivel, hogy a páholyok feloszlatása és a szabadkőművesség megszüntetése egy zavaros korszak erőszakos és alaptalan cselekménye volt, félrevezetett, célzatosan informált kormányközegek műve, amit - az igazság érdekében - reparálni kell. S a Pester Lloyd már 1921-ben megkezdette a munkát. Egymásután jelentek meg benne cikkek, amelyek cáfolni igyekeztek a magyar szabadkőművesség hazafiatlanságát s beadni próbálták ismét a publikumnak a régi maszlagot, hogy t. i. egy ártatlanul megrágalmazott intézmény lett halálra ítélve, amelynek semmi köze sem volt semmilyen vonatkozásban az erkölcsök lezüllesztéséhez, a hazafias érzés lerombolásához, a radikális, istentagadó társaságokhoz, lapok és folyóiratokhoz, de különösen nem volt köze a háború dicstelen befejezéséhez, a két forradalomhoz és annak erkölcsi és anyagi pusztításához. A Pester Lloydot követték a többi liberális sajtótermékek, ezek között is főképpen a gyanúsmúltú "Az Est", "Pesti Napló", melyek egy alkalmat sem szalasztottak el, hogy meg ne győzzék arról a közönséget, miszerint az emberi jogokért küzdő, bölcselkedő és jótékonykodó szabadkőművesség nem érdemelte meg a feloszlatást s egyenesen szociális érdek ennek újbóli engedélyezése.
Sajnos, a magyar kormány abban az időben, mikor még módjában lett volna, elmulasztotta ennek a sötét szövetkezetnek nyilvános megvizsgálását s a működés betiltásán kívül nem tartotta szükségesnek, hogy Isten és világ előtt bemutassa szörnyű munkásságát.
Könnyen henceghettek, hiszen biztosak voltak abban, hogy a kormány ezt nem fogja megtenni. Sajnos, ez ült fel legelőször és legalaposabban a sok ijesztgetésnek, dehogy is mert volna határozottan nyilatkozni s a világ-szabadkőművességet, amelybe külföldön minduntalan beleütközött, az adatok feltárásával ingerelni. A szabadkőműves arcátlanság egyik keresztény lapot, a "Szózat"-ot, egyszer aztán kihozta sodrából s az is követelni kezdte a per megindítását. Na, lett aztán erre méltatlankodás! A Pester Lloydban egymásután jelentek meg a szabadkőművesség védelmére írt cikkek s a páholyok vezetőségei merészen kiállottak a porondra. Ekkor már 1922-őt írtak. A főmesterek és egyéb főszabadkőművesek egy nyilatkozatban maguk is kérik a vizsgálatot, ártatlanságukat hangoztatják és bámulatos vakmerőséggel jelentik ki, hogy "a magyar szabadkőművesség sohasem vett részt hazaellenes tendenciával bíró alakulatok alapításában, szervezésében, segélyezésében és fenntartásában. Igen gyakran, szándékosan vagy tudatlanságból a "Galilei páholy" a "Galilei kör"-rel tévesztetik össze, pedig e páholynak annyi köze van a 30 évvel később alapított "Galilei kör"-höz, mint pld. gróf Teleki Pálnak a Teleki-térhez. A legnagyobb határozottsággal kinyilatkoztatjuk, hogy az egész magyar szabadkőművesség és ennek minden egyes páholya hazafias szellemben működött és hogy egyetlenegy páholyban sem hódoltak hazaellenes tendenciáknak. A szabadkőművesség a korlátlan gondolat és lelkiismereti szabadság alapján áll... soha senki sem sértett meg nemzeti vagy vallási felfogásában a páholyokban és a legmélyebb vallási meggyőződéssel bíró emberek is résztvehettek és részt is vettek a magyar szabadkőművesség munkájában." A "Szózat" ugyan erre a szemérmetlen hazugságmasszára sorozatos cikkekben bizonyította rá a szabad-kőművességre az istentagadó, lelket mérgező, forradalmi, hazafiatlan munkásságot, de hát akkor már messze voltunk 1918- és 1919-től, nem éreztük azon idők gyalázatosságait, akkor már a "jogállam" és "a demokratikus haladás" a "konszolidáció" jegyében haladt a hivatalos és nemhivatalos magyar világ, a "Szózat" cikkei és leközölt bizonyítékai tehát nem vetettek nagyobb hullámokat sem a politikai, sem a társadalmi vizeken. S amint múltak az esztendők, úgy nőtt a szabadkőművesek bátorsága is, amely az utóbbi időben már egészen a felelősségrevonásig és a követelődzésig magaslik fel. Most már elérkezettnek látják az időt az utolsó rohamra s bizton számítanak reá, hogy rövidesen lekerülnek a hatósági pecsétek a páholyok ajtajairól, ismét kézbe kerül a kalapács s megkezdődhetik a munka, a vakolás, az éjjelek sötétjében, a tápis árnyékában, Boáz és Jákin oszlopa alatt. Nyílt titokként beszélik szerte az országban, hogy csak rövid idők kérdése már, amikor a kormányzat vissza fogja vonni a feloszlató rendeletet s visszaadja a magyar szabad-kőművességnek régi vadászterületeit. Ehhez képest gyorsul tehát a páholylovagok munkája is. Ez évben három olyan lépés történt a szabadkőművesség feltámasztására, ami valóban elhiteti az emberrel, hogy tényleg nemsokára újból megkezdhetik munkájukat.
Az első lépést a magyarországi szabadkőművesség feje, Bakonyi Kálmán ny. kúriai bíró tette meg, aki egy röpiratot adott ki "A magyar szabadkőművesek igazsága" címen. Ez a kis füzet csak úgy dagad az öndicsérettől és dicsekvéstől, ami szép, finom és jó van a világon, eszmében, emberi tettben, azt mint vérbeli főkőműves mind a szabadkőművességre
A második lépés az u. n. Kossuth-zarándoklat alkalmával történt, amikor is egy Balassa József nevű főfőpáholy-vezér egyenesen mint a magyarországi szabadkőművesség egyik vezetője vett részt a hivatalos magyar delegáció kebelében az ünnepségeken s ebbeli minőségében számolt be egy fővárosi liberális lap hasábjain arról, hogy szerinte mily nagy előnyt jelentett az ország szempontjából az, hogy ő ott Amerikában mint az itteni szabadkőművesség exponense forgolódhatott a magyar küldöttség soraiban. Érthetetlen ugyan, hogy a feloszlatott szervezet miként képviseltetheti magát a hivatalos körök tudatával és beleegyezésével és a hivatalos küldöttség soraiban, de hogy ez megtörtént, el kell hinnünk, hiszen Balassa mester maga dicsekszik el ezzel, nem megvetendő büszkeséggel. A harmadik és talán legradikálisabb lépés egy kormánypárti képviselőnek, a volt darabont Lukács Györgynek parlamenti felszólalása volt, aki minden kertelés nélkül követelte a magyar szabadkőművesség működésének újra engedélyezést és hívta fel a kormányt ezen lépés mielőbbi megtételére.
Aki ismeri a szabadkőművességet, az tudja, hogy mit jelent ez a három vehemens attak gyors egymásutánban. Jelenti az utolsó rohamot a biztos győzelem előtt s aki Balassa szabadkőművesi kiküldetéséből következtetni tud, az meg is, lehet győződve arról, hogy a Dömötör-féle rendelet napjai meg vannak számlálva s egy szép reggelen bevonul majd ez is "hatálytalanított" társai közé az irattár mélyébe.
Ennek a könyvnek pedig éppen az a célja, hogy figyelmeztesse rá! Figyelmeztessen mindenkit, hatóságot és egyes embert, illetékes faktorokat és ezen kívül álló egyéneket arra a veszélyre, amit ennek az országnak a szabadkőművesség engedélyezése jelentene. Másrészt rá akar mutatni annak a sok híresztelésnek az ostobaságára, amelyet ugyancsak a szabadkőműves berkekből zúdítanak ki a magyar közvéleménybe s amely azt akarja elhitetni, hogy nemzeti érdek ennek a maffiának a garázdálkodás újbóli megengedése.
Természetes, hogy nem tart - számot a munka eredetiségre, hiszen a szabadkőműves tevékenység igazi ismertetése már könyvtárakat kitevő könyv, füzet és cikkekben látott napvilágot, nem is öleli fel az összes bizonyítékokat, hiszen ahhoz kötetek kellenének, de amit ad, amit mond, azért már csak abból a szempontból is teljesen helyt áll, mert a műben nem a szerző beszél, hanem a szabadkőművesek beszélnek. A páholyok féltve őrzött határozatait, a bizalmas társaságban elmondott tüzes dikciókat tárja az olvasóközönség elé s nem fog egyetlen mondatot leközölni, amelynek eredetét pontosan meg nem határozná, nem tár fel egyetlen tényt, amelynek születési helyét meg ne jelölné.
Legelőször azt igyekszünk majd megállapítani, hogy mi is hát valójában a szabadkőművesség és szorosabban véve mi volt a magyarországi szabadkőművesség? Olyan ideális és eszményi célért küzdő jámbor társaság-e, amilyennek főkorifeusai azt a közvéleménnyel elhitetni szeretnék, vagy valami "nem kívánatos elem"-e - hogy egy divatos terminológiával éljünk _ egy állam s különösen a csonka ország életében, amelyet feltámasztani nem lehet és nem szabad.
Hogy mutatják be a szabadkőművesek ezt az intézményt a nagyközönségnek. - Balassa József, Bakonyi Kálmán, Arató Frigyes testvérek ömlengései a szabadkőművességről. - És mit mondanak, mikor maguk között vannak. - A pápák a szabadkőművességről. - őket igazolták az események. - Anglia a mai szabadkőművesség bölcsője. - Wichtl Frigyes nagy feltűnést keltő leleplezései. - A Morning Post cikkei. - A magyar páholyokban talált bizonyítékok hogyan tüntetik fel a szabadkőművességet. Ha az ember egy szabadkőművest hall beszélni a szabadkőművességről, vagy egy szabadkőművesnek erről szóló tájékoztató munkáját olvassa, egész megzavarodik szegény attól az émelygésig menő dicsérettől, amit egyesületükre a hárompontos testvérek ráraknak. Hogy ez mily nagyszerű intézmény, hogy annak csakis a jótékonyság és az emberi erények kifejlesztése a célja, hogy az emberiség jobb jövőjéért dolgozik, hogy a testvériség, az igazság, a béke, a szeretet uralmának diadaláért küzd... stb... stb., a jó ég tudná elsorolni azokat a hízelgő és magasztaló tirádákat, amikkel ezt a társulást valósággal elborítják. Így pl. Balassa József a "Szabadkőművesség története" című munkájában a következőképpen jellemzi: "A szabadkőművesség igazi lényege, alapvető gondolata az egész emberi nem testvéri összetartozása. Azt vallja és hirdeti, hogy a nemzeti, faji, nyelvi, vallási különbségek szerint széttagolt emberiséget egy családban kell egyesíteni és testvérnek kell tekinteni mindenkit, akit Isten embernek teremtett. ...A szabadkőművesség minden egyes nemzet körében önállóan a nemzeti sajátságokhoz simulva szervezkedett, tehát lényege nem nemzetközi, hanem egyetemes emberi. Első feladata: törekvés az egyén erkölcsi tökéletesedése felé. További feladata egy magasabb, önzetlenebb s embertársaink javát tekintő erkölcsi érzésre nevelni az emberiséget. Azért tekintette a szabadkőművesség minden időben és minden országban elsőrendű feladatának a jótékonyság gyakorlását, a szegények és a gyengék, az elhagyatottak és szükséget szenvedők gyámolítását." (Bevezetés.) A volt kúriai bíró, dr. Bakonyi Kálmán, a Szimbolikus Nagypáholy helyettes nagymestere már említett védőiratában (A magyar szabadkőművesek igazsága. Budapest, 1927. 1. füzet.) semmivel sem marad Balassa szaktársának mögötte a dicsőítés terén. "A szabadkőművesség célja a közerkölcsiség, művelődés és felebaráti szeretet terjesztése és a jótékonyság gyakorlása - írja munkájában - majd így folytatja: A szabadkőművesek szövetsége kötelezi tagjait, hogy engedelmeskedjenek hazájuk törvényeinek és tartsák meg annak az országnak törvényeit, amelyben élnek. A hazaszeretet a szabadkőműves egyik legszebb kötelessége. ... A szabadkőművesség arra törekedett, hogy jótékony hatással legyen a közéletre és a társadalmi kérdések tárgyalásával és megoldásával, hasznos munkát végezzen
... A szabadkőművesség a jótékony, az emberbaráti, a kulturális intézmény egész seregét létesíti, az emberekben megmozgatja a szívet, hogy egymásért dobogjon, hogy a gazdag a szegényért, a hatalmas a gyengéért, a tudós a tudatlanért dolgozzék." (6., 7., 10. oldalak.)
"A szabadkőművesség, mint filozófiai, filantropikus és progresszív intézmény, erkölcsi tartalmára nézve filozófiai, a társadalmi, vallási törekvésekkel és társulásokkal azonosítja magát. A szabadkőművesség története tehát lényegében véve a legelső öntudatosan jóra törekvő emberrel kezdődik s magában foglalja mindazt a munkásságot, mely bárminő formában, bárminő szervezetben, az értelem világosságának, a szeretet, melegének terjesztésére s az erkölcsi jónak gyakorlására irányul. ... A szabadkőműves lelkületű emberek a természetes társulás ösztönénél fogva minden időben kerestek rá módot és formát, amely szerint jóra irányított törekvéseiket együttes munkássággal eredményesebbé tegyék. ... Oly férfiak lépnek tehát ebbe a szövetségbe, akik érzésük melegsége és tisztasága által részvéttel vannak a szerencsétlenek iránt, s férfias akaraterejük tudatában minden nemes elhatározás, munkásság, küzdelem támogatására bármikor készek. ... A páholyok tehát kénytelenek igen magas erkölcsi mérték alá állítani mindazokat, akik bebocsátást kérnek; s ha már a gyarló emberek világában tökéletességet senkitől sem várhatnak, az erkölcsi tisztaságot, a szívjóságot s az önzetlen jóakaratot feltétlenül megkövetelik. ... A szabadkőművesség folyton azon fárad, hogy a szegény, az elnyomott, a nehéz sorssal küszködő, ne a becsület árán igyekezzék a boldogulásra; ne az isteni és emberi törvények felforgatásából remélje sorsának javulását, ne a bosszúvágyban keresse lelkének megnyugvását... hanem megértse, belássa, hogy... minél nagyobb tiszteletet tanúsít az erkölcsi és társadalmi törvények iránt, annál nagyobb mértékben számíthat azok védelmére. ... Teljes jóakarattal és buzgósággal arra törekszik, hogy az erős a gyengét el ne tiporja, hanem megvédelmezze, az úr a szolgát le ne nézze, hanem megbecsülje, a hatalmas az elnyomottat el ne tiporja, hanem felemelje, a gazdag a szegényt ki ne zsarolja, hanem gyámolítsa, a boldog a boldogtalant el ne kerülje, hanem megvigasztalja . . . s annál nagyobb tökéletesség tudatában törekedjék mindenki a szerencsétlen felsegítésére és megmentésére, minél magasabban áll felette tudásban, anyagi és erkölcsi erőben'" (14., 23., 31. old.) De talán elég ennyi az idézetekből. A jóhiszemű, "jóhírű, feddhetetlen jellemű" (mint ők nevezik az áldozatot) férfi egészen megszédül ily fráziszuhatag olvasására, vagy hallásakor. "Szegény Tisza, minek is bántjátok" - mondja Petőfi, "szegény szabadkőművesek, minek is simfelitek" - mondja a jámbor gimpli, aki lépen ragadt a "művelt közönség számára" megírt szabadkőműves munkák ömlengésein. Hát kell ennél szebb, nemesebb és altruistább intézmény, okoskodik tovább a gyanútlan halandó. Hiszen az egyenesen arra van teremtve, hogy a keresztény nagy ideálokat minél mélyebben ágyazza be az emberiség lelkületébe és gondolkozásába, hiszen ez nem egyéb, mint maradék nélküli megértése és követése Krisztus Urunk tanításának. Lám ők is minduntalan előveszik az Üdvözítőt, citálják szavait, magukévá teszik igéit, sőt ki is mondják, hogy Öt tekintik első szabadkőművesnek. Hogy még az embereknek is csak a javát, a tiszta-szívű, az önzetlen jóakaratúakat veszik be maguk közé a testvéri láncba, ez a körülmény meg egyenesen elszédítő hatással van az emberre. Ki ne akarna tetszelegni, legalább maga előtt abban, hogy ezek az eszmények ő benne a legnagyobb mértékben megvannak, élnek, buzognak s csak egy intézményt keresnek, amelynek keretében ki is törjenek és résztvegyenek a gyönyörű cél, az emberiség boldogításának fenséges munkájában. Hogyne lépne be tehát a megszédített férfi közéjük, mikor ez már magában is megtisztelő reá nézve, hogyne kopogtatna a páholyok ajtaján, mikor még a szabadkőműves kátéban is - tehát mikor már maguk között vannak - azt hirdetik, hogy Krisztus, ki a szeretet vallását alapította, a legigazibb szabadkőműves volt, hogyne bájolná el az érdeklődőt (szabadkőműves nyelven "keresőt"), mikor kötelességévé teszik, hogy "szigorúan kövesse azon kötelességeket, amelyekkel istennek, embertársainak és önmagának tartozik... legyen az államnak békés polgára és mindenekfelett legyen hű és odaadó hazájához, engedelmes annak törvényeihez." Az elbűvölt egyénnek már nem tűnik fel az, hogy az "Isten" szót következetesen kis "i"-vel látja írva a kátéban, az sem tűnik fel, hogy ezek a szép dolgok csak az "inas" számára írt tudnivalókban szerepelnek, de mind kevesebb és kevesebb említést tesznek róluk a "legény" és "mester" kötelességeit tárgyazó kátékban s hogy a páholyszónoklatok és vakolások következetesen elfelejtik ezeket hangoztatni és a testvérek lelkére kötni. Az így megszédített ember ezek olvasásakor bizonyos nehezteléssel gondol a katolicizmusra és a pápákra, akik ezt a jámbor és szerfelett becsületes jótékony intézményt, oly sokszor támadják s azokra az epés és elfogult egyénekre, akik hol itt, hol ott azt Írogatják és hirdetik, hogy a szabadkőművesség nem éppen fenékig tejfel intézmény, sem a hazafiság, sem az erkölcsi tökéletesedést illetőleg s hogy nagyon a körme alá kell nézni úgy vallási mint nemzeti szempontból. Irigység, hatalomféltés, mondja ezekre önkénytelenül a mi emberünk, alaptalan üldözése egy nemes intézménynek nagyon alacsony érdekből! Máris kopogtat tehát a páholy ajtaján és büszkén sillabizálja a Jákin szót a felvételkor s még büszkébben tárja ki a mellét a körző hegyének, hogy elnyerhesse az inasfokot s tagja legyen a "testvéri láncnak". De vájjon mit mond az az ember, az előbb citált sok ömlengésre és dicséretre, aki ismeri a szabadkőművességet? Az nagy tehetetlenségében, haragjában és undorodásában bizonyára felnéz az égre és csodálkozik azon, hogy az nem szakad le ekkora szemérmetlen hazugságtenger láttára. Az elképedve kérdi magától, hogy csakugyan nincs az emberi vakmerőségnek határa s a műveltség és az ú. n. felvilágosodás idején, az emberiség életének 21-ik századában létezhet, terjeszkedhet, működhet és grasszálhat egy intézmény, mely létalapját hazugságokban bírja, mely az emberi hiszékenységre, ostobaságra és rossz hajlamaira építi fel sötét terveit és több mint gyanús tevékenységét?
Hát valóban lehet egy, a világot átfogó társulat erkölcsi bázisává tenni a hazugságot, azt a hazugságot, melyet a magyar szabadkőművesség napilapja erénnyé magasztosított a következő szövegezésben: "Az igazságért nem szabad mindig az igazsággal küzdeni... azok az igazi hősök, akik a hazugságot is fegyvertárukba iktatják" '"Világ" 1911 június 4.)
"Szeresd, szeresd a hazug szót.
(Közölve Magyar Kultúra 1914 I 120. 79. old.) Így van! Ez az ő moráljuk, ez a szabadkőművesség alap-tanítása, ezen épül fel, ezzel dolgozik.
Mert hazugság az, hogy a szabadkőművesség jótékony, filozofikus, hogy a szeretet ápolásának, az emberiség testvéri egybeolvadásának a szent céljáért dolgozik, hazugság, hogy hazafias működést fejt ki, hogy szereti a hazát, tiszteli a törvényt.
Ellenben igazság az, hogy a szabadkőművesség az emberiség megfertőzésének melegágya, a szenvedések és gyötrelmek előkészítőié, az emberi rosszindulatok felfokozója és megduzzasztója s végül igazság az, hogy egy vért kívánó forradalmi szervezet, mely minden állam, minden ország rendjének felforgatására tör. Tudjuk, hogy nagy szót mondtunk ki, de bizonyítani fogjuk állításainkat. * * *
Azóta, hogy James Anderson, az anglikán lelkész 1723-ban a londoni szabadkőműves nagypáholy alkotmányát összeállította, már több mint két évszázad telt el. S milyen évszázadok! Forradalmakból forradalmakba kergették a népeket, országok váltak polgárháborúk, felkelések, politikai tömeggyilkosságok színhelyévé, kalandorok, lelketlen akarnokok korbácsolták fel az emberekben a bosszút, a haragot, az elégedetlenséget, az ellenállást, a rombolást, az öldöklést s még napjainkban is úgy látszik, hogy a béke és egyetértés, az emberiség nyugodt fejlődése csak vágy, csak hiú ábránd csupán.
Az eseményeket figyelő és mélyebben gondolkodó, hidegen vizsgálódó férfiak, már régóta szorongva nézik a világnak ezt a permanens hisztérikus állapotát, a népeknek ezt a folytonos bujtogatását, keresik ennek az okait, kutatják ezeknek az okozóit.
Különösen azóta akadtak férfiak, akik az események valódi rugóit igyekeznek felfedni, mióta XII. Kelemen pápa a szabadkőművességre az anatémát kimondotta s mint veszedelmes egyesülettől, eltiltotta a katolikus egyház híveit. A saját fejükkel gondolkodó emberek ugyanis rájöttek arra, hogy nagy okának kellett lenni a pápának és azóta a pápák egész sorának, ha ezt a tilalmat kibocsátották és a katolikus egyház híveit a szabadkőművességtől óvták és óvják.
Féltékenység nem vezethette a katolikus Egyház fejét ezen lépés megtételénél, hiszen az első tilalom 1738-ban született meg, tehát oly időben, midőn a szabadkőművesség még nem volt világot átfogó hatalom, működésének eredményei sem az állami, sem a vallási életben nem látszottak. A pápának tehát nem kellett sem a saját, sem a katolicizmus hatalmát és erejét attól az Angolországban csoportosuló páholytól félteni, amely csak akkor kezdte csápjait különféle államok felé kibocsájtani, azonban kétségtelenül még olyan alkotmány alapján, amely veszedelmet nem jelentett a fentemlített két hatalmi tényező egyikére sem. Az irigység sem lehetett a tilalom rugója, hiszen ha tényleg jótékony egyesületet jelentett a szabadkőművesség, ha kontemplatív társaság volt valóban, akkor semmiképpen sem hívhatta ki maga ellen azt a katolicizmust, amely szerzetesi rendjeiben soha nem látott mértékű kontemplatív társaságot kreált és istápol, jótékonysága pedig ennek a vallásnak egyenesen legfőbb parancsából folyik.
Másrészt meg az is kétségtelen tény, hogy a szabadkőművesség nem katolikus állam teremtménye. Angliában, tehát oly protestáns államban szervezkedett és gyarapodott, ahol a XVIII. század közepén katolikus alig volt. Angliából pedig ugyancsak protestáns államokba szivárgott be ez az intézmény, ott talált termékeny talajra, a Skandináv államokban és Poroszországban tette legnagyobb hódításait egészen az uralkodó családok magasságáig, s így egyáltalán nem volt érdeke a katolikus Egyház fejének, hogy itteni hódításait féltékenységgel és irigységgel nézze. Ugyan hol volt 1738-ban a szabadkőművesség a katolikus államokban, Spanyolországban, Ausztriában, Lengyelországban, vagy Magyarországon, de még a katolikus Franciaországban is? Ki tudott róluk, ki látta munkájukat, ki érezte tanaik hatását az államrendben, a társadalomban, a nép között? Márpedig, ha a pápa megtette ismeretes lépését, mégis csak megvolt rá az oka, s ezeknek az okoknak kutatása vezetett rá sok férfit arra, hogy a pápa ismerte fel helyesen a szabadkőművesség igazi természetét, titkos céljait, mert a több mint 200 év óta tartó forradalmak, felfordulások és nyugtalanságok a folytonos lázas állapotok okozói a szabadkőművesek, illetve a szabadkőművesség. Nincs terünk, hogy ennek a titkos egyesületnek történetét végignyomozzuk s felsoroljuk mindazon munkákat és mindazok neveit, akik könyvtárakra menő könyvrengetegben leplezték le ezt a társaságot. Csak három munkáról teszünk említést, amelyek a legutóbbi időben a szabadkőművesség tevékenységével foglalkoztak és ismételten lerántották róla a titkok fátyolát. Egyik volt Wichtl Frigyes osztrák képviselő, aki "Weltfreimauerei, Weltrevolution, Weltrepublik" című művében mutatja ki, hogy az utolsó két évszázad minden zavargása, minden nyugtalansága, minden forradalma és nagy politikai gyilkossága a szabadkőművesség munkája. A másik a "Morning Post" című angol liberális világlap cikksorozata a forradalmak okairól, mely kutatásai után a Wichtlével azonos eredményre jut s amely cikksorozatot "Földalatti összeesküvők" címen magyar nyelvre is lefordítottak.
A harmadik, amely minket legközelebbről érdekel, egy magyar munka. A címe: "A szabadkőművesség bűnei" és két kötetben került a könyvpiacra. Ez a mű a felosztás után a páholyokban talált anyagot dolgozta fel s mintegy hivatalos kiadásban (szerzője Barcsay Adorján belügyminiszteri osztálytanácsos volt) tárta a megdöbbent magyar közönség elé a maga teljes meztelenségében a magyarországi szabadkőművesség munkáját.
Ezek között a művek között egy sincs olyan, amely a legalaposabb kutatás után, az adatok feltárása alapján ne azt az eredményt szűrné le, hogy a szabadkőművesség forradalmi intézmény s az utolsó két évszázad minden forradalma és háborúja a szabadkőművesség átkos és sötét munkájának eredménye.
Kőhalmi Lajos testvér "Szabadkőműves Káté"-ja. - A szabadkőművesség már eredetileg is forradalmi célokat szolgált. - Jónás testvér elszólása. - Sztroiny József testvér beismeri, hogy a szabadkőművesség forradalmakat csinált. - Az olasz szabadkőművesség. - A francia szabadkőművesség 1901. évi botránya. - A szabadkőműves jelleg egész életre kihat. - Röpiratok a magyar kaszárnyákban 1918 elején. - Vázsonyi nyilatkozata. - Mi volt a Galilei kör? - Kik alapították a "Világ" napilapot? - A magyar szabadkőművesség forradalmár egyesületei és lapjai. - Hogy izgatták a földműveseket és tisztviselőket? - A "Huszadik Század" és Scotus Viator barátkozása, a magyar történelem lebecsülése. - Destruálás a tanítókon keresztül egészen a vásári ponyvairodalomig. - "Mindent elfoglalni." - Az angol szabadkőművesség megtagadta a magyar szabadkőművességet. - A végcél kommunizmus, ateizmus, kozmopolitizmus, mondja Bíró Lajos testvér..
Annak az állításunknak bebizonyításánál, hogy a szabadkőművesség forradalmi intézmény, - különösen forradalmi és veszedelmes az az ú. n. latin szabadkőművesség, amelyhez a magyar is tartozott, - a rendelkezésünkre álló anyagot két részre osztjuk.
Mi ugyanis nagyon jól ismerjük a hárompontos testvéreket. Tudjuk, hogy mily művészettel tudnak csűrni-csavarni, ferdíteni és hazudni, el vagyunk tehát rá készülve, hogy az általánosságban tartott bizonyítékokra az őket jellemző ál-szenteskedő szemforgatással így válaszolnának: "Mi közünk nekünk a francia, olasz, portugál, török, spanyol, szerb, stb. szabadkőművességhez? Az lehet, vagy lehetett forradalmi intézmény, a magyar szabadkőművesség azonban tényleg az a jámbor, finom, kedves és csendes társaság volt, amely a páholyokban csak azon törte a fejét, hogy miként lehetne a hazát jobban szeretni s az volt az egyetlen s legfőbb gondja, hogy enyhítse tőle telhetőleg a nyomort, csökkentse a bajokat s jótékony intézményei útján segítségére siessen az elesetteknek, a nyomorultaknak, az elhagyottaknak.
Bakonyi főmester bizonyára tovább is fújná a régi nótát, hogy a magyar szabadkőművesség "nem lép fel támadólag sem állami, sem társadalmi, vagy vallási intézmények ellen.'"
No jó! Lássuk hát, kinek van igaza! Kőhalmi Lajos testvér az általa szerkesztett "Szabadkőműves káté" harmadik füzetében, mely a mesterfokot ismerteti s amelyet minden tagnak, akit ebbe a fokba fel óhajtanak avatni, alaposan tudnia és ismernie kell, a fok eredetét a következőképpen magyarázza: "A mesterfok az összes szabadkőműves rendszerekben a harmadik. Némelyek szerint 1650-ben létesítették és arra szolgált, hogy az e fokban felavatott I. Károly angol király szerencsétlen halálának emlékét híven megőrizze. Célja az volt, hogy II. Károly újból való trónraemelését elősegítse, míg a tanonc- és a legényfok arra szolgált, hogy az összeesküvés részesei e szándékot megismerjék és megszokják." Kőhalmi testvér ugyan a szabadkőműves mentalitáshoz híven ezt a magyarázatot nem fogadja el, azonban kétségtelen, hogy pikáns kis rész ez ebben a kátéban. Mert akár van igaza Kőhalmi testvérnek, akár nincs, azt ö maga is kénytelen felemlíteni, ha a történelmi igazságot meg akarja közelíteni, hogy a szabadkőművesség, illetve annak általánosan bevett tisztségeinek eredete "némelyek szerint" kivétel nélkül forradalmi bölcsőben született meg. Ugyancsak ő a füzet 36. oldalán a különféle szabadkőműves rendszereket magyarázva így tanít az ú. n. skót fokokról: "A skót fokok (Szent András rend) felállítása volt az első és legmesszebbmenő eltérés az eredeti és igaz szabadkőművességtől. A trónjavesztett II. Jakab angol király idejében vette eredetét. Franciaországban jutott további fejlődésre, ahol az odamenekült Stuartok terjesztették, azzal a célzattal, hogy politikai törekvéseiknek híveket szerezzenek." Előttünk áll tehát egy intézmény, amelynek tisztségei, hierarchiájának fokozatai forradalmi eredetűek. Nem filozofikus, nem filantropikus elme és rendszer szülte, hanem politika, hatalmi vágy, háborús terv, belső zavarok keltésére, forradalmak megrendezésére jött e világra. Bűnben fogant tehát! El lehet-e hinni, hogy ezt a jellegét elvesztette volna, fel lehet-e tételezni, hogy ez a szellem benne az elmúlt 200 év alatt elsorvadt volna? Hiszen a mesterfok keletkezésekor a szabadkőművesség már nem volt a középkori céhek gyűlő-helye, azok akkor már megszűntek s a kakukk ismert trükkje alapján a jámbor kőművesek helyére forradalmárok siklottak be a páholyokba s ezek voltak a mostani rendszerek megalapozói, a mostani testvérek ősapái, legitim ősei. Hogy pedig az ilyen forradalmár cseppet sem filantropikus lelkek gyűlőhelye lett a szabadkőművesség, azt Jónás János testvér is igazolja, aki "Páholy-e vagy párt" című füzetében a szabadkőművesektől megszokott tolvajnyelven ugyan, de elég érthetően így beszél: "... E varázserejű szimbólumok és jelszavak eltanulása, mélyebb értelmük buzgó kutatása elég szép, tartalmas és nagy feladat volt a saját lelkiviláguk kifejezéséért küszködő kedélyeknek, amelyek a szigorúan szervezett egyház s az abszolút hatalom Pántjaival összetartott állam szorító béklyóiból a páholyokban kerestek menekvést spanyolcsizmába szorított egyéniségük számára." (6. oldal.) Hogy az "abszolút" hatalom kontemplatív, jótékony és filozofáló lelkeket nem üldözte, hiszen éppen azt szerette volna, ha minden ember a filantrópiában látta volna egyetlen életcélját, az bizonyos. Akik a páholyok sötétjébe bújtak el, hogy "egyéniségük számára" megfelelő helyet találjanak, azok bizony nem voltak jámbor férfiak, hanem összeesküvők és forradalmárok. Jónás testvér be is ismeri, hogy ezek a felforgató egyéniségek eredményesen is dolgoztak a páholyokban, mert később így ír: "Nem a szabadkőművesség tulajdonképp való hazájában, a különben elég praktikus Angliában, hanem inkább csak a vérmesebb déli népeknél találunk példát arra, hogy a szabadkőművesség gyökeréből olyan szervezetek, de a páholyokon kívül már szorosan hierarchikus természetű szervezetek is sarjadtak, amelyek már határozottan programszerű politikai feladatok megoldására törekedtek." (I. m. 7. oldal.)
Talán lesznek, akik nagyot bámulnak ezen a fifikus nyelvezeten. Hja, bizony nehéz a szabadkőművest megérteni, mert az igen óvatos fajta.
Gelléri Mór, egyik főfő szabadkőműves "Szabadkőművesi reformok" című füzetében, a címnek megfelelő témáról értekezvén, többek között ezeket mondja: "A nyilvánosság kérdését tárgyalta Ducomun testvér egy berni páholy legutóbbi munkáján. Bár híve a haladásnak, nem kívánja, hogy a szabadkőművesség teljesen a nyilvánosságba olvadjon, mert miként minden egészséges magnak, bizonyos ideig a föld alatt kell tenyésznie, úgy a szabadkőművességnek is egyelőre el kell magát vonni a nyilvánosság elől." (12. oldal.) De hát mi szüksége van a titkosságra egy jótékony és filozofáló társaságnak? Erre feleljenek Bakonyiék! Hogy valami nagyon a jótékonykodást nem takargatják, azt majd később be fogjuk bizonyítani. Nem olyan szerény emberek ők! Ha pedig mégis titkolódznak, ha az általuk "elvetett magot" ezután is a föld alatt akarják érlelni s azzal csak akkor lépnek a nyilvánosság elé, ha virágba borult, úgy bizonyára valami olyan magot dugdosnak el, aminek elvetését semmiféle állami hatalom meg nem tűrné. Ilyen mag pedig csak a forradalom magja. De van még más bizonyítékunk is a szabadkőművesség, speciel a magyar szabadkőművesség forradalmisága mellett. A Minerva páholy 1897. évben kiadott könyvében, az I. füzetben, mely ezen páholy 1896. évi működését fűzi csokorba, Sztroiny József értekezik "a szabadkőműves feladata" címen s a következőket hozza a testvérek tudomására: "A bölcsesség, vagyis a fennkölt gondolkozás, a világ összes szabadkőműveseinek egyidőben, ugyanazon egy cél felé törekvése s ezen célnak folyton szem előtt tartása idézi elő szövetségünk tagjaiban azt az együttérzést, azt a szellemi fluidumot, mely tudnunk engedi, hogy a távoli keleten fejlődő eseményekkel szemben hogy kell viselkednünk és a világ összes szabadkőműveseinek ugyanazon időben egyöntetű eljárása képezi azt a megdönthetetlen hatalmat, mellyel szemben gyakran a korszellem is meghátrálni kénytelen, vagy ha a korszellem már annyira elő van készítve, hogy azt szövetségünk felhasználhatja, akkor megrázza a világot, alakít új és jobb korszakot, mint alkotá a múlt század végén a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméjének hajnalát. Ha valamely testület képes hatni, alkotni, ez a mi szövetségünk, mely láthatatlanul hat, zajtalanul működik és ott, hol anyagi ereje nem áll arányban a nagy céllal, szívesen lemond a dicsőségről és a kivitelt átengedi a profán köröknek, a hiúságot hasznossá teszi, dicsőséget, hírnevet oszt, de talál módot arra, hogy az intézmények vezetésére döntő befolyást gyakoroljon." (15., 16. oldal.) Valóságos külön szótár kell ennek a szabadkőműves zsargonnak a megmagyarázásához. "Fordítsuk le" profán nyelvre tehát, mert megérdemli, mert a szabadkőműves ritkán szólja el magát oly alaposan és mindenre kiterjedőleg, mint ahogy Sztroiny testvér idézett cikkében ezt teszi. Azt jelentik ugyanis ezek a mondatok, hogy nincs magyar szabadkőművesség, nincs német, spanyol, francia stb. sem, hanem van világszabadkőművesség, egy internacionális mamutszövetség, melynek minden tagja Kamcsatkában éppúgy, mint Capetowban, Alaszkában éppúgy, mint Bombayban, Nagykőrösön éppúgy, mint Szidneyben, egy célért dolgozik, ezt a célt titkos tevékenységekkel, földalatti utakon viszik a teljesülés felé. Hogy mi ez a cél? Ó, nem jótékonyság, nem filozofálás, nem kontempláció, hanem az, ami a XVIII. század végén lángba borította a világot, a csapás, a keservek, bajok milliárdjait záporozta az emberiség fejére, mely az áldozatok hekatombáit halmozta fel a legkisebb falú piacterére is, mely havonkint embervérrel maratta szét a gillotin erős és nehéz tölgyfaoszlopait, mely azóta sem pihen, azóta sem jutott nyugvópontra s Törökországban éppúgy mint Kínában, Oroszországban éppúgy mint Mexikóban ma is dühöng és ezerszámra szedi emberáldozatát. Ez az eszme fertőz Japánban éppúgy mint Egyiptomban, Indiában éppúgy mint Haiti szigeten, vagy Spanyolországban és az olasz városok lámpaoszlopaiban elhelyezett bombákban, mert ezt "egyöntetű eljárás" mozgatja, duzzasztja, táplálja. Ez a szellem, ez a cél felrúgja, megemészti, elpusztítja a természet törvénye szerint kifejlődött korszellemet, ha neki nem kedvező, vagy pedig átgyúrja azt saját céljaira. Megfogni nem lehet, mert láthatatlan, hallani nem lehet, mert zajtalan, még csak elpusztulását sem lehet remélni, mert óvatos, nem kockáztatja a golyót a mellébe, a szuronyt a hasába, "a kivitelt átengedi a profán köröknek", azaz a félrevezetett, megszédített tömegnek, hadd pusztuljon az a barikádokon, a lovak patái alatt, a kardok csapásaitól, a szuronyok döfésétől, hadd vérezzen a harcban, hadd szenvedjen, koplaljon a felfordulásban. A szabadkőművesség páholyból, biztos fedezékből nézi a harcot, irányítja a munkát, ha kudarc az eredmény, becsukják a szentély ajtaját s folyik a vakolás a légmentesen elzárt teremben a tápis árnyékában, Boáz és Jákin oszlopai tövében egy másik, jobban megszervezendő forradalom érdekében. De ha megvan a siker, ó akkor félre az útból tömeti, vissza az odúba canaille, akkor jön a szabadkőművesség lefölözni a hasznot, megragadni a hatalmat, felülni a polcra, vagy hogy is mondja Sztroiny testvér: "a szabadkőművesség talál módot arra, hogy az intézmények vezetésére döntő befolyása legyen." Szédületes és megrendítő perspektíva. No Bakonyi, Balassa, Arató és más testvérek, kik oly mézédesen csicseregnek a "művelt közönségnek" megírt könyveikben, miért nem írnak ott ezekről? Miért nem vették be a szabadkőművesség definíciójába a Sztroiny testvér fenti igéit is. Ki mondott itt igazat? önök-e, akik tücsköt-bogarat összebeszélnek a "profánok" megtévesztésére, vagy Sztroiny, aki kötényben és vakolás alkalmával magyarázza meg a testvéreknek, hogy mi is hát tulajdonképpen a szabadkőművesség? Hol van Sztroinynál egy szó is a hazafiságról? Hol a szeretetről, a gyengék segítéséről, a mélabús filozofálásokról, a filantropikus gőgicsélésekről? Hol a törvények tiszteletéről, a tekintély elismeréséről, a honfiúi kötelességekről, a nyugodt és békés haladásról, amit önök a "Világ"-ban hirdetett erkölcsi felfogás elsajátításával a közönségnek beadni akarnak? Hol van ott külön magyar, német stb. szabadkőművesség, mely a nemzeti sajátságokban él, azokat ápolja? Hol? Erre feleljenek? Nehogy azt mondják, hogy ez lehet a Sztroiny vagy Minerva páholy véleménye, az ő mentalitásuk, nem az önöké, mert ez sem lesz igaz. Hiszen önök hirdetik a páholyokban mint a szubordináció alfáját, hogy a szabadkőműves "a profán életben is kötelezve legyen szabadkőművesi szellemben működni." Sőt Gelléri Mór azt is megjegyzi, hogy "egy frankfurti páholy azonban ennél is tovább ment egy lépéssel s most azt követeli tagjaitól, hogy a profán életben kifejezett ezirányú tevékenységükről a páholyoknak időről-időre jelentést is tegyenek." (I. m. 15. oldal.)
Az olasz szabadkőművesség alkotmányában - melyhez a magyar páholyokat intim és gyöngéd szerelmi kapocs fűzte - a 23-ik cikkben már 1899-ben be lett iktatva, hogy az olasz szabadkőműves bármely hivatalba kerül, a közélet minden kérdésében köteles a szabadkőművesi programot betartani. A francia szabadkőművesség oly szigorúan veszi tagjainak a köz- és magánéletben való viselkedését, hogy valóságos spionrendszert fejlesztett ki már a múlt század végén a testvérek megfigyelése és ellenőrzésére.
Edouárd Drumont, aki hazájának állapotát igen jól ismerte, azt írta egyik könyvében, hogy "a mai szabadkőműves bíráknak a szekta előre lediktálja az ítéleteket és ők anélkül ítélnek, hogy a felső örök igazság megihletné őket. Ezzel a francia szabadkőművességgel pedig a magyarországi szimbólikus Nagypáholyt a gyermek és szülő viszonya kapcsolta össze, mert hiszen a francia Nagy Orienstől kapta alkotmányát. Önök tehát Bakonyi főmester és társai igenis egyek azzal a világszabadkőművességgel, melyet Sztroiny fentebb oly plasztikusan jellemzett, azok célja az önök célja is, azok törekvése az önök törekvése is, melytől még akkor sem tarthatnák magukat távol, ha erre egyébként hajlandók lennének is, mert hiszen a szabadkőműves statútum szerint a testvéri láncot csak úgy egyoldalúlag eltépni nem lehet. Ezt állapítja meg a Demokrácia páholy 1917. évi jelentése is, mely a már akkor régen kilépett Vázsonyiról írva a következőket mondja: "Vázsonyi Vilmos testvérünk, - annak nevezem, hiszen senki sem szűnhetik meg szabadkőműves lenni, aki egyszer beállt a testvéri láncba, a szabadkőművesség, az igazi character indelibile - benyújtotta az új választói törvényt." Ugyanezt az eltörölhetetlenséget vitatja a "Kelet" is, a szabadkőművesség hivatalos lapja, amely Polónyi Géza azon kijelentésére, hogy évtizedekkel 1906 előtt kilépett a kötelékből, 1906. évfolyamának 227. oldalán szószerint így válaszol: "Kedves Polónyi Testvér! A szabadkőművesség olyan, mint a keresztség: eltörölhetetlen jelleg. Aki harminckét évvel ezelőtt szabadkőműves volt, az ma is az. Legfeljebb szabálytalan testvér a neve." Szörnyű polippal van itt dolga az áldozatnak. Aki egyszer karmai közé került, azt el nem ereszti soha, szorítja magához, kényszeríti az ő tervei szerint dolgozni, aszerint élni. A rabszolgáknak és a gályaraboknak volt valamikor ilyen megváltozhatatlan sorsuk. De míg azok egyik-másikára rámosolygott a szerencse s volt reá mód, hogy felcseréljék a láncot a szabadsággal, a szabadkőműves egész életére leláncolva marad az evezős padhoz s hajtania kell annak gályáját a megmenekülhetés minden reménye nélkül annak legfőbb célja, a világforradalom, a nihil felé.
De vizsgáljuk tovább, hogy forradalmi volt-e a magyar szabadkőművesség ?
Nem volt a társadalmi, a politikai, a közéletnek olyan ága, melybe be ne hatolt volna, nem volt foglalkozás, amelyet meghódítani s a saját céljainak megnyerni ne igyekezett volna.
Ugyanezen egyesület hivatalos lapjának az "Új Korszak" című újságot teremtette meg, mely a legpimaszabb hangon írt minden tradíció ellen. Az ifjúság számára megteremtette az átkos emlékű Galilei kört, melynek forradalmi működését a képviselőház 1918 február 6-iki ülésében Fényes László is a következőképpen jellemezte: "A kör ellen vizsgálat indult meg olyan cselekmények miatt, amelyeket valóban egyetlen állam sem tűrne meg. Röpiratokat osztogattak szét a kaszárnyákban, hogy a katonák tegyék le a fegyvert." Vázsonyi, az akkori igazságügyminiszter válaszolt Fényesnek a Galilei körre vonatkozólag és pedig az alábbiakban:
"De éppen az, amit a Képviselő Úr felhozott, hogy már odafajultak a dolgok, hogy ilyen felhívásokat osztogatnak a kaszárnyákban, - nem kívánom felolvasni ezeket, itt vannak a kezeim között, - éppen azt mutatja, hogy fokozatos óvatossággal kell eljárni. Mert én azokat a fiatalokat, akik egy orosz dumaképviselővel, aki mint fogoly tartózkodik itt és más orosz bolseviki érzésű foglyokkal szövetkezve, gépet szereznek és ilyen proklamációkat sokszorosítanak, én ezen fiatalok bűnét nem tartom olyan nagynak, bár meg nem engedett az, amit cselekedtek. Én azokat kutatom, akik ezekben a fiatalokban a szellemet felnevelték, amely ezen propagandára vezetett. Azt a proklamációt, mely a katonáknak szólt, felolvastam... és lehetetlen, hogy ezen fiúk között olyan kiforrott irodalmi képesség legyen, mint ami ezen proklamációkban mutatkozik... Azt a szellemet, amely felneveli ezen emberekben azt, hogy a tett propagandáját követelik és a katonákat engedetlenségre csábítják, arra, hogy tegye le a fegyvert, ezt a szellemet kötelességemnek tartom, hogy azzal a felelősséggel és hatalommal mely reám ruháztatott, megbénítsam... és ezen szellemek hátterében settenkedők további embereket börtönbe ne juttassanak."
"A Commenius páholy története 1886-1913" című munkában ugyanis a 107. lapon így ír Szalay Károly, a páholy krónikása: Ifjúsági egyesületek szervezése, első kísérletek (1906). Legértékesebb kezdeményezése volt páholyunknak ez évben a főiskolai ifjúság szabadkőművesi szellemben való szervezésének munkábavétele." A 119. lapon Antiklerikális propaganda, a Galilei kör címen a következők olvashatók... Jelentette Pfeiffer főm. testvér, hogy az egyetemi ifjúság körében egy egyesület alakult, a "Galilei kör" névvel, melynek védnökségére felkérte páholyunkat, mit ez örömmel el is vállalt... Páholyunk teljesen felfogva ezen ügynek nagy fontosságát, azonnal táblával fordult a testvérpáholyokhoz, kérve azok erkölcsi és főleg anyagi támogatását a kezdet nehézségeivel küzdő egyesület részére. Felszólításunknak csakhamar meg is lett az üdvös eredménye s a testvérpáholyok melegen felkarolták ez intézmény ügyét s fenntartásához máig tekintélyes összeggel járulnak." A páholy 1913. évi működéséről beszélve a 139. oldalon a következőket mondja: "Páholyunk ezen jubiláns esztendejében, kiváló gondot kívánunk fordítani a "Galilei kör" megerősítésére, melynek ma már tetemes áldozatot kívánó fen-tartására 5000 koronát vett fel páholyunk költségvetésébe ez évre." A "Kelet" 1911. évi 3-ik száma felsorolja azon okokat, melyek a szabadkőművességet a Galilei kör megalkotására vezették, örömmel hirdeti annak erősödését és tagjainak növekedését s így kiált fel: nem kell tartanunk a harcos szabadkőművesség elfogyásától, mert ha elernyedünk, ők lépnek helyünkbe... a szabadkőművesség a Galilei kört a szentély előcsarnokává, a kőművesség előiskolájává fogja kiépíteni."
A "Kelet" 1911. évi 4. számában K. E. testvérnek az Alföld páholyban tartott előadását közli, aki így repes a Galilei kört illetőleg: "nincs intézmény, mely jobban megfelelne a szabadkőművesség magasztos eszméinek és céljainak, mint éppen a Galilei kör."
A Commenius páholy 1913. évi január 25-én kelt körlevele a Galilei kör részére befolyt adományokat, a kör költségvetését és munkaprogramját közli, aminek az esetben, ha a kör profán alapítás lett volna, semmi értelme.
De lássuk tovább a szabadkőműves alkotásokat! 1910 október 14-én a Deák Ferenc, Demokrácia, Eötvös, Galilei, Hajnal, Haladás, Humboldt, Könyves Kálmán, Március, Martinovics, Minerva, Petőfi, Prometheus és Reform páholyok, Bókay Árpád nagymester "kalapács vezetése alatt" közös munkát tartottak, melyen az "előadó testvérek" behatóan ismertették:
1. A választójogi szövetség működését.
Igen, igen a "Világ"! Ezt is szeretik a nagyközönség előtt a páholyvitézek letagadni, vele a rokonságot el nem ismerni. Pedig hát a "Világ" az "Eötvös"-páholy alapítása, mely még 1914. évben 15.000 korona szubvenciót adott a számára. Sem szeri, sem száma a páholyhatározatoknak, a körleveleknek, melyek erre a dicstelenül kimúlt újságra a testvéreik figyelmét felhívják, annak terjesztését követelik s anyagi támogatását kötelességül előírják. Egy külön könyvet vennének azok a bizonyítékok, melyek ezen állításunkat igazolhatják, épen azért, mert nincs terünk erre, csak pár példát hozunk fel a fentiekre: A győri Philantrópia Páholy 1910 április 26-iki ülésén, a válságba jutott újság megmentéséről tárgyaltak, mikor is az előadó a következőképpen nyugtatta meg az idegeskedő testvéreket: "A lap sorsáért (a ,,Világ"-ért) nem aggódom, mert úgy látszik, a szabadkőműves szövetség a lap beszüntetését nem fogja engedni." Ugyanezen páholy 1912. évi február 12-én tartott "vakolásán", maga a "Világ" akkori szerkesztője, Bálint Lajos főmester informálta a páholyt a lap anyagi helyzetéről. A jegyzőkönyv idevonatkozó része szószerint így hangzik: "Szóló főmester és páholya (az Eötvös-páholy) újabb anyagi áldozatok árán pótolták a hiány egy részét. Azzal a kérelemmel fordultak a páholyhoz, hogy a szabadkőművesség sajtóorgánumát szubvencionálja anyagi erejéhez képest... Főmester ezek után ismételten a páholy legteljesebb bizalmát fejezi ki a lap vezetése iránt."
A "Kelet" a Világ ügyét a szabadkőművesség becsületbeli ügyének jelentette ki s a szerkesztő kijelentése szerint "a Világ a szabadkőművesség kompetens fórumának, a nagygyűlésnek elfogadott tételeit programjául lesz köteles
A Humboldt-páholy 1912. évi páholymunkáján kijelentette, hogy a szabadkőművesség köteles profán intézményeit pl. a "Világot" támogatni. (Kelet 1913, 3-ik szám.)
A "Föld népe" című és a földműves osztály megmételyezésére létesült "antiklerikális profán lap" egyik számának 50.000 példányban való megjelentetésére 200 koronát szavazott meg a Commenius-páholy propaganda alapjából (története 120 lap.) Ugyancsak a szabadkőművesek pénzelték a "Galilei kör" hivatalos lapját, a "Szabadgondolat"-ot is, mely a páholyok mellett tehetséges instruktornak mutatkozott, mint azt az 1918. évben a kaszárnyákban szétszórt lázító röpiratok is bizonyítják. A szabadkőművesek pártfogása alatt állott az "Úttörő" című fércrevű is, mely forradalmi és destruktív eszméivel méltóan illeszkedett be a többi ilyenfajta lapok keretébe. Végül a páholyok szelleme lebegett megalakulása óta a "Huszadik Század" című folyóirat felett is, melynek erősségei, a páholyok vezetői és a magyarországi szabadkőművesség elitcsapata volt. Jászi Oszkár, Szende Pál, Rédei József, Szabó Ervin, Kunfi Zsigmond, Dániel Arnold, Aradi Viktor, mind-mind a szabadkőművesség kitermelte eszméket öltöztették tudományos mezbe ennek a sötét mentalitású folyóiratnak a hasábjain, mely egymaga többet rontott országunk tekintélyén, mint száz más destruktor. Ez a folyóirat adta ellenségeink kezébe a leghatalmasabb fegyvert, ez volt Trianon legfőbb előkészítője és megalapozója barátjával, Scótus Viatorral együtt, akinek ezeréves hazánkat gyalázó, annak integritása ellen törő egyik munkáját Jászi Oszkár így dicsőítette: Scótus Viatornak ezt az új könyvét is ugyanaz a gazdag adatgyűjtés és ugyanaz az éles kritikai látás jellemzi, mint a Radical problems in Hungary c. munkáját ----A független magyar közvélemény hálás lesz az angol utazónak, mint mindenkinek, aki a magyar közélet eme legnagyobb szégyenének erkölcsi diszkreditálásához hozzájárul. (Huszadik Század 1911 okt. 382-3. lap.) Ez a folyóirat soha egy megértő szóval nem volt a magyar problémák, a magyar múlt, a magyar jellem iránt, ez minden számában "szolgabíróhad", "dzsentri banda", "nemzetiszínűre festett szittya vitézek", "hazafias kuruc-bitangok", "Szűz Mária lovagok", "pörgekalapos magyar tudósok", "disznótoros ihaj-tyuhaj népség", "sujtásos, dolmányos turániak" névvel illetett mindenkit, aki az ő megkergült ideáit magáévá nem tette, vagy tiltakozott az ellen, hogy tudományos álarcban az ország hitelét, presztízsét, tekintélyét és történelmét útszéli modorban és pimasz hangon gyalázzák és tönkretegyék. Ez a "Huszadik Század" lelkétől lelkedzett édes gyermeke volt a magyarországi szabadkőművességnek s ennek spiritus rektora, a Martinovich-páholy főmestere, Jászi Oszkár volt a legnagyobb eszmetermelő a páholyvakolásokon, kinek minden indítványát tapsorkán kísérte. így volt-e Bakonyi úr? És a "hazafias" magyar szabadkőművességnek volt-e valaha egyetlen megbélyegző vagy intő szava is ehhez a permanens hazaáruláshoz és forradalmasításhoz, főmester úr? Nem volt!
De talán ezzel befejezettnek lehet tekinteni a magyar szabadkőművesek alapításait?
Tehát egészen a falusi nép naptáráig! Nem csoda tehát, ha még a levélhordók megszerzését is programjába vette ugyanaz a páholy, amint azt a Kelet fenti számában olvassuk. Micsoda munka folyt azokban a páholyokban, teremtő Isten! Mily tervszerűség, mennyi energia, mily ernyedetlen vizsgálódás, mily sokasága a terveknek szerepelt a vakolásokon. Ennek a borzalmas szorításnak a lélegzetet elfojtó erejétől, nem volt mentes ebben az országban senki és semmi. A nép által választott képviselőket éppúgy kérdőre vonták, éppúgy ellátták utasításokkal, éppúgy számon kérték tőlük munkájukat, mint attól az elkeseredett falusi tanítótól, akit egy értetlen és szűkkeblű kormányzati politika és a páholyok mesterkedése a szabadkőművesség soraiba dobott. Nem volt ezek előtt kicsiny és nagy, lényeges és lényegtelen semmi/Egyformán és ugyanazon szívóssággal és dühvel mentek az ezeréves Magyarország minden pillére ellen, lett légyen az annak hatalmas oszlopa, vagy pedig egy piciny ciráda vagy relief a régi alkotmányon. A nyíregyházai Szabolcs-páholy pl. 1910-ben azt jelentette a szimbólikus Nagypáholynak, hogy sikeresen harcolt az ellen, hogy az egri káptalan emberei virilis jogon bejuthassanak a megyebizottság tagjai közé. Ezt az igazán jelentéktelen és igen szűk harci területet nyújtó kérdést sem hanyagolták el, mert ez is szükséges volt ahhoz, hogy ráüljenek a vármegyére s hatalmukba kerítsék annak teljes impériumát. Klasszikusan fejezi ezt ki a Szabolcs-páholy 1913 december 3-án dr. Popini Albert által elküldött cirkuláréja, mely ezeket mondja: "A Szabolcs-páholy csak úgy lehet a szó szoros értelmében úrrá Szabolcs megyében, ha az egész vármegyét át meg átfonja a testvérek hatalmas láncával és ha annak a láncnak minden szeme át meg át lesz hatva attól a mindennek föléje helyezett kötelességérzettől, hogy amit a páholy a megyére, a városra és az egész magyar szabadkőművesség nagy kérdéseire nézve határozott, azt követnie kell a legtitkosabb szavazásnál is ingadozás nélkül, mert ha ezt nem teszi, a saját szabadkőművesi lelkével szemben követ el árulást." (Közölve Müller Jenő: "Világosság a páholyokban" 53. old.)
A szimbólikus Nagypáholy 1912. évi jelentése meg is van elégedve ennek a szabadkőművesi munkának a közéletben végzett nagyságával s elvárja, hogy a testvérek mindig nagyobb és nagyobb odaadással fogják a páholyok határozatait hivatalaikban, működéseikben és különféle tisztségükben véghezvinni. "A testvérek nem elégednek meg többé - írja ez a jelentés - hogy eszméiket a páholy keretein belül elérjék, kiviszik azokat a nyilvános életbe is s arra törekszenek, hogy megfelelő profán alkotásokkal összekötő-kapcsot teremtsenek a szövetség és a társadalom között....
Hogy ez a munka, hogy ezek az "alkotások" a magyar törvényekkel ellenkeznek-e, hogy az államhatalom legitim hatóságainak a felügyelet és intézkedés jogával megbízott és azokért felelős férfiaknak a tanításával, parancsaival ellenkeznek-e, vagy sem, azzal a magyar szabadkőműves-ség egy percig sem törődött. Sőt! Minél inkább ezek lerombolása, minél inkább ezek hitelének lecsökkentésére, erejüknek gyengítésére volt kilátás, annál vehemensebben dolgoztak ellenük. Így pl. midőn 1911-ben gr. Zichy János akkori kultuszminiszter a "Magyarországi Tanítók Szabad Egyesületét", ezt a prononszírozott szabadkőműves alapítást feloszlatta, azonnal megalakították helyébe ugyanazon céllal, ugyanazon célkitűzéssel, az "Országos Oktató Szövetség"-et, mely a Kelet 1911. évi január 10-iki száma szerint az "összes tanügyi férfiakat" egy hatalmas táborba volt hivatva összegyűjteni. Hogy munkájuk minél alaposabb legyen, a fővárosban Somogyi Béla és Zigány Zoltán vezetése alatt Budapesti Oktatók Szövetsége" címen külön testvérintézményt létesítettek. Íme az ő törvénytiszteletük a gyakorlatban. A miniszter feloszlatja a "tanítók" szabadkőműves egyesületét, rajta csináljuk meg az "összes tanügyi férfiak" számára ugyanazt, hogy ne legyen a magyar közoktatás terén egyetlen fokon sem nevelő, aki kimaradhasson a szabadkőművesi intézményből. De nemcsak arról gondoskodtak, hogy a tanítószemélyzetet minél nagyobb arányban mételyezzék, hanem arra is volt gondjuk, hogy ahol csak lehetséges, az ifjúság lelkét is megmérgezzék. Odáig ment egyik-másik páholy, hogy "saját költségén" - erről ugyan később még beszélünk - tartott fenn iskolákat, így pl. a Szolnok-páholy. Hogy itt mit tanítottak, mily lelkiséget oltottak be a növendékekbe, arról a "Dél" című szabadkőműves hivatalos lap tesz tanúskodást, mely 1911 márc. 15-iki számában az említett páholy által fenntartott iskolákról így ír: "a nép lelkivilágának szabadkőművesi szellemmel való telítését a páholy által fenntartott polgári iskola, valamint felnőttek oktatásával szolgálják, .... majd később...... teljesítik a testvérek szabadkőművesi kötelességüket a munkásgimnáziumban való oktatással, melyeket a páholy szervezett." A Széchenyi-páholy is kultiválta ezt a lélekmérgezést a tapasztalatlan ifjúságnál, "munkálkodásának eredményeként, a múlt év végén alapított munkásgimnáziuma sikeresen működik.11 ("Dél" u. ott.) Egyik páholy sem tett egyebet, mint amit parancsképen neki a szabadkőművesség előírt s amely parancsot a Kelet 1911 febr. 1-iki számában így öntött formába: "Egyaránt törekednünk kell a felnőttek és a gyermekek nevelésének irányítására." Nehogy azt higgye valaki, hogy az előbb említett eset egyedülálló a magyar szabadkőművesség történetében. Szó sincs róla! Szisztematikusan és következetesen arra törekedtek, hogy kijátsszák a magyar állam törvényes szerveinek intézkedését. így pl. mikor a kormány 1918-ban a Galilei kört hazaáruló munkálkodása és lázítási kísérletei miatt feloszlatta, azonnal kerestek más olyan helyet a hajlék nélkül maradt forradalmárok és bolsevistáknak, ahol azok zavartalanul tovább dolgozhattak. Az "Új Nemzedék'' 1918 július 11-iki száma így ad erről hírt: "A Galilei kört a hatóságok alapszabályellenes működése miatt becsukták, de a Galilei kör szelleme az egyetemi ifjúság körében továbbra is fennmaradt és mindenáron új alakulásban akart és akar kifejezésre jutni. Az "Intellektuális Pályák Ifjúságának Országos Szövetsége" erőtlen hírlapi mesterséges lélegeztetés után kimúlt, a "Károlyi Mihály kör" túlságosan gyorsan jelentkezett a Galilei kör után, nem engedik megszüntetni ..... Megalakították az "Országos Diákalap Egyesület"-et, mely egyelőre tisztán diákjóléti irányú. Számításuk ezzel az, hogy - miután a háború folytán tényleg sok nyomorúság, nélkülözés van - a diákság köréből gazdasági előnyök nyújtásával az ő politikai mozgalmaikkal szemben eddig mereven elzárkózott új elemeket nyerhetnek meg és később a konjunktúrák megváltozásával óvatos körültekintéssel, nemcsak az egyesületet állíthatnák agresszív céljaik szolgálatába, hanem hozzájuk csatlakozott kollégáik naivságával és tájékozatlanságával is spekulálhatnának. Néhány jóhiszemű magyar fiú támogatása megfizethetetlen volna!" Persze erre a szabadkőművesség azt mondja, hogy neki semmi köze az említett egyesülethez. Jó, jó! Ismerjük már ezt a védekezést, s nem hisszük el. Hiszen a tagok itt is a Galilei kör tagjai, a vezetőség is ugyanaz, ki hiszi el nekik, hogy most már nem vállalják a keresztapaságot. Ha a fejénél állottak a csecsemőnek, mikor az Mojse nevet kapott, akkor sem fogja megtagadni, ha azt később csak úgy - miniszteri engedély nélkül - ezt Mihályra változtatja át. De még mindig nem értünk alkotásaik végére. A szimbólikus Nagypáholy 1913 május 24-én 2989/1913 szám alatt valamennyi szabadkőműves páholynak egy körlevelet küldött s amelyet szigorúan bizalmasnak nevez. A jámbor egyesület ezt az óvatosságot azért ajánlja, mert - mint mondja - nem kívánatos, hogy az általunk megindított mozgalom híre - szövetségünkkel szemben ellenséges indulatú - profán körökbe jusson. Vájjon miről is van ebben a körlevélben szó? Mi lehet az a titokzatos valami, ami a nagypáholy szerint nem vihető ki a páholyok ajtaján? Valóban nagy dolog! Egy ország jövője függ tőle, embermilliók üdve, boldogsága van hozzákapcsolva. A cserkészeiről van ugyanis ebben a körlevélben szó, melyet igen melegen ajánl a testvérek figyelmébe, mert "ki kell gyomlálni a felekezeti vonatkozásokat ezekből a serdülő gyermekekből álló testületekből... mert ha a konfesszionális egyoldalúság gyökeret ver az ifjak lelkében, nehezen irtható ki a későbbi időben." Felhívja tehát a Nagypáholy a szabadkőműveseket cserkészfiú-testületek alakítására "a testvérek vezetése, irányítása és ellenőrzése mellett, úgy a fővárosban, mint az erre alkalmas vidéki helyeken, mert, amint a külföld szabadkőművesei is felfogták a gyermekszervezetek irányításának fontosságát a szabadkőművesi célok szempontjából, úgy mi is különös súlyt helyezünk a cserkészfiúk intézményének szabadkőműves befolyás alatt leendő továbbszervezésére és irányítására." Jó lesz tehát az illetékeseknek átnézni a cserkészvezetők névsorát s nem engedni meg, hogy egy-egy feléledni készülő ci devant szabadkőműves "emberbaráti működése" itt is befészkelje magát a "szabadkőművesi célok szempontjából."
Általában jó lesz vigyázni minden egyesületben a volt szabadkőművesekre, mert ezeknél aztán igazán nem tudhatja a "profán" és egyenesen gondolkozó észjárású egyén, hogy kiben mi lakik. Ezek mindenütt ott vannak, mindenhová befúrják magukat s aztán mint a szú, őrlik-őrlik az intézményt, míg régi eszményeit, régi erkölcsét, hitét, hazafiságát át nem rágták, szét nem marták a tagok lelkében. Meg is mondja ezt nyíltan a Kelet 1910 októberi száma: "Azt az alapelvet tartjuk szem előtt, hogy a szabadkőművesség eszméit a profán életbe, profán szervezetek útján kell átvinni, amelyekben azonban a szabadkőművesség vezető férfiai..... tartják meg a vezető szerepet." Persze nem hangosan, nem férfiasan, nem magyarosan és nem nyíltan kell ezt csinálni, csak úgy suba alatt, fél szemmel, sunyin pislogva, alattomosan körülnézelődve, óvatosan - a besurranó tolvaj módszere szerint - körültapogatva hogy el ne árulják magukat idő előtt. Ha így járnak el a szabadkőművesek, akkor mindenütt eldicsekedhetnek azzal, amivel a debreceni Haladás páholy oly büszkén dicsekedett, hogy "a páholy alkotásai, amelyeknek szabadkőművesi eredetéről a profán világnak alig van fogalma, szépen fejlődhetnek." (Nagy- 44
No, hogy a páholylovagok e téren egy cseppet is finnyásak lettek volna, azt még legjobb embereik sem állíthatják. Volt is eredmény. A "Kelet" 1913. évi 11-ik száma el is dicsekszik vele, hogy "a képviselőházban 35, a székesfőváros törvényhatósági bizottságában 140 testvér ül." A páholyok igyekeztek Magyarország közoktatásügyének a szabadkőműves szellemben való reformálására és a profán életben mutatkozó ellenkező törekvések legyőzésére. Legközelebb elérendő: a tanítóképzők államosítása, egységes modern tanterv és a vallásoktatás kiküszöbölése az iskolából és a tanítókat megnyerni e célra s azokat kellő díjazással szabadkőműves expozitúrákká tenni."
Bámulatos vonalú és szédületes iramú tervek és munkák ezek. Annyira át meg átfonják az emberi élet minden megnyilvánulását, hogy a nagyváradi László király páholy 1914-ben még a vásári ponyvákon árult és Jáger Marit, meg Haverdát megéneklő ponyvairodalmat is a saját céljai szolgálatába akarta állítani. Egy Márton nevű páholylovag ugyanis azt a kérdést vetette fel, "hogy miként lehetne eszméiket a nép között a ponyvairodalom útján terjeszteni." Ennek részletes kidolgozásával meg is bízta a páholy.
Tehát ponyvairodalom és "Föld népe" díjtalanul és páholyelőfizetéssel a földműveseknek.
Úttörő, XX. Század, Világ a középosztálynak.
Bevonulás a társadalmi, községi, megyei és állami életbe, a gyűléstermekbe és burokba, hogy onnan lefelé és kifelé már legitimáltan, mint törvény, rendelet, határozat ömöljön ki a szabadkőműves tanítások, törekvések minden áradata. Becsúszni az egyesületekbe, hozzáférkőzni a gyenge gyermek szívéhez és lelkéhez is s annak ártatlanságát, ezt a viaszpuha szikrát átgyúrni sötét és felforgató tanokkal, lázadó tartalommal megtölteni egész valóját a serdülő ifjúnak, még a cserkészetről is leszedni a hímport, hogy rárakodjék a páholytüzek lélekgyilkos, jellemsorvasztó, erkölcspusztító koromja, igen, ez volt a magyar szabadkőművesség munkája. Hol van itt a filozofálás? Hol a bölcselkedés? Hol a kontempláció? És hol a jótékonyság? Hiszen ez permanens forradalmasítás volt minden vonalon, országpusztítás és népveszejtés, az ezeréves Magyarország sírjának folytonos és tervszerű megásása. Úgy van! Hiszen ez volt a cél, amint alább bizonyítani fogjuk. Tudott dolog, hogy a szabadkőművesség ú. n. angolszász iránya, sőt a germán szabadkőművesség is megszakította már régen az összeköttetést a szabadkőművesség ú. n. latin irányával, mely a francia Nagy Oriens vezetése alatt többek között a magyarországi szabadkőművességet is magába foglalta. A magyarországi szimbólikus Nagypáholy az alkotmányát is a francia Nagy Orienstől kapta, ami annyit jelent, hogy úgy kell táncolnia, ahogy ott fütyülnek. Ez a francia irány az, mely a többi szabadkőművességet arra indította, hogy megtagadja vele az érintkezést, amit a latin irány egyik feje, Ouartier-La-Tente, éppen Magyarországon ismert be, midőn 1911-ben a szimbólikus Nagypáholy gyűlésen előadást tartott. S a barátságnak ezen rideg megtagadása, úgy látszik, nem volt ideig-óráig tartó. Az angolszász testvéri lánc csak nem akar megnyílni a latin irány előtt s nem akarja őket befogadni s testvérekül elismerni. 1921-ben a szabadkőművesek "Nagyoriense" Genfben, ahol egyik nemzetközi szervezetük működik, szabadkőműves nemzetközi kongresszust hívott össze. Ennek meghívóját minden nagymesternek meg-küldötték, hogy azok a képviselők kiválogatásáról gondoskodhassanak. A meghívóra az angol szabadkőművesek határozott választ adtak, amelyet azonban az összehívók egész bizonyosan nem tettek ki az ablakba.
Az angolok egyszerűen visszautasították a meghívást, kimondották, hogy régi határozatukon, mely a Nagy Orienst a szabadkőművesség elfajulásának tartja, nincs ok változtatást eszközölni, a Nagy Orienssel, - a magyar szabadkőművesség természetes apjával és protektorával - ezután sem hajlandók semmiféle közösséget sem fenntartani.
Az angolok erre is megfeleltek! Azért, mert a francia Nagy Oriens és páholyai - tehát a magyar is - a szabadkőművesség igazi céljától eltértek, ateista, radikális, politizáló és forradalmi egyesületek, amelyekkel az ősi eszményeket ma is féltékenyen őrző angol-szász szabadkőművesség egy gyékényen árulni, azzal együtt mutatkozni, azzal barátkozni nem hajlandó! Így van-e, Bakonyi úr? Ha nem emlékezne erre, úgy vegye elő a "Kelet" 1911 május 5-iki számát, ahol ezt Quartier-La-Tente testvér és vezér önöknek szakasztottan - persze szabadkőművesi zsargonban - így mondotta el.
Tehát a világszabadkőművesség hatalmas része már évtizedekkel ezelőtt a magyar szabadkőművességet forradalmi és istentagadó intézménynek deklarálta!
Nohát! Magyarország íme mily szerelmetes gyermeke lett a forradalmi irányú Nagy Oriensnek s íme mily kedve telt annak szép hazánk páholyaiban és azok munkájában már 1910-ben. A sötétemlékezetű Kunfi Zsigmond, a magyarországi szabadkőművesek egyik legkimagaslóbb és legtekintélyesebb tagja, egyik könyvében a jövő útját így jelöli meg: "A földre-néző, a hajlottderekú, az alázatos ember ellen irtó hadjáratot viselni és elégedetlenné, hálátlanná, követelődzővé, telhetetlenné tenni öt, ez az igazi emberteremtés munkája . . . Micsoda pompás látvány, mikor egy-egy füstös korcsmaszobában, rossz világítás mellett, nem éppen formás mondatokat kiált bele valaki a több száz főből álló tömegbe s visszhangképpen jönnek e drága szép szavak: Gyilkosok!... kötelet a nyakukra! Nem tűrünk tovább!... s e szavak... előhírnökei a vajúdó, készülő, szélestalpazatú új életnek, melynek lidércétől, ezeket a gyűlölet-megérintette embereket eltéríteni már nem lehet. ("A másik út." Modern könyvtár 61. szám, 23. és 29. oldalak.)" A magyar, szabadkőművesség "tudományos" folyóirata és kedvence a "Huszadik Század" 1909 április havi füzetének, 383. lapján a jövő feladatát a következőképpen körvonalazza: "A forradalmi gondolkodásra nevelt városi munkásságnak ... forradalmasítania kell a parasztságot... Lapokat, füzeteket kell néhány évig ingyen, vagy névleges áron a mezőgazdasági népesség közt terjeszteni. Az ő járulékaik befizetését nem kell erőltetni. Csak ha néhány évi intenzív beszervezés és olvasgatás után a mezei munkás elméje is felnyílt már, ha forradalmi gondolkodásra nevelődött, szóval ha lelki szükségletté tettük nála a lap olvasását s a szervezetekhez való tartozását, akkor fogja önként fizetni a járulékokat ..." Más helyen meg ezeket mondja: "Szükséges szervezni és talpraállítani a kisbirtokos parasztságot és a mezei munkásságot, hogy ezek gazdasági gyökerében támadják a birtokarisztokráciát; hogy állandó bérharcaikkal az aratást bizonytalanná, ezzel a föld értékét és hitelét ingadozóvá tegyék és másrészt a magasra felcsigázott bérkövetelésekkel 02 extenzív nagybirtokok profitját elvegyék." Tyű, mint harsan fel ezekre a citátumokra a páholyfőnökök és egyéb szabadkőműves törzsfők kara! Hogy forgatja a szemét, hogy csóválja a fejét és hogy méltatlankodik! Hiszen nekik nincs semmi közük Kunfi Zsigmond könyvéhez! Hiszen őket csak nem lehet felelőssé tenni azért, amit valaki - mint egyéni felfogást, vélekedést, - egy füzetben, egy röpiratban világgá bocsát! És, hogy mit írnak a Huszadik Században! Lehet igazságosan őket ezért kérdőre vonni? íme, látjátok feleim profánok és testvérek, hogy mily alaptalanul és igazságtalanul bántják a világszéplelkek és jótékony szívek ezen gyűlőhelyét és azilumát? Várjunk csak egy percre tisztelt kőművesek! Ugyan mit is mondottak Kunfiék és a Huszadik Század? Semmi mást, mint amit önök a páholyokban tanítottak s amit a tagoknak előírtak!
Hát nem önök finanszírozzák a "Föld népe" című radikális profán újságot?
Hát nem akartak még a naptárak révén is közelférkőzni a falusi lakossághoz, nem önök szándékoztak még a száz-esztendős jövendőmondó maszkjában is radikalizmust, elégedetlenséget s egyéb ilyen, a páholyokban kitermelt gyümölcsöt, a kisablakba, földes szobákba, a kukoricafosztókba becsempészni? Nem önök nyújtották ki karmaikat a vásárok ponyváin árult "irodalmi" termékei után is, hogy a "vásárosnaményi csoda avagy a disznóvá vált zsidó" és egyéb címek alatt nénémasszonyékat megríkató, urambátyámékat megdöbbentő füzetekbe elrejtsék, az önök "progresszív'' azaz magyarul lázító és forradalmi eszméit és erkölcsét? Kunfi testvér és a Huszadik Század sem mond mást, nem hirdet egyebet, mint amiket önök a páholyokban kalapács alá vettek, tábláikban megörökítettek, legfeljebb körúti bőbeszédűséggel és több "progresszív" epitheton ornans-sal körítik a vakolások eredményeit. No de ne essenek kétségbe urak, hozunk mi hivatalos nyilatkozatokat is a "szentély" mélyéből. A "Kelet" 1911. évi 9-ik számában a Dél-páholy egyik "oktató munkáján" elhangzott beszédet közöl, mely a következőképpen szólott a szabadkőműves regrutákhoz: "Azt fogom tehát most fejtegetni, hogy mit művel a páholy s milyen a benne folyó élet? Bizonyára hallottátok már, hogy a páholyok "sok jót tesznek" (az eredeti szövegben is idézőjelben van). A profán világ alig is tud róluk egyebet, minthogy a páholyokban jótékonyságot gyakorolnak. Hát ebben van valami igazság, kedves Benjámin testvérek. De profánok és kőművesek egyaránt tévednek, ha azt gondollak, hogy ez a páholyok főmunkája. A szabadkőművesség arra törekszik, hogy.... a profán társadalmi rendszert megszüntesse s helyét a szabadkőműves állami és társadalmi rendszer foglalja el. Kunfi Zsigmond testvér idézett munkájának 22-23. lapján ezt így formulázta meg: "Politikai jogokat védelmez a gyenge javára, nagyobb harckészséget a munkás számára.... s mindezt csak eszközül kívánja felhasználni arra, hogy kiforgathassa a mai világot sarkaiból." Ismételjük csak még egyszer ezeket a mondatokat:
"A szabadkőművesség arra törekszik, hogy a profán társadalmi rendszert megszüntesse s helyét a szabadkőműves állami és társadalmi rendszer foglalja el."
Vájjon lesz-e bátorságuk Bakonyi főmesteréknek még ezután is a régi gitáron a régi nótákat elérzelegni a naiv, profán, "művelt közönség" számára?
Hát persze, hogy lesz! Ezen a téren a szabadkőműves egy cseppet sem finnyás.
A "Kelet" 1911. évi december 25-iki számában pedig az alábbi bevallást teszi:
Ugyancsak a Kelet 1911 júliusi számában olvassuk a magyar szabadkőművesség alábbi békességre törekvő terveit: "Naponkint újra, meg újra szent hittel és dacos keserűséggel esküszünk össze ez ellen a társadalmi rend ellen. Igenis összeesküszünk ez ellen a rend ellen s amennyi erőt a V. E. N. É. (a világegyetem nagy építőmestere, amint a szabadkőművesek az Istent nevezik) belénk oltott annyi erővel küzdünk összerombolásán". A Kelet 1912. évi március 31-iki száma már jelzi is, hogy miként képzeli el az összeesküvés sikerét: "Elégedetlenséget kelteni azokban, akik nincsenek tudatában elnyomott helyzetüknek."
Egészen ugyanaz a terv, ugyanaz a recept, amit Kunfi munkájában szélesen tárgyal, s amit a Huszadik Század talmudszagú tudományos mezbe öltöztetve nagyképűen kikiabál.
A Hungária-páholy, 1910. évi körlevelében erősen kikel a páholyok többségének a főpáholy égisze alatt folytatott forradalmasító munkája ellen s nyíltan kimondja, hogy elhibázottnak tartjuk az ifjúságnak- a nemzeti iránnyal ellenkező .... izgatását."
Szalay Károly a Comenius-páholy története című munkában felemlíti a "konzervatív és radikális irány összecsapása páholyunkban" című fejezetben, hogy a Hungária páholy Mentsik Ferenc főmester vezetésével testületileg megjelent a Szalay előadásán, melyet az a páholyban tartott s tiltakozott a páholy vallástalan munkája ellen, mely "nem fér össze a szabadkőművesség alkotmányával, sem szellemével." Ugyancsak tiltakozott ekkor Mentsik a Galilei kör "internacionális" irányú működése ellen is. Persze, hogy Mentsiket ledorongolták s egykettőre elintézték. Kijelentették, hogy akik Mentsik szerint gondolkoznak, azok nem igazi szabadkőművesek. 1917. évben a Szövetség a szabadkőműves alkotmány megreformálásával foglalkozott. Erre már azért is szükség volt, nehogy megint akadjon egy másik Mentsik, aki szemükbe vágja a forradalmasító tagoknak, hogy az alkotmányt teljesen figyelmen kívül hagyják. Le is pocskondiázták a jó öreg alkotmányt alaposan. Kimutatták róla, hogy mennyire elaggott, hogy menthetetlenül paralízisbe esett s nem való már semmire sem, csak akadályozza az iramot, gátolja az eredményes tevékenységet. Ezen alkotmányreform tárgyalásánál - a szövetségtanács 1917. március 31-iki ülésén - F. S. testvér kijelentette, hogy igen sok páholyban teljesen elegendő a felvételhez, ha a kereső, aki szabadkőműves akar lenni, erősen szociáldemokrata, vagy erősen radikális." Úgy bizony! Nem jó szív, nem résztvevő kebel, nem emelkedett erkölcsi érzés volt az irányadó, amint azt Arató és Balassa oly farizeus képpel a közönséggel elhitetni igyekeznek. Ó nem! Radikálisnak, szociáldemokratának, a társadalmi és állami rend egyéb ilyen esküdt ellenségének és ezen. rendszer felforgatására kész és kapható férfinak kellett lenni s akkor bizonyosan kinyíltak a páholyajtók, akkor biztos volt a felvétel a testvéri láncba. Pazar István, a miskolci "Előre" páholy főmestere, aki látta a szabadkőműves forradalmi munkát, magyar szívére hallgatva, lemondott tisztségéről s 1917 október 10-én kelt levelében, melyet a nagymesterhez intézett, lemondását a következőképpen indokolja meg: "Közismert tény, hogy a magyar szimbólikus Nagypáholy védelme alatt dolgozó páholyok tagjai közt nagy és mélyreható eltérés van, mely főleg a politikai irányelveken csúcsosodik ki. Magukat "radikálisokénak nevező testvérek elméleti jelszavak hangoztatásával türelmetlen izgatást fejtenek ki minden ellen, amit ők helyesnek, demokratikusnak, nemzetközinek nem tartanak s a nemzetközi kozmopolitaság veszélyes, magyar hazánkra és nemzetünkre káros, esetleg végzetessé válható irányelveit az egyes páholyokban nemcsak nyíltan hangoztatják, hanem a páholyokat ily irányú állásfoglalásra kényszerítik". Pazar tehát teljesen meztelenre vetkőzteti le a magyar szabadkőművességet s nem csinál titkot belőle, hogy működését az országra veszélyesnek tartja. Megállapítja, hogy izgat, hogy a nemzetre káros irányelveket követ s még ennél -s fontosabb azon megjegyzése, hogy ezeket a veszélyes izgatásokat és irányelveket azokra is rá akarja oktrojálni, akik ebben velük nem értenek egyet.
De van-e még több bizonyíték a magyar szabadkőművesség forradalmisága mellett?
Szabadkőműveseink a múlt század elején Európa különböző országaiban keletkezett forradalmakat minden esetben nagy örömmel üdvözölték, aminthogy általában cikkeikben, beszédeikben és példázataikban, az emberiség történetéből soha nem ragadtak ki és nem dicsőítettek mást, mint a forradalmakat. így üdvözölték a portugál szabadkőműves revolúciót, melyről Tuschák Ignác testvér tartott ismertetést a Haladás páholyban. Hogy egy csomó ártatlan embert megölt a forradalmárok bombája, hogy a portugál király és trónörökös is halálát lelte, ez sem Tuschák testvért, sem az egész magyar szabadkőművességet nem érintette. Az ártatlanul kiöntött vér "jó szívüket" nem hozta háborgásba. Fontos volt, hogy ismét győzött a szabadkőműves eszme egy országban s hogy, mint Tuschák testvér kifejezte magát: "Portugáliában a szabadkőművesek vannak uralmon." Egyébként ennek a szabad-kőművességnek feje és a forradalom szervezője Magalhaes Lima 33 pontos szabadkőműves atyamester, maga is lerándult Budapestre, itt a Martinovich páholyban előadást tartott a portugál szabadkőművességről és annak eszközeiről. Hogy irigykedhettek a Martinovich-páholy tagjai erre a gyilkos és véreskezű forradalmárra, mikor az ott sikereit felsorolta!
Ugyancsak ismeretes, hogy az ifjú török néven ismert szabadkőműves társaság a század elején mint detronizálta a szultánt s mint ragadta magához Törökország kormányzatát forradalmi úton.
Ki ne emlékezne a spanyol Ferrer kivégzésére? Ez a Ferrer hazájának legfőbb szabadkőművese volt, akire rábizonyosodott, hogy minduntalan forradalmak rendezésén járt az esze, hogy keze benne volt a bombamerényletekben és a Barcelonában 1909-ben kitört forradalomban. Egy lelketlen szörnyeteg, egy emberi vadállat volt tehát, aki embertársainak vérével öntözte a felforgatás útját, ártatlan életeket pusztított el, hogy sötét céljait megvalósíthassa.
Ferrert a spanyol katonai bíróság a bizonyítékok alapján halálra ítélte. Az eljárás perrendszerűségéhez szó sem férhet s ilyet a szabadkőművesek sem állítanak.
A magyarországi szimbólikus Nagypáholy egy tömeg szabadkőműves egyesülettel karöltve 1909 október 17-én a budapesti városháza közgyűlési termében nagygyűlést tartott, melyet Ferrer emlékének szenteltek. A gyűlésen Váradi Antal (Demokrácia páholy), dr. Madzsar József (Neuschlosz páholy), Kunfi Zsigmond (Martinovich-páholy) tartottak Ferrert dicsőítő beszédeket.
Váradi Zsigmond (későbbi orszgy. képviselő) egyenesen Spanyolország bírái, miniszterei és kormánya ellen támadt s őket mint gyilkosokat aposztrofálta.
Ezt a bolsevizmust egyébként több esetben is megértéssel ismertették a testvérek. A Kazinczy páholy 1917. évi jelentésében olvassuk Kerezsy György beszédét, mely többek Között azt mondja: "mert ismerjük a törvényt, hogy lánggal gyújthatunk s kellő világosságot hozhatunk, ha megvan a Trockijok és Leninek bátorsága, hogy az előidézett tüzet uralni is tudjuk, nemcsak létrehozni."
Így lett a szabadkőművesek eszményképe és követendő mintája Trockij és Lenin.
Május elsejének szabadkőműves ünnepként leendő meg-ülése a Március páholy indítványára teljesedésbe ment. 1917-ben rendezi a páholy az első ilyen ünnepet, melyen Roboz Andor a szónok, aki ilyeneket mond dikciójában: "Most kezdjük el ünnepelni a proletárság májusi ünnepét? Hát nem ünnepeljük-e már régen? Nem kíséri-e már évek óta a főmesteri kalapács ütése a Marseillaise vérforraló ütemeit, a vörös zászlót kibontó lelkes tömeg előtt nem hajtjuk-e mi is meg lobogónkat és a mi vezéreink szava nem harsog-e azoké mellett, kik a dolgozó százezreket egy új világ eljövetelének hirdetésével bíztatják további kitartásra a nehéz harcokban, a közeli győzelemmel kecsegtető küzdelemben?"
Szóval ölelkezés a nemzetközi szociáldemokráciával! Ez nem egyedülálló jelenség a páholyok életében, mert pl. a Demokrácia páholy 1914. évi jelentésében olvassuk, hogy "ha, a szabadkőművesség vissza tudja állítani a nagy nemzetközi szolidaritást, ezt a vörös szabadkőművesség fogja megcsinálni. Minél intenzívebben küzdünk a nacionalizmus ellen ... annál közelebb jutunk ahhoz, ami a mi alapjainkat megszilárdítja."
Végül jegyezzük ide Vészi József testvérnek az 1904. évi szabadkőműves vándorgyűlésen elmondott beszédéből a következő részt a magyar szabadkőművesség forradalmiságának bizonyítékául: "Csak nem akarunk mi itt egy háremet alkotni, melyben elvénhedt eszmeodaliszkok járkálnak és mi vagyunk a hárem őrei? (Tetszés.) Nem, ide be kell jönni a fiatalságnak, az erőnek és a szépségnek, azon eszméknek, melyek meghódítják az emberek millióit és százmillióit és a szabadkőművességnek újra hozzá kell látni azon munkához, melyet el nem hanyagolhat, ha áruló nem akar lenni maga ellen, a jövendő forradalmak békés előkészítésének szent és dicső munkájához." (Élénk tetszés.)
Vészi tehát beismeri, hogy a páholyok munkája a forradalmak előkészítésében kulminál. Ezt a forradalmat biztosra veszi, valósággal "megjátssza" a páholylovagok hada. Ha lehetséges, hát szeretnék vér nélkül megcsinálni, mert mégis csak biztos a biztos, de ha nem megy másképp, hát ki fogják dobni a profán publikumnak oly sokszor feltálalt szeretetet és meggyőzést a páholyokból s előveszik majd az "erős gyűlölség" fegyverét.
Beköszöntött 1918 november elseje. Még azt az örömet, ami a páholyokat elfogta, mikor látták, hogy nem kap az elalélt országban senki fütykösre, hanem megy simán, pacifistán a dolog! Vakolás vakolást követett, gyűlés gyűlést ért s csak úgy zuhogtak a dicséretek a szabadkőművességre s a legbátrabb testvérekre. A Nagypáholy szövetségtanácsa ülést tartott, melyben Bihari Mór szólalt fel, üdvözölvén a testvéreket, akik csendben, de nagyszerű munkát fejtettek eszméink megérlelése érdekében." Fekete Ignác szintén ezen a véleményen volt s 5 is üdvözlést ajánlott. A Nagypáholy külön körlevelet intézett (3051/1918. sz.) a páholyokhoz, felhívást azokat a kormány támogatására, "mert ez azoknak az eszméknek megvalósítására törekszik, melyeket mi évtizedeken át hirdettünk s melyekért harcoltunk."
Majd üdvözli Károlyi Mihályt, mint az olyan kormány tagját, mely azon eszmék szerint akar dolgozni, "amelyekért a magyar szabadkőművesség már évtizedek óta küzdött, amelyeket szakadatlanul érlelt és Igyekezett polgártársai gondolkozásába belevinni"
A Petőfi páholy így áradozik: ,ja testvérek közül igen sokan résztvettek a profán életben folytatott munkában s aktív részük volt az októberi forradalom előkészítésében."
Na végre! így hát megtudjuk autentikusan, hogy kik voltak azok az országveszejtő alakok, akik a "világháborút befejező forradalmat" előkészítették. Tudjuk, hogy az előkészítés a defetizmussal, az izgatással, a lazítással, a fegyelem meglazításával s az ország közvéleményének megfertőzésével történt, hogy ott fejeződött be, mikor a hazaözönlő katonákkal sikerült a fegyvert eldobáltatni s az ország határait védtelenül hagyni. Megérdemelten nyugtáztuk tehát ezt a beismerést, amelyet - reméljük - ezután nem próbálnak majd a szabadkőművesek letagadni.
Az Eötvös páholy nagy dicsekvéssel beismeri, hogy míg a forradalom, melynek előidézésében az Eötvös páholynak és a "Világ"-nak az Eötvös-páholy "nagy alkotásának" jelentékeny része volt, a középosztályt, a polgárságot készületlenül találta, addig a páholy teljesen felkészülten várta annak kitörését. Tagjai már október elején megtárgyalták, hogy mi lesz a teendő, ha beköszönt a sóvárgott reggel. Hogy kik voltak ezek az előrelátó testvérek? Igazán érdemes a névsort leközölni: dr. Kohner Artúr, dr. Sós Béla, Perl Ernő, dr. Biró Elek, Szabadi Adolf, Roóz Rezső, Wolf Sándor, Magyar Bertalan, Csató Lajos, dr. Brachfeld Hugó, dr. Bálint Lajos, dr. Nágel Ferenc, dr. Visegrádi József, dr. Földes Lajos, Decsényi Miklós, Ábel Ignác, Schiffer Miklós, dr. Vadász Aladár, Tutsek József, dr. Farkas Gyula, dr. Bánk Ernő, Schiffer Miksa, dr. Donát József, Lakatos Oszkár, Harsányi
A forradalom érdekében megalakult propagandabizottság 1918 november 15-iki kelettel körlevelet intézett a páholyokhoz, melyben pénzt kér tőlük, hogy valami gixer ne történjék az őszirózsás revolúcióval. Ebben a körlevélben a következők foglaltatnak: "Biztosítani kell a forradalom eredményeit... Emlékezzünk csak rá, hogy minden idegszálunk, minden aggódásunk, rengeteg pénzáldozatunk, mind Magyarország újjászületéséért történt."
Nem volt-e hát igaza Szalay Károly testvérnek, aki a Nagypáholy 1916. évi május 20-ik és 21-ik napján tartott nagygyűlésen elmondott beszédében a következőket állította: "Nyíltan kimondhatjuk, hogy a szabadkőművesség mindig revolutionárius szellemet is jelentett."
Tudott dolog, hogy Ausztriában tilos volt a szabadkőművesség, bécsi lakos tehát csak magyar páholynak lehetett tagja. S ez az olasz, itt, magyar páholyban folytathatta azt az irredentát, mely pl. Fiumét leszakította a magyar állam testéről.
Kell-e még több bizonyíték?
És lehet-e, szabad-e még egyszer megengedni, hogy ez a földalatti társaság, hogy ez a titkosan működő banda még-egyszer a napvilágra kerüljön s ott folytathassa, ahol a feloszlatáskor elhagyta?
A szabadkőművesség a forradalomnak szülője. - Amiről nem beszél a történelem. - Mi volt a célja már 1738-ban. - Az angol szabadkőművesség kettéválása. - A francia Nagy Oriens. - A francia forradalom okozói. - Abbé barruel könyve 1797-ben. - Már 1776-ban elhatározták a francia forradalmat. - A "Morning Post" cikkei. - Louis Blanc beismerése. - Magyar szabadkőművesek a francia forradalom okairól. - Az olasz szabadkőművesség forradalmi jellege. - Überdank merénylete I. Ferenc József ellen. - A török forradalom és a szabadkőművesség. - A portugál királygyilkosság a szabadkőművesség munkája. - A belga szabadkőművesség. - A spanyol szabadkőművesség. - Az utódállamok szabadkőművessége. - Ma is forradalmakat akar. - A szabadkőművesség és bolsevizmus. - Az amerikai szabadkőművesség véleménye a latin szabadkőművességről. Gusztáv Le Bon, a híres francia gondolkodó, könyvében (A tömegek lélektana) azt állítja, hogy a jelszavak nem azért fogannak meg a tömegek lelkében, mert a tömeg értelmesen elmélyed azok vizsgálatában, hanem azért, mert a piaci szónokok s a napi sajtó gyakran elismételte őket előttük. A tömeguszítás és izgatás gyakorlott matadorjai teljesen tisztában is vannak ezzel s jól tudják, hogyha elegendő számú nagydob és harsona hirdeti ezt, vagy azt a tételt, tünteti fel ezt, vagy azt igazságnak, akkor a hiszékeny tömeg gondolkodás nélkül fel is ül ennek az állításnak. Ez a tétel teljesen igaz, csak nem Le Bon vette észre először. Akik a tömegléleknek ezen sajátságát már régen kitapasztalták és alaposan ki is használták a maguk előnyére, azok a szabadkőművesek és általában a szabadkőművesség volt. Amióta ember él a földön, nem jött létre intézmény, mely igazi arculatát annyira elkendőzte, a nagyközönséget valódi céljai felől annyira megtévesztette volna, mint a szabadkőművesség. Ez a világot behálózó egyesület, mint az a bizonyos történelmi vasálarcos, már évtizedek óta szédíti a világot, szédíti saját tagjainak nagy részét is s bámulatos szervezetét mutatja, hogy egyetlen pillanatra sem vetette le a tömeg előtt álarcát s nem hagyott maga után olyan nyomot, melyből rejtekhelyére ráakadni s igazi otthonát, berendezését s igazi arcát felderíteni sikerült volna. Ha pedig mégis akadt egy-egy jelenség, ami a páholyok mélyének rejtelmeit megmagyarázni alkalmas lett volna, ha véletlenül akadt egy áruló nyom, akkor egyszerre megmozdult az egész monstruózus tábor, munkába fogtak az összes páholyok és összes tagok s addig nem nyugodtak, míg azt el nem tüntették s a közönséget annak tévességéről, jelentéktelenségéről, vagy ami a legkedvesebb szokásuk, hamisságáról meg nem győzték. A nagy tömeg, magát a szabadkőművesség történetét is az ő beállításuk szerint ismeri és tudja. Ez a történelem szintén célzatos és hamis, mint minden, amit a szabadkőművesség a külvilágnak, a profánoknak tudni enged. A köztudatban ősökként a jámbor kőfaragók és kőművesek szerepelnek, akik a középkor folytán az ő "Bauhütte"-jükben őrizték a céh titkos jelszavait s tartották bizonyos formák szerint tagfelvételeiket. Ezek a derék iparosok, ha feltámadnának, micsoda tiltakozást dörögnének a világ fülébe annak a hazugságnak hallatára, hogy a szabadkőművesség az ő édes leszármazottjuk. Ebből ugyanis csak annyi igaz, hogy a protestantizmus fellépése után ezek az építő céhek teljesen tönkrementek és kipusztultak. Helyükbe beszüremkedtek az egyes korok forradalmár hajlandóságú alakjai, akik így gondolták elkerülni az akkori államhatalom nagyon is éber figyelmét. Ezek felvették a kőművesi ősi jelvényeket, átvették a szavak egy részét is, megtartották a céh hierarchikus fokait, mindezeket azonban csak óvatosságból tették egyrészt, hogy a nem közéjük tartozókat azonnal felismerhessék s azoknak munkájukba a betekintést megakadályozhassák, másrészt, hogy elaltassák és elámítsák a figyelő államhatalmat, mely minden alapos vizsgálata mellett sem látott mást, mint jámbor és régi kőműves szertartásokat és jelvényeket s így nem is gondolhatott arra, hogy azok leple alatt összeesküvők és forradalmárok dolgoznak. A szabadkőművesség úgy tanítja, hogy ő mindössze pár száz éve dolgozik, holott adatok vannak arra, hogy már előbb is működött s hogy 1717-ben a londoni négy páholy összeállása Nagypáhollyá, csak a modern szabadkőművesség alapját képezi, de nem egyszersmind eredetét is. Nem célunk e fejezetben a szabadkőművesség történetének megírása, azért fentebb csak elnagyoltan említettük meg azt, azon célból, hogy még a jóhiszemű publikum körében is hitelre talált azon tény helytelen voltára mutassunk rá, mintha a szabadkőművesség csak idők, hosszú idők folyamán hagyta volna ott a régi utat s lépett a felforgatás, a forradalmak ösvényére. Egy körülményt óhajtunk csak olvasóink figyelmébe ajánlani fenti állításunk igazolására, amelyet a szabadkőművesség történetének megírói is rendszerint figyelmen kívül hagynak. 1717-ben alakul meg Londonban négy páholy összeállítása folytán az első Nagypáholy, mely csak akkor bírt valami vonzást kifejteni, mikor 1723-ban James Anderson alapszabályait a régi kőműves céh alapszabályaiból kiollózva, összeállította. Tehát 1723. év nevezhető a mai szabadkőművesség születési évének. Franciaországban pedig Balassa idézett könyve szerint 1725-ben alapítják Parisban az első páholyt, de csak 1736-ban választják meg az első Nagymestert Lord Derwentwater személyében. Ámde ugyancsak Balassa szerint "a francia szabadkőművesség is akkor kezd önállóan kibontakozni, midőn 1738-ban egy főnemes D'Antin herceg lesz a nagymester." Igen ám, de már 1738-ban akadunk francia szabad-kőműves iratokra, melyek már a nagy forradalom eszméit hangoztatják s egy ezen időben szerkesztett röpirat (Relation apologique historique de la Societé des Franc-Macons) már egyenesen ateista és forradalmi tanokat hirdet. Az ugyancsak Franciaországban 1746-ban megjelent Xes Franc-Macons écrasés" című szabadkőművesi iratban Pedig Boos tanár szerint (Geschichte der Freimaurerei) "már feltalálhatók az 1789. évi forradalmi program alapelvei." Már most ismerve a XVIII. század közlekedési, posta-, nyomda- stb. viszonyait, ismerve az akkori állami berendezkedést, azt az éber figyelmet és kémlelődést, amellyel a hatóságok az uralkodó rendszert körülvették, hogyan volt mégis lehetséges a szabadkőművességnek nem egészen két évtized alatt azt a forradalmi szellemet kifejleszteni, azon forradalmi eszméket megszülni, nagyra növelni és egy tudatos tevékenység alapjává tenni, ha a páholyok eleinte csak filozofikus, jótékony és önsegélyezésre tömörült jámbor férfiak egyesüléséből állottak? Ennek a garnitúrának ki kellett előbb pusztulni, hiszen azt feltenni is képtelen dolog volna, hogy ezek a férfiak csak úgy maguktól változtatták volna meg felfogásukat, gondolkozásukat, eszméiket!
Igen ám, de a második garnitúra bevonulására a fenti egy-két évtized nem volt elegendő!
A már idézett "Les Franc-Macons écrasés" című füzet szabadkőműves írója azt állítja, hogy a szabadkőművesség tulajdonképpeni megalapítója Cromwell volt. Alapította pedig abból a célból, hogy az egész föld összes trónjait le lehessen dönteni. "Az ember kötelessége, hogy megvédelmezze magát a zsarnokok erőszakoskodása ellen és a függetlenség és egyenlőség lobogóját tűzte ki a zsarnokság romjaira."
Az 1746-ban megjelent füzet írója bizonyára elfogadható e tekintetben teljes bizonyítéknak. Már pedig ez esetben kétségtelen, hogy a szabadkőművesség a forradalom szülötte, forradalmár teremtménye s forradalmi célok elérése teszi ki tartalmát.
Hát ami a forradalmiságot illeti, a szabadkőművesség a világon mindenütt hajlamos erre. De az bizonyos, hogy Angliában nem fejlődött azzá a türelmetlen, gyújtogató és istentelen sötét szervezetté, mely ú. n. latin irányát jellemzi. Ennek oka a különleges angol viszonyokban, az inzuláris helyzetben rejlik, de az is nagyon előnyére vált és válik, hogy irányító szerepet a konzervatív főúri családok visznek benne s hogy az uralkodóház is tagjai között szerepel. Ezek figyelnek arra, hogy a szövetség munkája ne tolódjék el balra s ne mételyezze meg a latin szabadkőművesség lázadó szelleme. De hogy Angliában is ezen az úton indult, arra már az is bizonyíték, hogy Cromwell alapította, de még inkább bizonyíték az a tény, hogy a londoni nagypáholy megalapítása után __ mikor a kontinentális szabadkőművesség már serényen élesztgette a forradalmak tüzét - néhány évtizedre 1751-ben, Londonban tömegestől váltak ki a páholyokból a tagok azzal a céllal, hogy új nagypáholyt alapítsanak. Meg is alapították ezt Laurence Dermott vezetése alatt, azt hangoztatván, hogy ők az igazi régi szabadkőművesek s páholyukat is úgy nevezték, hogy "Angolország nagypáholya a régi szertartások szerint." Ez a páholy mindjobban elhomályosította a "modern" nagypáholy tekintélyét, úgyhogy az 1813-ban kénytelen volt vele megalkudni s ebbe beleolvadni.
Ez a palotaforradalom azt bizonyítja, hogy Angliában is megvolt a testvérekben a hajlam arra, hogy "modern"-ekké váljanak, ott azonban nem sikerült ez s minthogy így kikapcsolódott a nagy forradalmak irányításából és a felforgató eszmék termeléséből az angol szabadkőművesség, később is megtartotta különállását ezektől.
Az angol-szász szabadkőművesség ugyanis azt mondja, hogy a francia Nagy Oriens és a felügyelete és protekciója alatt működő szabadkőművesség eltért a régi eszménytől, önhatalmúlag túltette magát a szabadkőművesség ősi tradícióin, félretette az alapalkotmányt s politizálásával, ateista és vallástalan, sőt vallást üldöző, izgató és forradalmi tevékenységével, mint a szabadkőművesség elfajulása tekintendő. 64
Lássuk tehát a bizonyítékokat!
A francia nagy forradalom okainak nyomozása igen sok férfit serkentett munkára annak kitörése óta. Az első kutatók még a terror és őrjöngés pokoli zsivajában, a gillotin permanens munkája, a vésztörvényszék tömeggyilkolásának tetőpontján fogtak a nyomok kereséséhez.
Nagyon sok gyanús momentum szúrt szemet, nagyon sok esemény alapoka nem volt tisztázható azokkal a világszerte hangoztatott frázisokkal, melyeket a nagy forradalom véreskezű tömeggyilkosai dobtak be a világ közvéleményébe. A történet hátterét is vizsgáló szem megakadt egykettőre, ha valamely eset fonalát követni akarta annak eredetéig. Egy darabig csak ment a nyom, egy bizonyos mértékig csak követhetők voltak a történés egymásutánjai, de azután hirtelen minden átmenet nélkül megszakadt a lánc s ott meredezett a vizsgálódó előtt egy nagy ismeretlen, amely elnyelte a további lépéseket.
Barruel titkos társaságok útvesztőin keresztül nyomozza a francia forradalom okait s rájött arra, hogy ezt egy internacionális szabadkőművesség. melyhez a francia is tartozott, készítette elő és pattantotta ki, mely titkos társaság a pénzt angol forradalmi kluboktól kapta erre a célra.
A szabadkőművesség szokása szerint, hogy a neki kellemetlen könyvek szerzőjét diszkreditálja, - ha azok adatokkal jönnek ki ezen titkos társaság tevékenységének bizonyítóra, érvek helyett személyeskedéssel válaszol, gúnyt gúnyra halmoz és vakmerően tagad mindent, amit róla állítanak. Ezt aztán addig ismétli, míg a kezdetben nyugtalan és ideges közvélemény lecsillapodik, s ettől már csak egy lépés van odáig, hogy el is higgye, miszerint a jámbor szabadkőművesség ellen légből kapott rémmeséket találnak fel neki.
Pedig jó lenne, ha a közönség folyton eszébe tartaná ezeket a leleplezéseket, mert ijesztő dolgok vannak azokban. Elmondja a szerző, hogy már a XVIII. század hatvanas éveiben Franciaország 282 városában voltak szabadkőműves páholyok, ezenkívül pedig 81 páholy volt Parisban és 16 Lyonban. Ezek a páholyok a forradalom előkészítésén dolgoztak s különösen a Parisban székelő Coq Héron páholy, melynek mesterei La Rochefaucald herceg, Condorcet és Sieyes abbé voltak, tekinthető a forradalmi propaganda íő-fészkének. Ez a páholy 1790-ben 20 millió frank, vagyis 900.000 angol font felett rendelkezett, amely szám akkor óriási összeget jelentett. A történészek még ma is meglepődve állanak meg a francia tisztikarnak a forradalommal szemben tanúsított magatartása felett. Nem tudják megmagyarázni, hogy a XIV. Lajos és a XV. Lajos minta hadserege, melynek fegyelme és szelleme egyenesen unikum volt az egész világon, miként tudott teljesen behódolni a forradalom demagógjainak, s miként volt képes sorsára bízni az uralkodó családot. Barruel könyve ezt is megmagyarázza. Elmondja, hogy a szabadkőművesség mint hálózta be a tisztikart, s mint hallgattak azok a páholyok parancsszavára. A tisztek - azok is, akik királyuk iránt hűséggel viseltettek - szabadkőműves esküjük lapján nem tehettek erről a forradalmi propagandáról jelentést felettes hatóságuknak, s ezt tudván a szabadkőművesség, minden veszély nélkül aknázhatta alá a királyságot. A francia szabadkőművesség már 1776-ban elhatározta a forradalom megrendezését, s már ekkor elrendelte, hogy a testvérek készüljenek a lázadásra. A rémkorszak minden vezéralakja a páholyok tagja volt, ezen idő legvisszataszítóbb jelleme, az örök trónkövetelő Fülöp, orleánsi herceg, a későbbi Egalité Fülöp pedig a Nagy Oriens főmestere volt. Egyetlen páholyban, a Philalethes nevűben, a nagy forradalom következő vezérei ültek együtt: Condorcet, Brissot, Danton, Saint-Martin, Savalette de Lange. A Morning Post cikksorozatainak egyikében (magyarul megjelent "Földalatti összeesküvők" cím alatt) felemlíti, hogy minden történelmi kézikönyv, a francia forradalom szülőokát legfőképpen a nép Ínséges helyzetében látja. Ez az inség tényleg gyötörte a népet évek hosszú során át, de alapja nem a folytonos rossz termésben, mégcsak nem is a hibás kormánypolitikában rejlett, hanem abban, hogy szabadkőműves ügynökök állandóan összevásárolták a gabonát, s vagy kiküldték az országból, vagy elrejtegették, hogy így a nyomort állandósítsák, s a népet belekényszerítsék a lázadásba. A cikk fel is említi, hogy több francia kutató állítja ezt és pedig olyanok, akiket a szabadkőművesség ellenfeleinek tekinteni sem lehet. így Fantin des Odoardst, Mounier, a liberális Ma-lonet, Ferrieres és Beaulieu. (45. old.) Meg is állapítja a cikkíró az ezen korbeli francia szabadkőművességről, hogy "nem szenved kétséget, hogy ebben az időben a francia szabadkőművesség nagyon veszedelmes és felforgató irányban indult. Franciaországot akkoriban tényleg átszőtte a szabadkőműves jellegű titkos társaságok egész hálója." (43. old.) Albert Pike, - a világszabadkőművesség egyik leghatalmasabb és legnagyobb tisztséget viselő alakja - az amerikai szabadkőműves rítust ismertető könyvének, a 14-ik fokot ismertető részében maga is megállapítja, hogy a francia szabadkőművesség volt a nagy forradalom megteremtője. Azt írja erről a szabadkőművességről: "Nemcsak megszentségtelenítették a szabadkőművességet, de... arra is felhasználták titkos befolyásukat, hogy mögéje rejtsék az anarchia összeesküvéseit... Az anarchisták visszanyerték a szögmérőt, a négyszöget és a kalapácsot és rájuk írták: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség. Ez azt jelenti, hogy szabadság a kapzsiaknak rablásra, Egyenlőség a legalacsonyabbakkal, Testvériség a rombolásban. Ugyancsak ő aztán nevén is nevezi a gyermeket, mikor megállapítja, hogy az ortodox szabadkőművességgel szemben egy más szabadkőművesség tűnt fel s ennek tulajdoníthatók a francia forradalom szerencsétlenségei." (66. oldal.)
Egy angol főnemes, lord Acton, a francia forradalomról írt tanulmányában így ír: "Ami a legfélelmetesebb, az nem a felvert zsivaj, hanem maga a terv. Tűzön és füstön keresztül észrevehetjük a számító szervezkedést. A rendezők gondosan elrejtőznek az álarc mögé, de jelenlétükben kezdettől fogva nem kételkedhetünk." (I. m. 33. oldal.)
Blanc, miután emlékezteti olvasóit, hogy a három forradalmi szó: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség a szabadkőművességnek van ajánlva, így folytatja: "Mivel a szabadkőművesség három foka sok olyan embert ölel fel, akik állásuknál és elveiknél fogva ellenségei minden társadalmi felfordulásnak, az újítók megsokszorozták a misztikus létra fokait, amelyeken a tagok emelkednek. Az izzó lelkek számára titkos páholyokat létesítettek. Árnyékos szentélyeket, melyeknek ajtaja csakis a próbatételek hosszú sora után nyílt meg olyan beavatottak részére, akik már tanúbizonyságot tettek a forradalmi tudományokban való előmenetelükről. Condorcet ezekről a földalatti iskolákról beszélt, mikor "Az emberi szellem haladásának története című művében - melyet halála miatt nem tudott befejezni - megígérte, hogy el fogja mondani, milyen csapásokat mértek a királyság híveire, a titkos társaságok." (I. m. 36. old.)
A Nagy Oriens 1889. április 2-án körlevelet küldött szét a Páhohlyoknak, melyben többek között a következők foglaltatnak:
Nahát folytatja is. Minden téren. Az államrendészet terén a forradalmakkal, a vallás terén az ateizmussal. Del-Pech szenátor, a Nagyoriens elnöke 1902 szeptember 20-án irtott beszédében a következőket mondotta: "A Galilei dia-dala kétezer évig tartott, most rajta a sor, hogy meghaljon. ^ titkos hang (Julián aposztata) mely egykor Pán halálai 68
A szabadkőművességnek a nagy forradalom felidézésében való bűnösségét egyébként, mint fentebb láttuk a szabadkőművesek nemcsak elismerik, hanem arra akárhányszor büszkén hivatkoznak is. Persze csak akkor, ha maguk között vannak, mert különben a bolondítható és tájékozatlan közvélemény részére kötetekre menő tényekkel, következtetésekkel és oknyomozással bizonyítgatják, hogy annak természetes okai voltak. A Konvent, a vésztörvényszékek és forradalmár páholyok tagjainak, mint politikai és forradalmi előfutároknak minden emberi érzést megcsúfoló rémtetteit, a legszebb jelszavak leple alatt éveken keresztül folytatott tömegmészárlásokat, a szabadság nevében űzött szemérmetlen és cinikus terrort, - melyre madame de Steel oly szellemesen jegyezte meg, hogy ennek nevében követték el a legtöbb bűnt és gyalázatot - a napvilágon nem igen szerették soha sem elvállalni. Amint, hogy azóta is következetesen letagadják a páholyokban kitűzött tervek végrehajtásának bornírt és sötét eredményeit. A magyar szabadkőművesek is igen sokszor lelkesedtek a francia szabadkőművesség forradalmi múltján. Horváth János testvér 1899-ben (nov. 11-én) az Árpád páholyban, majd pár héttel később (dec. 6-án) a fővárosban működő Eötvös páholyban tartott erről a témáról előadást: "Befejezettnek tekinthető-e a francia forradalom" cím alatt. Ezen előadásban a következőket mondja: "a francia forradalom első és hamisítatlan eszméit a szabadkőművesség szolgáltatta és készítette elő . . . Seignobos párisi tanár ... azt bizonyítja, hogy a francia forradalom előkészítésében ép a szabadkőműveseknek volt igen nagy része." Ugyancsak Horváth szögezi azt le, hogy Louis Blanc a francia forradalomról írt munkájában igen helyesen jegyezte meg a szabadkőművesség befolyását ezen "forradalmat előkészített nagy szellemi mozgalomra."
A magyar szabadkőművesség 1904 október havában tartott vándorgyűlésén Goda (?) Géza, a Reform páholy tagja is előadást tartott, s beszédét a páholy később nyomtatásban
Qoda testvér itt többek között így morfondírozik: "A szabadkőművesség fejődésének legdicsőségesebb korszaka kétségkívül az, amennyire én a szabadkőművesség történetét ismerem, mikor a francia forradalom élére állva a polgári osztály hatalmát igyekezett szilárdítani. Akkor ... (a szabadkőművesek) elmentek a barrikádokra, s küzdöttek oly eszmékért, amelyeket a programukban éjszakánkint megállapítottak." A szabadkőművesek által sokszor kigúnyolt Abbé Barruch azonban nemcsak a francia forradalomban látta meg a szabadkőműves kéz irányítását, hanem kutatásaiból azt a következtetést is levonta, hogy a szabadkőművesség forradalmi tevékenysége nem fog kimerülni csak ebben az egy revolúcióban, hanem tovább folytatja munkáját mindaddig, míg a mai világrendet lángba és vérbe nem fojtja, s azt szét nem rombolja. Könyvének végén utal is erre, midőn így beszél: "önök azt hitték, hogy a forradalom befejeződött Franciaországban. Pedig a francia forradalom a jakobinusok egy szörnyű és félelmetes szektájának csakis első kísérlete volt. A szekta elhatározása szerint tehát önök annak a nagy, általános forradalomnak, amely egykor feldönti majd az összes trónokat, megsemmisíti az oltárokat, eltörli a tulajdont és törvény és társadalom feloszlásával fog végződni, csupán első állomására érkeztek." A történelemből ismert dolog a Napóleon bukása után megtartott bécsi kongresszus és az u. n. szentszövetség megalapításának históriája. A császárvárosban mulatozó, kurizáló és új Európát fabrikáló államférfiak a "Kis kapitányinak Szent Ilona szigetére száműzése után, a szuronyok árnyékában hozzáfogtak az országok összecsirizeléséhez, s munkájuk végeztével nyugodtan tértek vissza palotáikba. Nincs többé veszély! Európa csendben van! A forradalom mint egy rossz álom jár vissza néha kísérteni, de valósággá még egyszer nem reinkarnálódhat, hiszen ellene van a szurony és ellene vannak az ágyuk, melyeknek fegyelmezett tüzérsége Pillanatok alatt kézbe tudja venni a gyújtó kanócot. Csak egy ember volt, akit ez a nagy csend, ez a pedáns rend, a csapatoknak merev tisztelgése, a nép elégedettsége, a béke üdvözlése nem tudott megnyugtatni. Talán nem voltak bizonyítékai sem, talán egyetlen adatot sem őrzött titkos szekrényében, csak a kifinomodott és az a bámulatos ösztön dolgozott benne, mely a vatikáni diplomáciát oly utolérhetetlenné teszi, de tény az, hogy a pápai követ, Consalvi bíboros 1918. január 4-én így ír az akkor mindenható Metternichnek: "A dolgok sehol sem mennek jól és azt hiszem, hogy szükségtelennek tartják az elővigyázatot. Én Európa követeit mindennap figyelmeztetem a jövendő veszedelmekre, melyeket a titkos társaságok készítenek elő az eddig megállapodott rend ellen és látom, hogy a legnagyobb közönnyel veszik azt. Azt hiszik, hogy a Szentszék nagyon könnyen megijed; csodálkoznak a vélemények felett, melyeket a megfontolás kelt fel bennünk. Abból, amit különböző oldalról kapok és amit a jövőre következtetek, azt hiszem, hogy a forradalom megváltoztatta haladását és taktikáját. Nem támadja fegyveres kézzel a trónt és az oltárt; megelégszik, hogy aláaknázza folytonos rágalommal, elveti a gyűlölet' és bizalmatlanság magvát kormányzottak és kormányok között. Aztán egy nap a legvilágiasabb monarchiák elhagyatva látják magukat védőiktől és kiszolgáltatva magukat a cselszövőknek, akiket eddig figyelemre sem méltattak. Ha azért nem figyelnek ezekre, mert még nem jöttek napvilágra, ez azt jelenti, hogy majd eljön a késő bánat." (Közölve "A Cél" 1925. november.) Metternich az ő elérhetetlen magasságából, az ő csalhatatlanságában bízva, bizonyára vállat vont a Consalvi bíboros "rémlátásai" fölött. S íme, nemsokára jött az 1830, 1848 és 1871 évi forradalom, s nem telt bele három évtized, mikor a nagyhatalmú miniszter császári urával és annak családjaival együtt menekülni volt kénytelen a forrongó Bécsből, s a monarchia védelmére nem hangzottak el Magyarországon a "vitam et sanguinem" szavai, s a dinasztiához hű nemzetiségek nyugodtan - ha nem örömmel - hallották a trón recsegését. De nemcsak a francia páholyok fejtettek ki forradalmi tevékenységet. Történelmi tény az, hogy korának egyik legnagyobb szélhámosa és kóklerje Cagliostro, családi néven Joseph Balsamó nevű zsidó, a francia forradalom előtt már jó pár évvel a francia királyi család egyik estélyen Mária Antoniettének megjósolta jövőjét, s nagyobb bizonyság okáért oda is varázsolta eléje levágott fejét. Cagliostro ugyanis a szabadkőművességnek egyik fejedelmi rangot hordó tagja volt, s mint ilyen tudta, hogy a frankfurti páholy - mely az összeesküvés központja volt - elhatározta a francia Királyi család kivégzését. A német páholyok forradalmisága egyébként abból is nyilvánvaló, hogy Weiszhaupt és társai voltak az irányítók és tervező alakjai, kiknek forradalmárságát minden történelmi kézikönyv tanítja. De legeklatánsabb fenti állításunk mellett az alábbi bizonyíték: 1794-ben Ferdinánd braunschweigi herceg nagymester egyszerűen feloszlatta a páholyokat, annyira megrémítette őt azok forradalmi működése. Egy körlevelet intézett tehát a kormányzata alatt álló páholyokhoz, melyben a következők foglaltatnak: "mindazon politikai és erkölcsi zavarokat, melyek most a földet elárasztják, egyletünk visszaélése és titkaink félremagyarázása szülte. Olyan rombolást szemlélünk, melyet kezeink rendezni többé nem képesek. Ezért elbocsájtjuk kőműveseinket a munkából. Ez utolsó kalapácsütéssel ledöntjük templomunk oszlopait. Áthatlan sötétség boruljon e romokra és takarja el azokat az avatatlan kutató szemei s a rosszindulatú csalók előtt késő nemzedékig." (Müller Jenő i. m. 58. Sullay: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség 28, 31. old.) Az olasz szabadkőművesség forradalmi szereplése a XVIII. és XlX-ik században szintén eléggé ismeretes minden tanult ember előtt. Már a francia forradalom idején erős tevékenységet fejt ki, rohamcsapatokat szervez a Carbonarikban és a gyalázatos emlékezetű Alta Venditában, ezek tagjait állandóan tanítja, izgatja és parancsokkal látja el követendő magatartásukat illetőleg. A "Földalatti összeesküvők" című munkának a végén, egy levelet találunk, mely a legapróbb részletességgel leírja ezen szabadkőművesek által vezetett titkos társulatok munkáját, s citálja Piccoló Tigre egy szabadkőműves zsidó főember levelét az Alta Venditához (1822. jan. 18.), melyben az még azt is kötelességükké teszi a tagoknak, hogy az ájtatos és vallásos társulatok közé surranjanak be, hogy "ezután lassan csepegtessétek a mérget ezekbe a megválogatott lelkekbe. Csepegtessétek kis adagokban, látszólag véletlenül. Később ha rágondoltok, csodálkozni fogtok az elért siker felett." Nagyon érdekesen jellemző és a szabadkőműves testvérek figyelmébe ajánlható a levél következő része: ..Miután becsepegtettétek egynéhány lélekbe a család és a vallás utálatát (az egyik majdnem mindig követi a másikat) ejtsetek néhány szót, mely felébreszti bennük azt a kívánságot, hogy a legközelebbi páholyokba felvételt nyerjenek. Annyira banális és általános a polgárnak, vagy a burzsoának az a hiúsága, hogy a szabadkőművességbe felvegyék, hogy mindig nagyon csodálkozom az emberi butaságon." (I. m. 228, 229. old.) Említettük már, hogy Mussolini előtt az olasz szabadkőművesség a fasizmus győzelme után, mily szervilis udvarlást fejtett ki. Olaszországban a szabadkőművességnek két alakja volt ismeretes, mely egymást izzó gyűlölettel szemlélte. Mindkét irány a Mussolini fellépésével látta elérkezettnek azt az időt, hogy vetélytársát megsemmisítse. Egymást tehát bevádolták a ducenél, s nincs az a két dühös kofa, aki el tud egymásról annyi szennyet, mocskot mondani, mint amit a két szabadkőműves irány kipakolt. Egy alkalommal Torrigiani a Palazzó Qiustiniani főmestere, egy interjút adott, melyben az olasz szabadkőművesség történetét imígyen rajzolja meg: "Azon naptól kezdve, amidőn Élbe szigetén Melchior Deliico 14 hazafival együtt Napóleonnak előterjesztette az egységes Olaszország tervét, azon a napon, midőn egy század olasz szabadkőműves Milánóban elhatározta, hogy életjelt ad az olasz harci fasionak, az olasz szabadkőművesség jelen volt minden olasz akciónál. Az olasz Nagyoriens az első olasz napóleoni királysággal keletkezett, azután szétszóródott, az egész félszigeten elterjedt titkos társaságokban újra felszínre került 61-ben Turinban, midőn egész más olasz királyság volt, átalakult és megerősödött 1871-ben Rómában Olaszországgal Garibaldi vezetése és nagymestersége alatt." Hogy az olasz titkos társaságok a XIX. század folyamán, mily lázadó szemmel voltak telítve, hogy hosszú évtizedeken keresztül, mily forradalmasító munkát végeztek, nemcsak szűkebb hazájukban, hanem pl. a szomszédos Ausztriában is, azt ennek a századnak a története élénken bizonyítja. Ennek igazolására íme két példa: 1882-ben Ferenc József királyunk ellen Triesztben, egy Oberdank Vilmos nevű ember bombamerényletet akart elkövetni. A merénylet nem sikerült, a tettest elfogták és bírói ítélet alapján kivégezték. Az olasz szabadkőművesek nem szűntek meg ezt a merénylőt dicsőíteni, nevéről Triesztben páholyt neveztek el, kivégeztetésének emlékünnepét minden évben megülték és pedig fényes programmal összeállított ünnepélyeken. A szabadkőműves Garducci ódát írt emlékéhez, melyben - éppúgy, mint három évtizeddel később Ferrert az egész szabadkőművesség - az egekig magasztalta. Torrigiani az előbb már fentebb említett interjúban Oberdank gyilkossági kísérletét "idealizáció"-nak nevezi s az olasz szabadkőművesség forradalmi munkáját 100 évesnek mondja a következő kijelentésekkel: "Midőn az olasz szabadkőművesség, mely az irredentizmus igazi szerzője és megvalósítója, Oberdank idealizációjától, ami felett sokan ezen időkben nevettek, Felice Venizianl, a trieszti "Alpe Gtulie" titkos páholy nagymesterének mindennapi konkrét akcióján óriási küzdelemmel az országot a háborús intervencióra rábírta, nem tett egyebet, mint, hogy folytatta a nemzeti rekonstrukció száz évvel ezelőtt megkezdett művét." A másik bizonyíték egy levél, melyet Albert Pike a világ-szabadkőművesség feje 1871. augusztus 15-iki kelettel küldött, "a charlestoni Supreme Oriens Nagypáholy Tíz Vénjének, segítségével Mazzinihoz. Ez a levél már 1896-ban Parisban megjelent egy Le Diable au XlX-e Siecle" című könyvben, mely a British Múzeum állományába is fel van véve és ott katalogizálva is van. A levél utasításokat ad Mazzininek, hogy miként pusztítsa a vallást, üldözze a szeretetrendeket, miként semmisítse meg hazájában a pápaságot, s végül a következőket tartalmazza: "Ezért, amikor az autokrata orosz birodalom a pápai kereszténység erődjévé válik, eleresztjük láncaikról a forradalmi nihilistákat és ateistákat és oly rettentő társadalmi összeomlást fogunk előidézni, mely a maga borzalmasságában megérteti a világgal, hogy a teljes hitetlenség véres zavart és elvadultságot idéz elő. A forradalmárok eszeveszett kisebbségével szemben mindenütt védekezésre kényszerülnek majd a polgárok, míg ki nem irtják a civilizációnak ezeket a megsemmisítőit. A kereszténységből kiábrándult tömeg, melynek deista lelke iránytű nélkül hányódik, ideál után áhítozva, de nem tudva, kit imádjon, elkészül arra, hogy felvegye magába az Igaz Világosságot úgy, ahogy az a tiszta luciferi tanban elterjedt a földön, akkor végre nyilvánossá válik a luciferi tan, mely az egyidejűleg legyőzött és elpusztított ateizmus és kereszténység megsemmisülését követő reakcióból fog eredni." (Közölve: Földalatti összeesküvők 69. old.)
Mi ehhez a levélhez nem fűzünk kommentárt. Hamis-e, 74
És most ugorjunk át néhány évtizedet, egészen a XX. század elejéig.
Kik irányították, kik pattantották ki ezt a forradalmat? Megfelel erre a francia hivatalos szabadkőműves lap, az Acacia 1908. évi októberi száma, mely a következőket közli: A mozgalmat Szalonikiből irányították. Legalkalmasabbnak látszott erre a célra, mivel minden európai város között Szaloniki lakosainak a legnagyobb százaléka zsidó (110.000 lakosból 70.000). Ott alakult hát meg az ifjú törökök titkos bizottsága. Ezenkívül Szalonikiben még több szabadkőműves páholy is működött, melyekben a forradalmárok zavartalanul dolgozhattak. A páholyok az Európai diplomácia védelme alatt álltak, míg a szultán védtelenül állt velük szemben és bukását már nem tudta megakadályozni. A Temps 1908. augusztus 20-iki száma egy beszélgetést közöl Refik bey-jel, az ifjú török mozgalom egyik vezető tagjával, aki így nyilatkozik: Igaz, hogy a szabadkőművességben erkölcsi támaszt találtunk. Különösen az olasz szabadkőművesség támogatott. A "Macedónia Risorta" és a "Labor et Lux" nevű páholyok nagy szolgálatot tettek és hajlékot adtak nekünk. Ott gyűltünk össze mint kőművesek, mert közülünk sokan voltak szabadkőművesek, valóságban azonban azért találkoztunk, hogy szervezkedjünk. Azonkívül ezekből a páholyokból választottuk ki társaink javarészét... Konstantinápolyban sejtették a titkos munkát, mely Szalonikiben folyt. A rendőrségnek azonban nem sikerült a páholyokat felfedeznie, melyek oltalomért az olasz Nagy Orienshez folyamodtak A Nagy Oriens válaszában megígérte az olasz nagykövet közbenjárását." Hogy a török forradalom a szabadkőművesség munkája volt, azt a Demokrácia című magyar páholy 1916. évi titkári jelentése is beismeri, mely ugyancsak azt hangoztatja, hogy a szaloniki páholyokban érlelték meg ezt a forradalmat; s megállapítását a következő szavakkal végzi: "Ma már profán körökben is tudják, hogy az 1908-iki forradalmat a szaloniki páholyban készítették elő." Ugyancsak ezen jelentés beszámol a török szabadkőművesek budapesti szerepléséről is, akiket nagy ünnepségek között fogadtak magyarországi cinkosaik. "Láttuk a török testvéreket, - mondja a jelentés, - akik 1910-ben mintegy kétszázan jöttek Budapestre, kezet szorítani a magyarországi testvérekkel. Vezéreik ide jöttek a mi műhelyünkbe... megtudtuk; hogy milyen intenzív és kitartó munkával készítették elő ezek a kőművesek az 1908-iki forradalmat."
Bókay Árpád nagymester üdvözölte a páholyban a törököket, s beszédében többek között megállapította, hogy nagyon is jól tudjuk, hogy a török szabadkőművesek érdeme az, hogy Törökországban a kényuralom megszűnt." (Kelet, 1909. évi 372. old.)
Kiazim Namik bey százados ezeket mondotta: "Tudjátok jól, hogy évtizedeken át sötét hályog ülte meg szemeinket. Már. már azt hittük, hogy örökös lelki vakság lett a sorsunk. És az is lett volna, ha a távol ködében a szabadkőművesség fényének a derengését nem vesszük észre .... Örök hálaként él szívünkben az a tudat, hogy éltető szabadságunk kivívásához a szabadkőművesség titokban pislákoló mécsétől kaptuk az első világosságot."
... Nap-nap után hordjuk a téglákat Salamon templomához, mely a szabadság temploma."
Vájjon mit szól a világszabadkőművesség ezekhez a beismerésekhez? Ez is filozofálás, ez is meditáció, ez is jótékonyság? És hát tényleg igazak azok, amit Kiazim Namik bey mondott, hogy a szabadkőművesség megismerése már forradalmárt farag az emberből, s lázadóvá, a fegyelem meg-lazítójává, felettesének tett esküje megszegőjévé tesz mindenkit az a világosság, mely a páholyok hasadékain az elszédített halandó szemébe szökken?
Valóban ezeket, akár Törökországban vagyunk, akár Magyarországon!
Egy fővárosi keresztény lap, a "Nemzeti Újság" 1928. év őszén egy diplomata cikkét közli, aki elbeszéli, hogy már ezt a forradalmat megelőzőleg, mint gyilkolták meg adott szavuk-ellenére Abdul Aziz szultánt, s mint tették el láb alól a szabadkőműves eszméknek megnyert, de még teljesen el nem romlott kreatúrájukat Mehmed szultánt pár havi uralkodása után, mikor észrevették, hogy az megundorodott az egész páholy szemfényvesztésétől.
A XX. század eleje bizonyára dicsőséges időszaka a szabadkőműves történelemnek.
Ez az előadás Tuschák Ignác testvért annyira megihlette, hogy még évek múltán is szájában volt az íze. A Haladás páholyban 1916-ban megtartott előadásában ugyanis a portugál forradalommal kapcsolatban a következőket mondotta: "Portugália politikai életében a szabadkőművesség szintén nagy szerepet játszott. A portugál szabadkőművesség szerepéről 1907-ben Magalhaes Lima testvér a párisi Cosmos és Garibaldi páholyokban előadást tartott, amelyről Tourmentin abbé, aki lapjában a szabadkőművességet állandóan támadja, akinek azonban bámulatosan jó értesülései vannak, 1907 december 25-én a következőket írta: "A portugál király még megmenekülhet, ha országában a szabadkőművességet és a titkos társulatokat azonnal eltörli. De félni kell attól, hogy rövid idő múlva Don Carlost elkergetik, vagy megölik, ami a testvérek hatalmának újabb bizonyítéka lesz." Midőn ez a jóslat beteljesedett, Tourmentin abbé a szabadkőműveseket vádolta meg a gyilkossággal, de e vádjának visszhangja természetesen nem támadt.
Don Carlos után fia, Manuel került a trónra. Dr. Walter Hugó 1910-ben megjelent könyvében ezt írja: "A portugál monarchia soká már nem tarthatja magát és nemsokára Portugáliában is látni fogjuk, hogyan győz a szabadkőművesség a trón és az oltár felett."
Hogy ez a szabadkőműves uralom a terror mily korszakát nyitotta meg ennek a szerencsétlen országnak történetében, arról P. R. Sáréira jezsuita atya emlékezik meg a "Magyar Kultúra" című folyóirat 1914. évi február 5-iki számában. Elmondja, hogy a sajtószabadság bajnokai mint fojtották bele a szót a nekik nem szimpatikus lapokba, folyóiratokba, sőt még könyvekbe is, hogy a véleményszabadság folytonos követelői mint tették az országot a csend országává, melyben az övéktől eltérő véleményt nyilvánítani nem volt tanácsos s hogy a szabadkőművesek, mint az egyéni szabadság bajnokai, miként fogták el az emberek ezreit s tartották elzárva őket hónapokon, sőt éveken keresztül minden bírói ítélet, sőt minden kihallgatás vagy vád nélkül. Például a lisszaboni patriarchai székesegyház szertartásmesterét 1911 március 20-án elfogták, március 27-ig a lisszaboni gyűjtőfogházba internálták, itt volt közönséges gonosztevőkkel szeptember 7-ig, ekkor átszállították egy magánzárkás börtönbe, melynek minden bútorzata egy deszkadarab volt. Október 30-ig ez volt az ágya, közben szigorított fogsággal sújtották. Innen a farfariai katonabörtönbe küldték, itt volt 1912 március 30-ig. Ügyét 1912 július 12-én vették elő, de a javára szóló vallomások aktái eltűntek. Kapott 16 hónapot. Később a haditörvényszék elé állították s az külön elítélte, majd 1913 áprilisában a lisszaboni fegyházba szállították. Vasco De Game egyik leszármazóját, egy jószívű asszonyt, ki a zsúfolt börtönöket látogatta, ezért fogságra vetették s kihallgatás nélkül hónapokig ott tartották. Elmondja a páter többek között azt is, hogy a mostani világ legsötétebb intézményét, az útlevélkényszert is a portugál szabadkőműves uralom alkalmazta először rendszeresen, bizonyára, hogy kíváncsi idegenek elől a szabadkőműves eszmék gyakorlati alkalmazását eltakarja. De legeklatánsabban bizonyítja a portugál forradalom szabadkőműves hátterét, s egyben élesen rávilágít a világszabadkőművesség forradalmi szerepére és mentalitására a belga Furnemontnak, a belga Nagy Oriens vezérszónokának a Nagypáholy 1011 február 12-én megtartott ülésén elmondott beszéde, melynek idevágó része a következőképpen szól: "Emlékezzenek vissza, testvéreim, a büszkeségnek arra a mély érzésére, mely mindnyájunkat elfogott akkor, midőn o portugál forradalom hírét vettük. Néhány óra alatt leomlott a trón, a nép győzelmében tombolt, a köztársaság ki lett kiáltva. Az eset úgy hatott a tájékozatlan közönségre, mint a villámcsapás. De mi, szabadkőműves testvéreim, tudjuk a dolgot. Mi ismertük lusitániai testvérünk csodálatraméltó szervezetét, pihenést nem ismerő buzgalmát, nyakas tevékenységét. Mi ismertük ezen dicsőségteljes események titkát. Azon a napon, melyen a mi szegény országunk is felszabadul az őt nyomó zsarnokság alól, hasonló elégtétellel fogjuk elmondhatni, hogy a belga szabadkőművesség első harcosa volt a nemzeti felszabadításnak.'' Heinz Brauweiler, egy a szabadkőművességről írt alapos tanulmányában elmondja, hogy M. Lima az 1905. évi párisi szabadkőműves kongresszuson kijelentette, hogy az 1897-ben újjászervezett szabadkőművességnek érdeme, hogy Portugáliában a szabadgondolat tanát minden lehető eszközzel elterjesztette és hogy immár 105 "szabályszerűen dolgozó" szabadkőműves csoportot lehetett megalakítani. A szabadkőművesség vette át az egész forradalmi munkát és az egész kormányhatalmat kezébe tudta keríteni. Az egyház üldözése egyenlőre nem tűzetett ki a szövetség feladatául. Főcéljuk volt a vezetőelemeknek minden befolyásos politikai és társadalmi állást kezükbe keríteni és az állami költségvetésben oly zűrzavart támasztani, mely lehetővé tette, hogy a zavarosban halászhassanak. Minden hozott törvénynek célja pusztán az volt, hogy a humanitás cégére alatt minden meglévőt le-döntsön Portugáliában. Egy olyan házassági törvény által, melynél erkölcstelenebbet elképzelni sem lehet, amennyiben válást a felek kölcsönös megegyezése esetén két évi házasság után megengedi, megtette a kísérletet arra, hogy a családi élet megrontásával tönkretegye az utolsó társadalmi alapot is. (L. Cél: 1918 szept. 1. 552. old.) Hogy a belga szabadkőművesség szintén terrorszerűen készült már a század elején a "felszabadításra", hogy ez is gyűjtögette arzenáljában a fegyvereket a mostani belga alkotmány és különösen a trón ellen, hogy tehát a belga szabadkőművesség is legfőbb feladatának egy forradalom megrendezését tekintette és bizonyára tekinti ma is, arra élénk tanúbizonyság az 1910 június 2-án Brüsszelben megtartott szabadkőműves-gyűlés 3-ik pontja, mely a "belga köztársaság"-ról szólott. A belga államforma ugyanis 1910-ben is királyság volt, de a "törvénytisztelő" szabadkőművesség azért nem feszélyezte magát, hogy a köztársaság felállításáról ne gyűlésezzen. Az a tény is elevenen bizonyítja a belga szabadkőművesség forradalmiságát, hogy mikor a francia Nagy Oriens jeladására a Spanyolországban kivégzett forradalmár Ferrer halálán az egész világot betöltő felháborodást és gyalázkodást hömpölygetett keresztül, a brüsszeli szabadkőműves városi tanács volt az első, mert Ferrer szobrát felállította. A spanyol szabadkőművesség egy csöppet sem különb, mint előbb felsorolt testvérei a különféle országokban. Csak gondoljunk vissza a folytonos zavarokra, a köztársasági propagandára, a tartományi lázadásokra, melyek mind a szabadkőműves kéz irányítását mutatják. 1894-ben Antwerpenben Morayta, a spanyol Nagyoriens nagymestere előadásában így nyilatkozott: "A nép mindenkor a királyok politikáját követte, ez az idő elmúlt, kezdődik a népek politikája... A népnek új szellemi tájékozódására üdvös befolyást fog gyakorolni a szabadkőművesség. Alkossunk mindnyájan egy nagy kőművesi közösséget s mialatt tanainkat elterjesztjük, megteremtettük a humanitás szerencsés állapotát. Spanyolország igaz liberális ország ... Nálunk megvan a demokrácia törvény nélkül, a köztársasági rendszer köztársaság nélkül. A köztársaság Spanyolországban szükséges és rövidesen bekövetkező lépcsőfoka a haladásnak."
A minket környező ú. n. utódállamok szabadkőművességének forradalmi szereplése sem marad hátra az előbb említett államok szabadkőművességének országpusztító és lélekmérgező forradalmi munkássága fölött. Hogyne. Hiszen ezek a szabadkőműves páholyok teljesen a Francia Nagy Oriens protezsáltjai és vazallusai, tőle várják és kapják mindenben az irányítást, s az ő parancsaik szerint végzik sötét munkájukat. A "Magyarság" című napilap 7927 június 2-iki számában egy párisi levelet közöl a lap vezetőhelyén, melyben a levélíró elmondja, hogy miként dajkálta és fejlesztette naggyá a Nagy Oriens a szerb és cseh páholyokat, s miként jelölte ki ezeknek a szigorúan elvégzendő munkát. "A kis antant két államának - mondja a levélíró - kapcsolata a francia szabadkőművességgel a háború óta semmiben sem lazult meg. A kisantant ma is, ha valamely tervét be akarja vinni és elfogadtatni a francia politikai közvéleménnyel, akkor nem sokat habozik azon, hogy milyen utat válasszon, jól tudván, hogy a francia parlamenthez és kormányokhoz az út a páholyokon keresztül vezet. így pl. az egyik kisantant állam párisi követe, aktív diplomata létére, már tavaly (1926-ban) maga ismertette a páholyokban államának egyik fontos diplomáciai tervét: a balkáni Locarnot."
De hát - kérdezhetné valaki - forradalmi-e a világszabadkőművesség napjainkban is? Nem tért-e a világháború j után más útra, jobb belátásra, nem csökkentette-e, vagy legalább nem függesztette- e fel páholyaiban a forradalmiság vágyát? Nem bizony! Napjainkban ugyanaz ez a földalatti összeesküvés, mint volt azelőtt, tempója cseppet sem lassúdott, elvei nem változtak, célja el nem homályosult, fegyverei ki nem cserélődtek. Ma is benne vájkál keze azokban a nyugtalanságokban, mozgalmakban, melyek egy-egy európai vagy más állam struktúráját megrázzák, a rendet felborítják s vért és tüzet záporoznak az illető országra. Pár évvel ezelőtt történt, hogy Olaszországban a fasizmus zavartalan működését sőt fennállását erősen próbára tette egy szocialista képviselőnek Matteottinak a meggyilkolása. Az egész világ felháborodott a bűntetten, s különösen annak elkövetési módján. A fasizmus - látszatra - oly csúnyául kompromittálva volt ebben a bandita cselekedetben, hogy ellenségei hónapokon keresztül szinte pergőtűz alatt tartották, s barátai megdöbbenésük és elkedvetlenedésükben szinte nem találtak számára mentegető szavakat. Mussolini látta, hogy mi itt a cél, mi forog kockán, tüzetesen kivizsgálta az ügyet, s ennek eredménye lett a szabadkőművesség és fasizmus inkompatibilitását kimondó dekrétum. A "Nemzeti Újság" tudósítója Bodrero államtitkárral, az olasz szabadkőművesség államellenes és forradalmi tevékenységének legalaposabb ismerősével folytatott beszélgetésében (1927 május 5-iki szám) nagyon érdekesen mondja el Bodrero ezt az egész esetet, s mi is szükségesnek tartjuk leközölni.
"Másnap volt a fasiszta Nagytanács, tele szabadkőműves-fasiszta vezérekkel, akik leplezetlen megdöbbenéssel vették tudomásul az új rendeletet, de nem terjesztettek be ellene vétót, abban a hitben, hogy nem emelkedik törvényerőre, csak írott betű marad. Ám a legközelebbi parlamenti ülések egyikén közvetlen a befejezés előtt, mikor már az egész napirendet letárgyalták, anélkül, hogy bárki is sejtett volna valamit, a Duce megszólalt:
De nemcsak az az egy szabadkőműves cselekedet irányult Mussolini és a fasizmus ellen. Nemsokára egy Zaniboni nevű egyén kísérelt meg merényletet Mussolini ellen, s a nyomozás és vizsgálat eredménye az volt, hogy az út a szabadkőművességhez vezetett, s bizonyossá vált, hogy a merényletet ez rendezte meg. Capelló tábornok, egy főfő szabadkőműves volt a merénylet tervezője, eredménye pedig, hogy Domitió Torrigianit a Palazzó Qiustinianibeli szabadkőművesség nagymesterét - kit már a Matteotti ügy óta őrizetben tartottak - a rendőrség letartóztatta. Azóta is állandóan dolgozik és áskálódik a szabadkőművesség Olaszország mai rendje ellen. Tudott dolog az egész világon, hogy a francia páholyok mint istápolják az olasz menekült szabadkőműveseket, mint veszik őket pártfogásukba, s mily megértést tanúsítanak azokkal az atrocitásokkal szemben, melyeket ezek, vagy a szociáldemokrata és kommunista olaszok országukkal, annak mostani alkotmányával szemben oly gyakran elkövetnek. A spanyol szabadkőművesség éppoly szívósan és éppoly lelkiismeretlenül rendezi a zavargásokat és lázadásokat a mostani spanyol rendszer ellen, mint olasz kollégája a fasizmussal szemben. Hogy ez a rendszer a többség, nagy többség akaratából jött létre, hogy mily haszonnal járt az országra, hogy mennyiben javította az egyes ember kulturális és gazdasági színvonalát, tehát - a nagyközönségnek feltálalt - legfőbb szabadkőműves törekvéseket, az ennek a lelketlen testületnek teljesen mindegy. Neki nem megelégedett ember kell, hanem lázongó kedély, nem kulturális emelkedésre van szüksége, hanem sötét, elbutítható agyvelőkre, neki nem erkölcsi fejlődés, hanem erkölcsi posvány az életeleme, ebben virágzik, ebben terjeszkedik, itt tudja elhelyezni bombáit, tempírozni pokolgépeit, s itt tudja kitenyészteni a forradalom vérvörös virágát. Hányszor olvassuk a lapokban, hogy Spanyolországban zavargások vannak, hányszor adnak az ügynökségek hírt zendülésekről, mind megannyi akadályáról a békés állami fejlődésnek.
Legutóbb 1928. év nyarán sikerült még idejekorán leleplezni és lakat alá tenni egy hatalmas forradalmi tervet, mély épen a mostani rendszer jubileumán robbant volna ki, hogy megdöntse Primo de Rivera cseppet sem páholybarát hatalmát és az általa megteremtett rendszert. Az összeesküvés behálózta az egész országot, s csak a véletlenen múlott, hogy lángba és vérbe nem borította Spanyolországot. A kormányzat vizsgálatot indított, s a nyomok itt is a szabadkőműves páholyokba vezettek. A letartóztatott összeesküvők vallomása nyomán a madridi rendőrség hivatalos jelentést adott ki, melyben közli, hogy házkutatást tartott a spanyol szabadkőműves-páholy székházában, s ennek eredményeképpen őrizetbe vették Angujanot, a páholy nagymesterét, vala* mint a páholy több alkalmazottját. A nagypáholy székházát lepecsételték, s valamennyi íróasztalra és szekrényre rányomták a zárlati pecsétet. Ugyanakkor rengeteg iratot foglaltak le a páholyban, ahol sikerült megtalálni a szabadkőművesek névsorát, köztük sok francia, angol és német alattvaló nevét is.
Az emberi jogok ligája pedig ez a szabadkőműves alakulat, melynek minden vezetője, egy-egy főfő páholylovag, ez év elején kimondotta, hogy a mexikói dolgokba nem hajlandó beavatkozni, mert az szimpla belügy, s nem egyéb, mint az államhatalom védekezése a turbulens elemek zavargásaival szemben. De leginkább bizonyítja a világszabadkőművesség forradalmi célját s munkáját viselkedése az orosz szovjettel szemben. Minden időknek ezt a legborzalmasabb gaztettét nemcsak hogy elnézi, de még pajtáskodik is a véres kezű hóhérokkal.
A "Helvetischer Courir" című lap 1926. évi június 26-iki számában a következő cikk jelent meg: "A párisi Nagy Oriens 1925 december 20-án Corneau György nagymester elnöklete alatt titkos ülést tartott, melyen az elnök a bolsevizmus nagy jelentőségét fejtegette. Sicard de Pazoles, Oskar Bloch, Marcel Huard stb. az elnök fejtegetését lelkesen támogatták. Rámutatnak arra, hogy a bolsevizmus támogatása különböző páholyokban, így a "Renan" páholyban éles összeütközésre vezetett a bolsevista páholytagok között. A bolsevista akciók keresztülvitelénél tehát elővigyázatosabbaknak
Laky testvér kifejti, hogy a Nagyoriens páholyainak az orosz bolsevizmust támogatniuk kell, mert úgy a francia Nagyoriens páholyai, mint a bolsevizmus ugyanazt akarják: a munkások emancipációját és a mielőbbi szociális forradalmat! Dupre testvér előadja, hogy a svájci Alpina páholy és annak vezetői Ouartier la Tente és Recherchon abban a meggyőződésben vannak, hogy az egész szabadkőművesség-nek - természetesen feltűnés nélkül - hathatósan kell támogatnia az orosz forradalmi törekvéseket. Vord-Cird, a francia Nagyoriens vezértitkára rámutat Magalhaes Lima portugál nagymesterre, aki legutóbbi párisi tartózkodása alkalmával határozottan kijelentette, hogy az orosz bolsevista forradalmat a szabadkőművességnek támogatnia kell, anélkül azonban, hogy ezt nyilvánosan beváltaná! A páholyok ilyen elővigyázatos akciója hatásos lesz anélkül, hogy a profán világ a mozgalom valódi mozgatóit megismerné. Ezután a tanácskozás után a titkos értekezlet határozatilag kimondta, hogy a "bolsevista elveket helyesli, de azokat csak bolsevista elméletek tanulmányozása címén terjeszti." A Nagyoriens és a páholyainak ez a szerelme a bolsevizmus iránt egyébként nem 1925. évben keletkezett. Bájosnak és kedvesnek találta ezt a rendszert már akkor, midőn az a legvéresebb nászát ülte a szerencsétlen Oroszországgal. Mikor az egész világ minden jóérzésű embere irtózva nézte a szovjet tömegmészárlását, midőn a szociáldemokrácia is - látszólag legalább - megtagadott az őrültek, gyilkosok és rablók ezen rendszerével minden közösséget, a szabadkőművesség és pedig a leghatalmasabb szabadkőművesség, a francia, a páholyok munkájáról, a vakolásokról küldözte feléje üdvözletét. A francia Nagy Oriens 1919 december 20-án tartott konventjében Millet testvér indítványára üdvözli a bolsevista kormányt, mely egyébként a Rue cadet-beli "templom" felépítéséhez anyagilag is hozzájárult. 1924 őszén Franciaországban ú. n. baloldali kormány alakult Herriot vezetése alatt, ami annyit jelent, hogy a vad szabadkőművesek helyét még vadabb szabadkőművesek foglalták el. Ezek a kormánytagok teljesen a páholyok utasítása szerint dolgoztak, mint ahogy eszerint dolgozik a parlament is, melynek tagjai között a "Calhiers de L'ordre" című folyóirat szerint száznál több szenátor és 242 képviselő a szabadkőműves, s melynek kormányai között évtizedek óta a háború alatti Meline kormány volt leginkább mentes a szabad-kőművesektől, amennyiben annak 10 tagja közül csak 7 volt a szabadkőműves. Ez a szabadkőművesség annyira hatalmába kerítette a törvényhozást, hogy a legfontosabb törvényjavaslatokat eredetileg a harminchárom tagú Legfőbb Szabadkőműves Tanács előterjesztésére a páholyok dolgozzák ki, és a törvényjavaslatok, amik a törvényhozás elé kerülnek, nem egyebek, mint a konvent által elfogadott tervezetek és ajánlások. Az 1911. évi szabadkőműves nagygyűlés jelentése szerint, csak ebben az évben a Nagyoriens 1742-szer lépett fel különböző' javaslatokkal és követelésekkel a kormánnyal szemben, anélkül, hogy kérését csak egyetlen egyszer is elutasították volna. Ez a minden más hatalmat abszorbeáló páholyhatalom, mely évtizedek óta, mint egy súlyos teher nehezedik a szerencsétlen Franciaországra, utasította a Herriot kormányt, hogy a diplomáciai viszonyt vegye fel a szovjettel, amit az 1924 november 28-án meg is tett, de - természetesen a Nagyoriens utasítására - megszüntette a képviseletét a Vatikánban. Íme a "jószívű, erkölcsös férfiak jótékonykodó" társasága, mely a Vatikánnal szóba nem akar állani, de minden emberi korok leggyalázatosabb rendszerével és legborzasztóbb emberi alakot viselő szörnyetegeivel kezet fog, azt elismeri, annak követét fogadja, s oda saját országát képviselő diplomatát küld! Ez a francia szabadkőművesség a bolsevizmust akkor is megérti, eljárásra akkor is talál mentséget, mikor az már Franciaország alapjait aknázza alá, s bombákat helyez el az ottani társadalmi és állami rend ellen. 1927 tavaszán ugyanis kiderült, hogy a francia kommunista szakszervezetek vezető tagjai kémszolgálatokat folytattak a szovjet javára, a francia arzenáli, kikötői és fegyvergyári munkások révén. Ugyanezen időben az egyik kommunista vállalkozónál tartott házkutatás alkalmával nagymennyiségű muníciót talált a rendőrhatóság. Az ügyészség tehát megindította az eljárást, a parlamenttől pedig kérte a kémkedésben és a hazaárulási cselekményekben kompromittált kommunista képviselők kiadását.
Nos és mi történt? A mentelmi bizottság üléséről, a szavazás előtt a szabadkőműves u. n. jobboldali képviselők szépen eltávoztak, az ott maradtak pedig megtagadták a kommunista képviselők kiadását. Valóban igaza van tehát a "Magyarság" paris levelezőjének, midőn konstatálja, hogy "a francia páholyok nemcsak telítve vannak, forradalmi gondolatokkal, hanem ezeknek a gondolatoknak ápolását egyenesen hivatásuknak tartják." (Idézett hely.)
Newyork állam nagypáholyának "templomában" -mely a 6-ik sugárút és a 23-ik utca sarkán fekszik - 1927. év elején 1300 szabadkőműves jött össze gyűlésre. Rowan nagymester itt előterjesztette, hogy a háború után Franciaország, Belgium és Hollandia szabadkőműveseinek agitációjára egy nemzetközi szabadkőműves szövetség alapításáról tárgyaltak, s az ezen tanácskozáson nem hivatalosan, csak megfigyelőként jelenlevő amerikai szabadkőműves vezető férfiút addig környékezték és puhították, míg az is aláírta az alapítási Jegyzőkönyvet. Az amerikaiaknak sehogy sem tetszett ez a dolog, de mert "biztosíttattak az amerikai eszméknek megtelelő eredmények", hogy nevezetesen "konzervatív és politikamentes alapon" fog az alapítandó intézmény nyugodni, azért 1923-ban "bizonyos fenntartásokkal" a newyorki nagy-Páholy tagja lett a nemzetközi szervezetnek. Hogy a franciák és társaik, akik már az 1910. évben tartott brüsszeli szabadkőműves kongresszuson a szabadkőművességet, mint a forradalmi hagyományok letéteményesét ünnepelték - miképpen váltották be az amerikaiaknak tett ígéretüket, azt azon memorandum tárja fel, melyet a fenti gyűlés eredményeképpen adtak ki, s melyben bejelentik, hogy a newyorki szabadkőműves nagypáholy megszüntette a testvéri viszonyt a Brüsszelben székelő nemzetközi szabadkőműves szövetséggel. A nagymester a megszüntetés indokául felhozza, hogy a "szövetség nem vette tekintetbe azt a célt, melyre alakult, hanem olyan ügyekbe ártotta magát, melyekhez sem köze nem volt, sem joga. A szövetség tagjai így nem testvérek, hanem a mi törvényeink ős szabályaink szerint idegenek: . . . Amíg ezen az alapon állanak, idegenekül köteles őket tekinteni munkánk minden egyes tagja rangra és állásra való tekintet nélkül . . . Ezt a helyzetet nem lehet megjavítani azzal, hogy bármilyen engedményeket tegyünk nekik, amikor az idegen szabadkőmívesek aláásni igyekszenek azokat az alapokat, amelyeken a szabadkőművesség áll. Ahelyett, hogy keblünkre fogadnók őket, adjuk tudtul nekik, hogy mik ők, és hogy ennek folytán minden igaz szabadkőműves távol tartja magát tőlük, mint idegenektől." A memorandum aztán alaposan megindokolja a kilépést, s alaposan lerántja a leplet, a francia Nagyoriens égisze alatt összeállott szabadkőművességről. "Az adott biztosítások és Ígéretek ellenére - úgymond a memorandum - azonban semmi engedmény vagy változás nem történt, sőt épen ellenkezőleg, mind világosabb lett a jóhiszeműség hiánya és a francia uralmi politika. A törvényes német nagypáholyt kizárták, de a "Felkelő nap" nevű páholyt, ezt a német ateista-radikális szervezetet örömmel fogadták be a szövetségbe épen úgy, mint a bukaresti Pangal páholyt a maga türelmetlen és szabályok nélkül dolgozó nacionalistáival. A szövetség ezúttal is eszköze maradt a francia és belga szabadgondolkodó politikusoknak. Nagy páholyunk vezető és konzervatív része türelemmel és elnézéssel megtett mindent, hogy valami változást eszközöljön ki, de mindinkább nyilvánvaló lett, hogy minél erősebb lesz a brüsszeli szervezet, annál hatalmasabb és befolyásosabb eszköz lenne azok kezében, akik kezdettől fogva a mozgalom élén állottak, és azt politikai, radikális soviniszta és szabadgondolkodó célokra használták ki.
"Így évekig tartó türelmes, de meddő küzdelem után nagypáholyunk 1926 végén megszakította a viszonyt a nemzetközi szövetséggel és attól végleg visszavonult."
"Testvér! Egy oly Rend kötelékébe óhajtasz lépni, amely ha eddig csak részleges eredményt is ért el, több mint 500 éve csendben és titokban dolgozik egyetlen cél megvalósítása érdekében. A kötelesség, melyet most vállalsz, veszélyt is hozhat rád, mert ez a Rend a nemzetek ügyeivel foglalkozik és a jövőben világhatalomra törekszik." Jótékony és filozofáló intézmény-e tehát a szabadkőművesség? És különösen az e a francia Nagyoriens védelme alatt dolgozó rész, tehát, amelyhez a magyar szabadkőművesség is tartozik? Vagy az emberiség nagy betegsége, átka, egy borzalmas és sötét kor megteremtésének konok és szívós munkása, melynek egyetlen célja a forradalmak felidézése az emberiség fejére, s a rémuralom megteremtése a világon? A leközölt idézetek és a newyorki páholy habozás nélkül mondja a kérdésre a feleletet.
A latin szabadkőművesség egyetlen országban sem hazafias érzésű. - Adatok a francia és olasz szabadkőművesség hazafiatlanságához. -r A magyar szabadkőművesség vezetői. - A "Huszadik század" cikkei és Magyarország. - A szabadkőműves egyletek és lapok munkája. - A magyar történelem és magyar alkotmány állandó becsmérlése. - Idézetek a szabadkőműves beszédekből, cikkekből és könyvekből. - A magyar szabadkőművesség és Scotus Viator barátkozása. - A nemzetiségek izgatása. - Egyes páholyok rámutatnak a hazafiatlan munkára. - A szerb szabadkőművesség mint a szimbólikus Nagypáholy alattvalója. - A "Vaterland" 1908. évi cikke. - Nikolajevics Szvetomir a magyar nagypáholyban. - Aknamunka a történelmi Magyarország ellen. Ha egy jámbor - a szabadkőművességgel nem ismerős - halandó egy páholytagot ezen egyesület céljai felől megkérdez, a szebbnél-szebb eszméknek, terveknek, céloknak a láncolatát fogja az ügyes kókler a szeme elé tárni, mint amelyek a szabadkőművesség tartamát teszik. Micsoda jámborság a szentek jámborsága az övékhez képest, az apostolok tanítása az ő tanaikhoz viszonyítva! Micsoda az egyház jótékonysága és a lelkek kiművelése ahhoz az izzó lelkiséghez, tűzhöz és munkához képest, amivel ezt a feladatot a hárompontos testvérek szerte a világban véghez akarják vinni. Nekik nincs más törekvésük, nincsen más céljuk", csak az, hogy a boldog és erkölcsös emberek korát varázsolják le a földre, ők mindnyájan csak jótékonyok, s nem tudnak a fájdalomtól aludni sem, míg csak egy elhagyott, egy nyomorult vagy egy szegény él a földön. Mikor a szabadkőműves ezeket elmondta, vagy cikkében, könyvében leírta, még nem merítette ki az ámítás egész magazinját. Áttér arra is, hogy őket a hazafiságot, a hazafias érzést illetőleg is agyon rágalmazzák az irigy és féltékeny lelkek, intézmények és vallások, pedig a szabadkőművesség, ennek a szent és nagy érzésnek a legilletékesebb helye. A szabadkőműves - mondják ők - eo ipso hazafias, hű polgára hazájának s minden tettével annak fennmaradásán, annak dicsőségén és annak szebb jövőjén munkálkodik úgy a páholyokban, mint kint az életben a profán társadalomban.
Jönnek is azonnal a példákkal - ó, a szabadkőműveseknek mindenre vannak példáik - említik az angol szabadkőművesség hazafiasságát, s bizonyítgatják, hogy ez a világbirodalom ennek és csakis ennek köszönheti mai hatalmát és nagyságát.
A mi Bakonyi nagymesterünk is önérzetesen jelenti ki, védőiratában, hogy "a hazaszeretet a szabadkőműves egyik legszentebb kötelessége."
Az angol-szász szabadkőművességet mindenekelőtt kapcsoljuk ki ebből a vizsgálatból, nem azért, mintha ez nem volna e téren kritizálható - a szabadkőművesség ugyanis mindenütt a széles világon olyan, mint a bizonyos danaidák ajándéka - hanem mert az - miként láttuk - energikusan tiltakozik, hogy a latin irány az ő hátuk mögé bújjon, hogy velük egy nevezőre kerüljön, hogy őket testvérnek tekintse, s az angol-szász páholyok működését maga mellett bizonyságul vonultassa fel. Vegyük hát pl. a francia szabadkőművesség hazafiságát. Kétségtelenül úgy látszik az első pillanatra, mintha itt egy dicséretes kivétellel állanának szemben. De csak első pillanatra. Mert alaposabb vizsgálatnál azonnal szemünkbe tűnik, hogy ez a hazafiság nagyon gyanús, nagyon vitatható. A hazafiság ugyanis nem űzi bele az országot a forradalmakba lépten-nyomon. Már pedig a francia szabadkőművesség - a történelem tanítása szerint - csak a XIX. század folyamán háromszor vitte bele Franciaországot a forradalmak zavaraiba. A hazafiság nem keresi az egyenetlenséget, a folytonos izgatást, a kedélyek ingerlését, a polgárok állandó lazítását, s az ország nyugalmának folytonos megzavarását. A hazafiság elfogulatlanul mérlegeli minden osztály, foglalkozás, eszme belső értékét, azt, hogy mit tud nyújtani a hazának, mennyiben van annak erősítésére és megszilárdítására. A szabadkőművesség erre teljességgel képtelen. Nincs, és nem volt még olyan elfogult, oly gyűlölettel tele, oly bosszúálló és az ellenvéleményt annyira üldöző, megfojtani kívánó egyén, vagy intézmény a földön, mint a szabadkőművesség. Ez a vélemény, a gondolat, az egyesülés, az elvek szabadságának dühös harcosa míg hatalomra nem vergődik, de ha megkapaszkodhat a magasban, ha sikerült neki magát feltornásznia a közönség fölé, azonnal nyakára lép minden neki nem tetsző véleménynek, s üldözője és kipusztítója lesz minden, szerinte reá nézve veszedelmes egyénnek és intézménynek. Így történt és így történik ez Franciaországban is. A szabadkőművesség ezt a jobb sorsra érdemes államot immár több mint 200 esztendeje tartja lábai alatt. Hogy ez az idő Franciaországra nézve mit jelentett, azt egyik napilapunk párisi levelezője így rajzolja meg: "A francia belpolitikának . . . legégetőbb problémája az egyházpolitikai kérdés. Azt lehetne mondani, hogy a háború előtti Franciaországnak, a harmadik köztársaságnak évtizedeken keresztül ez a kérdés, volt az uralkodó problémája. 40 éven át az egyházpolitikai harcok rombolták és pusztították a francia belpolitikát és el lehetne mondani, hogy a nemzeti erőgyűjtés szempontjából ez a 40 évi politikai küzdelem majdnem oly erkölcsi pusztítást végzett a franciák szellemi frontján, mint a német invázió Franciaország északi tartományaiban. Ez a feldúlt, meghasonlott és kettészakadt lélek, ez volt Franciaországnak erkölcsileg elpusztított területe már jóval a háború előtt . . . A harc . . . egészen Combes rémuralmáig 1912-ig, vagyis a háború kitöréséig, a francia belpolitika küzdelmét magának foglalta le. Ez a harc tudvalevőleg a szabadkőművesség és a baloldali radikálisok teljes győzelmével végződött. De a harc kegyetlen és pusztító volt és a győzelmes Franciaország drágán fizette meg, mert visszavonás társadalmi és erkölcsi pusztulás maradtak a romok alatt." (Magyarság, 1925. április 15.) A világháború ugyan egy kis szünetet parancsolt a szabadkőművességnek, ha azt-akarta, hogy győzni tudjon az általa felidézett gyilkolás és pusztítás szellemén, de a békekötések után, mihelyt' a Herriot kormány képében ismét a páholyok és a Nagy Oriens korlátlan hatalma érvényesült, azonnal a legnagyobb lelkiismeretlenséggel és habozás nélkül kész volt a szabadkőművesség ismét folytatni ezt az állampusztító munkáját. Emlékezhetünk reá, hogy miként tette tönkre a szabadkőművesség Elszász és Lotharingiában a francia szimpátiát, mikor a maga szabadkőműves terveit és célkitűzéseit ott is megvalósítani akarta, s miként idézte fel ezen új francia tartományokban azt a nemzeti erőt gyengítő harcot, mely még napjainkban is tart, s a két tartomány és az anyaország közé egy nehezen betemethető árkot húzott.
Figyeljük csak meg, mily dühösen és kíméletlenül hadakozik ez a szabadkőművesség a kormány azon javaslata ellen, mely 5 szerzetesrend visszatérését meg akarja engedni Franciaországba. Pedig ezt az államhatalom nem vallási érzésének engedve teszi, hanem azért, mert a francia szerzetesek, a gloirénak, a francia szupremáciának ezen saját hazájuktól üldözött katonái, az összes missziókban utánpótlás híján nem tudnak több franciát a sorbaállítani, s így helyeiket idegenek foglalják el. Ezt az egyébként szabadkőművesekből álló, vagy azok járszalagján vezetett francia kormány is megállapítja, midőn törvényjavaslatát egyenesen a fentiekkel indokolja meg. Franciaországnak tehát egyenesen életérdeke, nagyhatalmi állásának egyik fontos feltétele, hogy a francia szerzetesek tovább is ott álljanak őrhelyeiken, s ott végezzék nagyszerű munkájukat hálátlan hazájuk érdekében, ahová a jóltáplált és jól szituált, dús tárcájú 94
Ennek a francia szabadkőművességnek a "hazafisága" lázadozik 5 szerzetesrend letelepedésének megengedésénél, de nyugszik és csendben van, mikor a kommunista propaganda, - ez a páholyokban üdvözölt borzalmas rendszer - egyre mállasztja, egyre gyöngíti az állam struktúráját, s bűnös és aljas tevékenységét már a tengerészek soraiba és a kaszárnyák szobáiba is becsempészte.
Hát lehet ezt a munkát, ezt a mentalitást, ezt a törekvést hazafiasnak mondani?
Senki sem tagadja ezt! Senki sem vonja kétségbe, hogy a XIX. század olasz felkelései, forradalmai, gyilkosságai, tőrei és bombái, végre azon a bizonyos Venti Settembren megteremtették Olaszországot. De talán valami nemes hazafiság vitte erre az olasz szabadkőművességet? Valami önzetlenség, valami olyan ideális érzés, ami Hoffer Andrásban élt, mikor egy nagyhatalom ellen vívta nehéz harcát, talán az a szent őrület, mely egykor Hollandiát arra bírta, hogy inkább megfulladjon a tenger vizében, mint idegen hatalomnak legyen vazallusa? Talán az a lázas vízió, mely több mint egy évszázadon keresztül termelte ki Írországban a hősök bámulatos galériáját, s mely a hullák hegyén és a vér folyamán keresztül jutott el a szabad Irland partjaira? Szó sincs róla! Nekik a gyűlölt pápai állam felrobbantása, a még gyűlöltebb pápa hatalmának megtörése, a katolicizmus leigázása kellett. Fizetni akartak XII. Kelemen és utódjainak azokért a brévékért és intelmekért, amelyekkel a katolikus Egyház híveit a szabadkőművességtől óvták, s amelyekkel ennek az intézménynek sötét céljait és törekvéseit akkor már a világ elé tárták, amikor az velük szemben a gyanúnak legkisebb árnyékát sem fedezte még fel. Fizetni akartak az 1738. április 18-iki bulláért, mely oly kiválóan ismerte fel a szabadkőművesség természetét és igazi céljait már annak csecsemő korában, s mely oly hatalmas tényezője lett annak, hogy azóta mind többen és többen lebbentik föl a fátyolt a páholyok titokzatos munkásságáról. Az az Unita Itália, melyet ők megvalósítottak, nem egy szent és nagy vágy beteljesülése volt, hanem egyik etappéja a Vatikán és a katolikus egyház ellen vezetett bosszúhadjáratnak. Aki ismerni akarja az egyesítés után Itáliában az olasz szabadkőművesség munkáját, s annak az ifjú állam életerejét sorvasztó tevékenységét, az olvassa el P. Hermán Qruber-nek "Mazzini, szabadkőművesség és világforradalom" című és 1901-ben megjelent munkáját. Itt adatok és megcáfolhatatlan tények bizonyítják, hogy mily igaza volt Wichtl Frigyesnek, mikor erről a szabadkőművesi hazaszeretetről azt mondotta, hogy ez is a szabadkőművesség hazugságának tömegéből a közvélemény félrevezetésére kifőzött maszlag.
Hogy mennyire nem volt köze az olasz szabadkőművességnek a hazaszeretethez, illetve ahhoz a szent érzéshez, melyet a nem szabadkőműves szívében érez és lelkében táplál, arra élénk bizonyíték az olasz Nagyoriens hivatalos lapjának a "Rivista della Massonéria Itáliá"-nak 1885-ben megjelent száma, mely az olasz páholyok programját a következőképpen körvonalazza: "Szövetségünknek ma mintegy 160 jól szervezett páholya van, melyek állandó összeköttetésben vannak a Nagyorienssel . . . Mindezeket a páholyokat egy nagy, vezető erkölcsi eszme kapcsolja egybe, mely a következő rövid formulába foglalható: Harc a klerikalizmus ellen! Ez az eszme, mely Rómának varázserejű neve által még hatalmasabb lesz, képezi a ml fegyelmünket és munkánknak mély pontját".
Tudott dolog, hogy Olaszországnak egy sorvasztó betegsége, baja, s teljes akciószabadságának megbénítója az u. n. római kérdés. Ez, mint az a bizonyos atra cura, ül a kormányok hátában és gátolja őket mozgási szabadságukban. Ennek a nehéz és Olaszországra életbevágó kérdésnek a mindkét felet kielégítő megoldása állandó gondja volt és gondja ma is az egységes Olaszország vezető férfiainak, Róma elfoglalása óta. Ámde nem lehetett még csak egy tervet, egy eszmét sem felvetni, hogy a szabadkőművesség azonnal ott ne termett volna ennek a tervnek vagy eszmének már a felbukkanásánál és meg ne igyekezett volna akadályozni annak kifejlését. 1889-ben, mikor az uralkodóház és a hozzá közel álló körök éppen az ország érdekében felvetették a pápával való kibékülés gondolatát, Lemmi, az akkori nagymester a miniszterelnökhöz intézett beadványában a "haza ellen való klerikális Összeesküvésnek" minősíti ezt a szándékot; s nemcsak annak abbahagyását követeli, hanem követeli azt is, hogy az igazságügyi kormány lépjen fel a terv soignirozói ellen, s végül kijelenti, hogy a szabadkőművesség ébren őrködik afölött, hogy ez a szándék valóra ne valljon, és hogy kijelentésének nyomatékot adjon, elárulja, hogy a szabadkőművesség a római kérdés megoldása esetén a "nyilvánosságot is" igénybe fogja venni, ami nem szabadkőműves nyelven szólva azt jelenti, hogy kész az országot forradalomba is belevinni. Említettük már, hogy Mussolini és a fasizmus győzelme után az olasz szabadkőművesség, amely megérezte, hogy ezzel a férfiúval és ezzel az iránnyal nem lesz tanácsos ujjat húzni, mily udvarlások és hízelgések között igyekezett magát Mussolininak és a fasizmusnak felkínálni. Ámde ezúttal teljes kudarcot vallott. Mussolini sem bírt felfedezni benne semmilyen hazafias vonást, épen azért nem is állott vele szóba, azért szórta ki a páholyokból a tagokat, s csukta be a páholyok ajtajait. Nehéz elképzelni, hogy ez a nagytehetségű férfiú, ez a volt szociáldemokrata és forradalmár, akit múltja csakis a szabadkőművességgel való megértésre, a szabadkőművesi eszmék akceptálására kényszeríthetett, abban a helyzetben, mikor egy világ elleni küzdelmében minden emberre és minden intézményre szüksége volt, nem csak lemondott volna egy ily hatalmas testület támogatásáról, hanem azt ellenségévé is tette volna, ha abban a hazaszeretetnek csak egy parányát fedezi is fel? Hogy arról a belga szabadkőművességről a hazaszeretetet fel lehessen tételezni, amely már 1910-ben a köztársaság megteremtését tűzte ki célul, a monarchikus államforma megsemmisítése árán, az legalább is kétséges. Egyébként ez a szabadkőművesség - mint területileg is legközelebb álló - oly szoros kapcsolatban áll a francia szabadkőművességgel, hogy abban szinte felolvad önállósága. Vagy beszéljünk a spanyol szabadkőművességről, mely állandó megrendezője a spanyol zavargásoknak? Beszéljünk arról, hogy önző céljai érdekében, mint akarta az országát a világháború alatt olasz kollégáihoz hasonlóan, francia szabadkőműves parancsra belerántani a háborúba, beszéljünk annak a testületnek a hazaszeretetéről, melynek fejét a hatóság törvényes eljárás alapján halálra ítélte és kivégeztette? Valóban a szabadkőművesség latin iránya sok mindennel dicsekedhetik, hogy feltalálható benne, de a hazaszeretet magasztos és szent érzését nem húzhatja magára palástul, mert ezen intézmény belőle teljesen hiányzik.
És most térjünk át a magyar szabadkőművesség hazaszeretetének megvizsgálására, amelyről Bakonyi és társai könyveikben oly megható tirádákat szavalnak. Lássuk, hogy legalább e téren megtették-e hát kötelességüket a páholyok azzal az országgal szemben, melyet szeretni, melyért dolgozni, melyért élni, s melynek dicsőségét és fennmaradását szolgálni - rokontalanságunk tudatában - minden magyarnak kétszeres kötelessége.
Nevezetesen azt, hogy ez a hazaszeretet bajosan volt a szabadkőművesség szellemében, ennek nevelése, tanítása és munkája bajosan merült ki ennek a felséges eszmének a kultiválásában és öregbítésében. Mert menjünk csak vissza hazánk történetében úgy két évtizeddel, s gondoljunk azokra az eseményekre, amelyek akkor egymást követték. Emlékezzünk vissza arra a tervszerű és lelketlen munkásságra, melyet a nép lelkének megmérgezése, a nemzeti érzés csökkentése, a magyar történelem kigúnyolása, a magyar múlt ócsárlása körül hazánkban egyesek végeztek. Kik voltak ezek? Nem a szabadkőművesség vezéralakjai és hangadó egyéniségei? Jászi Oszkár, Szende Pál, Kunfi Zsigmond, Pogány József, Magyar Lajos, Diener Dénes József, Gábor Andor, Ágoston Péter, Bálint Lajos, Rédei József, Pikler Gyula, Purjesz Lajos, Roboz Andor, Zigány Zoltán, Somogyi Béla, Somló Bódog, Veigelsberg Hugó (Ignotus), hogy csak a kimagaslóbb alakokat említsük meg, nem azon dolgoztak, nem arra törekedtek, hogy a nemzeti érzést kiöljék vagy meggyengítsék az ország lakosaiban? A Huszadik Század cikkei éveken keresztül a magyar államot, mint a rablók szövetségét, egy az ókorból ittfelejtett s az egész világra veszedelmet jelentő közületet tüntették fel, s nem ennek a folyóiratnak szabadkőműves gárdája növelte a nemzetiségi bajokat, s lett megcsonkításunk jogosságának igazolására ellenségünk legfőbb bizonyítéka? A Világ című lapnak volt valaha egyetlen megértő szava az ezeréves ország számára, volt egy ténye, mely mellettünk nyilatkozott volna meg, volt egy megértő gesztusa előnyeinkre, s volt csak egyetlen mentsége a mi hibáinkra? Azok az egyesületek, különféle lapok és folyóiratok, melyek a páholyok oltalma alatt születtek és éltek, egyek voltak-e valamiben és valami nemzeti érzésben a magyarsággal, melléje állottak-e küzdelmében csak valamikor is?
Nem volt ilyen eset! Mind, mind, amire a szabadkőművesség bélyegét rányomta, valahogy ellentétbe állott a magyar aspirációkkal, magyar vágyakkal és törekvésekkel, ezek érzéketlenül, mit érzéketlenül, halálos gyűlölettel és utálattal néztek mindent, ami ezer éven át a magyar talajból fakadt, a magyar föld teremtménye volt, s fanatikusan és dühösen tépték és cibálták a nemzet nimbusát; s a maguk külön útján járva vigyáztak arra, hogy egyetlen pont ne legyen, ahol ezzel a magyar kérdéssel megértően foglalkozhassanak.
De hát micsoda hazaszeretet az, mely ezt azzal igyekszik kivédeni, hogy az országot, fennállása óta talán legnehezebb és legizoláltabb helyzetében, gyalázza az egész világ előtt, s elvakultságában és bosszút lihegő dühében mindent megmozgat, mindenkinek segítségére siet, ami és aki még e megmaradt magyar földnek is elpusztulására esküdött?
Kell bizonyítanunk, hogy mily ártalmára volt ez hazánknak, mennyire rontotta hitelét és tekintélyét és mily sok bajt, kárt és szenvedést zúdított le az amúgy is sírja szélén pihegő
És még ha igazat mondtak volna, talán lenne mentség a számukra! De tudta mindenki és tudták ők is, hogy hazugságokkal izgatnak hazájuk ellen, hogy kitalált rémmeséket tálalnak fel a nyugati országok közönségének, hogy soha meg nem történt eseményekkel csinálnak az ország ellen hangulatot. Hát miféle hazafiság az olyan, mely szemrebbenés nélkül dobja koncul szomszédainknak az ország kétharmadát, s mikor a megmaradt részen a hatalma megdől, országról-országra vándorol modern Ahasverusként s nem szűnik meg tajtékozni, s nem szűnik meg éveken, immár egy évtizeden át a rágalmak egész özönét zúdítani hazája ellen?
Van-e a most elmondottakban egy szemernyi nagyítás is Bakonyi úr? Ügye, hogy nincs? Önöknek is be kell ismerniök - akármennyire nem természetük is ez -, hogy ez a viselkedés iskolai példája a hazafiatlanságnak, sőt, több annál, egyenesen gyűlölete annak az országnak, mely ezeket az embereket felnevelte, nekik kincseit, vagyonát feltárta, azt velük megosztotta, s tehetségük érvényesítésének teret - de mennyire teret! - adott.
Ezek az emberek ugyanis a szabadkőműves páholyok vezéralakjai voltak, tizenhatpróbás mintaszabadkőművesek, akiknek tervei, szónoklatai, előadásai mind, mind irányt jeleztek a szabadkőműves munkának. Miféle hazafias szellem lehetett tehát a páholyokban, ha a Jásziak irányával az soha ott összeütközésbe nem jött, miféle hazaszeretetet ápoltak ott, ahol ilyen eredmények fakadtak ki az intézmény vezető alakjaiból? Hát mutasson a magyar szabadkőművesség még egy intézményt, mely hazafisággal dicsekszik, s ahol ily nagyszámú megtévelyedést lehetne feltalálni a vezetőség és a tagok körében? Szó sincs róla, mindenütt akadhat olyan, aki szégyent hoz társaságára, vagy egyesületére, akinek hazafisága a próbát esetleg nem állja ki, de azon testület, melyben eleven erő a hazafiság, kidobja az ilyet magából, száműzi köréből, de nem ülteti fel a tanács asztalához, nem vár és nem fogad el tőle irányítást és nem megy annak eszméi után. De nehogy azzal vádolhasson a szabadkőművesség, hogy csak állítunk és következtetünk, rátérünk bizonyítékaink bemutatására is, melyekből ki fog tűnni, hogy a magyarországi szabadkőművesség nem volt hazafias. Tudjuk, hogy a világháború kitörése után a francia szabadkőművesség mily féktelen gyűlölettel fordult a központi hatalmak ellen, tudjuk, hogy mindent megpróbált, ahová csak hatalma elért, hogy az egész világot ellenünk izgassa. A magyarországi szabadkőművesség azonban mindezt nem akarta észrevenni. Legnagyobb ellenségünkkel nem szakította meg a viszonyt, csak a közvetlen érintkezést szüntette be vele, ami csak porhintés volt a profán világ szemébe, mert hiszen a neuenburgi szabadkőműves iroda útján ezzel az uszító szabadkőművességgel úgy érintkezett és úgy érintkezhetett, ahogy akart. Ennek az irodának a fenntartási költségeihez minden ország nagypáholya hozzájárult, s így a magyarországi szimbólikus Nagypáholy is, mely még 1917-ben is elküldötte részére az évi 250 korona hozzájárulást, 1918-ban pedig kiutalt részére 500 korona segélyt. Ugyanígy viselkedett az olasz szabadkőművességgel is, mellyel az összeköttetést csak később és nem éppen a saját jószántából szakította meg, Olaszországnak a háborúba lépése után. Családok, jóismerősök, jóbarátok vonták le az ellenségeskedés megkezdésének konzekvenciáit, úgy érezték, hogy ezzel tartoznak hazájuknak, a szabadkőművességnek azonban nem voltak ilyen aggályai, ő a testvéri láncot nem roppantotta össze a Nagy Orienssel. Nem is lehetett ezt tőle várni! Ahol már évekkel a háború előtt a páholyokban esetleg elhangzott hazafias kijelentéseket "értelmetlen páholyhazafiságnak" gúnyolták (Progresszió 1910. év nov. 1.), ott ilyen gesztust nem lehet elvárni. Ugyancsak a Progresszióban olvassuk az alábbi épületes kijelentést: "Nem lesz vége a páholyhazafiságnak, ennek a minden nagyobb szabadkőművesi akciót megölő bolondságnak?" (1911 febr. 11.) A Világ 1910 december 8-iki számában így ír: " a forszírozott magyar nyelvtanításnak és himnuszénekeltetésnek csak egy eredménye lehet... Ez az eredmény a zsenge gyermekkor szisztematikus elbutítása."
Nagyon érdekes a "Világ" című napilap 1916 decemberi körlevele, melyet Purjesz szerkesztő a páholyok főmestereihez intézett abból a célból, hogy ezek rendeljék meg lapját minél több tanító számára. Purjesz meg is indokolja, hogy miért van szüksége ezekre a tanítókra a szabadkőművességnek: "A tanító - úgymond - nemcsak a gyermekek tanítómestere, ő érintkezik a néppel. Gyakran ő a falú egyetlen hírforrása és újságja is. Ha napról-napra szellemünkben nevelkedik és a mi világításunkban látja az eseményeket, semmi kétség, hogy a világosság és emberi szabadság bajnokává és harcosává válik."
Ennek az országnak nem volt egyetlen intézménye, nem volt egyetlen osztálya, alkotmányának nem volt oly fejezete, melyet durván ne szidalmaztak, ne gúnyoltak és ne támadtak volna. A parasztságot forradalmasítani akarták ugyan, s hízelegtek is neki közéjük dobott újságjaikban, de már "tudományos" cikkeikben butának, korlátolt, lusta és kegyetlen fajzatnak bélyegezték. Középosztályának udvaroltak ugyan, mert ebből óhajtották a naiv és becsületes embereket soraik közé szédíteni, de tanulatlan, goromba, gerinctelen, lefelé gőgös, felfelé meghunyászkodó rétegként ismertették, ha maguk között voltak. Hogy pedig arisztokráciájáról miket hirdettek, miket írtak, azt nem kell bővebben ismertetnünk, naponta olvashattuk és hallhattuk lapjaikban és beszédeikben. A magyar történelem az ő fényképükön az Abruzzók minden legendáját megszégyenítő rablóhistória volt, nagy alakjai, útjelző eseményei, egy bornírt és mindenre éhes fajta harácsolásai és bandavezéreiként szerepeltek, a magyar alkotmány pedig ezeknek a förtelmeknek évszázadokon át kiépített bástyájaként lett illusztrálva. Ez a perfid és visszataszító tevékenység aztán nemcsak azt eredményezte, hogy az országban a társadalmi osztályok között minden társadalmi harmóniát megbontott, hogy a bizalmatlanságnak magvetője, s így egy egységes nemzeti összefogás és érzés megakadályozója lett, hanem a külföld előtt is teljesen hamis színben tüntette fel viszonyainkat, s egyik legfőbb okozójává vált annak a sok balvéleménynek, ami rólunk külföldön elterjedt, s annak az ellenszenvnek, amivel a világháború után minden lépésünk találkozott.
De ez még mind nem volt elég. Hogy a magyar államot teljesen legyöngítse, a szabadkőművesség nemcsak szimpátiával nézte a mind nagyobb arányokban kifejlődő nemzetiségi propagandát, hanem annak egyik legodaadóbb protektorává is szegődött, azok aspirációinak páholyait megnyitotta és gondoskodott arról, hogy nemzetiségi panaszok és kifogások címén a külföldre jusson egy tömeg rágalom és hazugság a magyar állam felől.
Ugyancsak Jászi Oszkár írja másik tanulmányában 1912-ben, hogy "A Balkán előbb-utóbb csakugyan a balkáni népeké lesz és a Délszláv államszövetség oly biztosan létre fog jönni, mint az olasz, vagy a német birodalom egysége... a "balkáni szláv Svájc" közelsége megadja majd a kegyelemdöfést a Monarchia s különösen Magyarország feudális nemzetiségi politikájának." (Uj Balkán. H. Sz. XIII. 11-12. oldal.)
Hogy ezek a kijelentések Jászi Oszkárnak nem látnoki közlései, nem egy nagy elme, egy különleges talentum megsejtései és következtetései, nem egy vates jóslásai voltak, hanem, hogy ez a szabadkőműves főkorifeus nagyon is reális s előtte ismert tények alapján merte ezeket mint a közeljövő bizonyságait leírni, azt későbben be fogjuk bizonyítani.
A szabadkőművességet ebben a gyalázatos munkájában, Magyarország elleni gyűlöletén kívül valószínűleg az a lépés is vezette, hogy így akarta magának megnyerni azon nemzetiségi intelligenciát, mely ezekben a mozgalmakban vezető szerepet vitt, vagy ennek sikere érdekében a háttérből munkálkodott.
Ennél a tervnél azonban alaposan elszámította magát a szabadkőművesség. A nemzetiségi intelligencia ugyanis nem óhajtott a testvéri láncba belépni, ők már akkor túljártak a szabadkőművesek kisvonalú és gyatra mesterkedésein. Az árulót megdicsérték, az általa szolgáltatott fegyvereket fel is használták Szent István birodalma ellen, segítségét szívesen vették, de közéjük keveredni már nem voltak hajlandók. Ha a magyarországi szabadkőművesek névsorát lapozgatjuk, ámulva fogjuk látni, hogy abban olyan férfiú, aki a nemzetiségi mozgalmakban valami részt vett, egyáltalán nem szerepel. A nem magyar vidékeken felállított nagyszámú páholyban pl. nem találunk tótot, nem találunk románt, szerbet, szászt, még németet is igen keveset. Nemzetiségi vezető ember, akit már akkor nagy célok és nagy tervek foglalkoztattak, kerülte a páholyokat, amelyek pedig kéretlenül is az ő terveiknek csinálták a propagandát.
De még más baja is támadt a magyarországi szabadkőművességnek ezekkel a nemzetiségi vidékeken felállított páholyokkal. Nevezetesen az a baj, hogy az itt tömörült magyarság, mely a nemzetiségi mozgalmak erejét, ennek az ezeréves Magyarország céljaival ellentétes tendenciáját s mindinkább leplezetlen célját közvetlen közelből szemlélte, bizonyos magyar szellemet próbált bepréselni a páholyok szellemébe, a vakolások napirendjébe, s a páholyt, mint a magyarság, a magyar gondolat letéteményesét kezdte tekinteni. A nemzetiségi vidékek páholyai aztán - különösen ahol a keresztény elem többségben volt - nemcsak, hogy nem jó szemmel nézték a szimbólikus Nagypáholy és a fővárosi, vagy a magyar gócokban felállított radikális páholyok kacérkodását a nemzetiségi aspirációkkal, hanem ez ellen ki is keltek. Így a Déván székelő Hunyad páholy 1917 augusztusában - mikor a szabadkőművesség a radikális pártot megalakította és ennek propagálását a páholyok feladatává tette - tiltakozik a hazafiatlan szabadkőműves munkálkodás ellen, s többek között így ír: A szabadkőműves intézményt a magyar nemzet jogrendje nem azért engedélyezi, hogy az nemzetiségi bástyává építtessék ki a nemzeti jelleget megadó és nemzeti egységet egyedül biztosítani hivatott magyar faj ellen. Minden ilyen szabadkőműves törekvés rút visszaélés a nemzet lojális bizalmával. Pedig, fájdalom, meg kell állapítanunk, hogy a szabadkőművesség hajója ma már e visszaélés vizén evez. Megcáfolhatatlan és nyilvánvaló ténnyé teszik ezt azok a személyi, tárgyi és szellemi kapcsolatok, amelyek egyfelől Jászi Oszkár és többi vezérlő testvéreink, másfelől a Világ, végül pedig a szabadkőművesség között úgy a profán világ, valamint a szabadkőműves testvérek tudatában tagadhatatlanul fennállónak... (mi) ... magyar mivoltunkról, röviden magyaros meggyőződésünkről, erről a Jászi szerint "bornírt és bugris" rögeszméről lemondani hajlandók az irántuk érzett tisztelet és nagyrabecsülés dacára sem vagyunk." Ezt a hazafiatlanságot nemcsak a Hunyad páholy vette észre a magyarországi szabadkőművességben. Évekkel ezelőtt a Hungária páholy láthatott egynémely dolgot, különösen az ifjúság megmételyezésénél, s annál a mohó munkánál, amellyel a szabadkőművesség a tanítói és tanári kart a maga számára akarta megkaparintani. Ezek a dolgok azonban a hazafiság fogalmával nem igen egyezhetett meg, ha ez a páholy már 1910-ben a nagypáholy körlevelére adott válaszában így fakad ki: "elhibázottnak tartjuk... az ifjúságnak... a nemzeti iránnyal ellenkező... izgatását. A Nemzeti páholy szintén nem nagyon lehetett megelégedve a szabadkőművesség hazafiságával, ha már 1910. évi jelentésében "radikális szabadkőművességről" beszél, mely "elvakultsággal viseltetik minden iránt, ami magyar."
Sajnos, azok a páholyok, amelyekben még pislákolt a hazaszeretet mécse, nem tudták a magyar szabadkőművességet megállítani nemzetrontó, országveszejtő munkájában. Az ment a maga végzetes útján, s legázolta azokat a testvéreket is, leterrorizálta azokat a páholyokat is, melyek útjába akartak állani. Jászi és társai lettek a hatalom birtokosai, s az ő védelmük alatt ellepték a páholyokat azok az alakok, akik az ország tönkretételén dolgoztak.
Pazar látva a szabadkőművesi munkálkodást, ennek határozott irányát, bejelenti kilépését, melyet így indokol meg; "A magát radikálisnak nevező csoport annyira türelmetlen, tőlünk, főleg hazafias szempontból oly mélység választja el, mely áthidalhatatlannak látszik... A magyar társadalom színe-java, mely a szövetséget csak a túlzók újságcikkeiből ismeri, nem kapható tagul, így lassankint mindenütt azok dominálnak, kik a Szövetség céljai közül csak a nemzetközi és hazafiatlan eszményekért rajonganak. A világ egyetlen államában sincs ez így, pedig nemzeti szempontból valamennyi erősebb, türelmetlenebb, erőszakosabb, mint a magyar nemzet, amelynek kezei ebben a kérdésben egyébként is mindig meg voltak kötve. A nemzetiségi kérdést én nem olvasásból, hanem személyes tapasztalatokból ismerem. Az ország összes városait, mintegy 1300 községet utaztam be, ismerem közép Európát, engem elméleti hangzatos jelszavak nem tévesztenek meg; jól láttam a Bihar, Szatmár, Szilágymegyei stb. színmagyar református községek eloláhosodását és nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ez az irány egyetemes emberi szempontból is progressziót jelentene. Jól láttam, hogy ezen az országon belül minden nemzetiség anyanyelvén tisztelheti Istenét, csak a magyar nemzet nem. S ezeket tudva, tapasztalva, én követellek több jogot a nemzetiségeknek, én hirdessem, hogy nemzetiségeink el vannak nyomva? Bizony semmiféle elvekért és jelszavakért nem vagyok arra kapható, hogy hazudjam és hazám és nemzetem romlását siettessem.
S mert látom, hogy a túlzó radikálisok elvei semmiben sem különböznek a csehekétől, nemcsak a magam nézetét tolmácsolom akkor, amikor nagyon is kívánatosnak tartom, hogy a Nagypáholy foglaljon határozott állást ebben a kérdésben, haladéktalanul vonja meg védelmét mindazoktól a páholyoktól, amelyek álliberálizmussal, üres elméleti jelszavakkal nemzetellenes nemzetiségi politikát űznek s a magyar szabadkőművességet lejáratják, diszkreditálják. Inkább maradjunk kevesebben - de magyarok."
Jó Pazar István azt hitte, hogy az ő magyar jajszava, az ő kemény kiáltása és leplezetlen odamondogatása a Nagypáholyt és a páholyok túlnyomó részét jobb belátásra fogja bírni, s azok visszafordulnak a veszélyes útról. Dehogy fordultak vissza. Régóta jártak már ők azon, csak nem kötötték minden főmesternek az orrára, s míg el nem foglalták a vezéri emelvényt és meg nem szerezték a többséget, addig óvatosabbak voltak. Pazar István csak 1917-ben vette észre a magyar szabadkőművesség hazafiatlan munkáját, pedig az akkor már ezen a téren jókora utat tett meg, s olyan múlt állott már ekkor a háta mögött a hazaárulás terén, ami még a világszabadkőművesség történetében is rekordszámba megy. Pazar István még csak a nemzetiségi mozgalmakban látja a szabadkőművesség kezét, még csak ennek a pártfogásával vádolja meg ezt az intézményt.
Pedig a magyarországi szabadkőművesség már akkor ennél sokkal messzebb járt.
Iszonyú szavak, de be fogjuk bizonyítani. A bécsi "Vaterland" " 1908 október 29-iki keltezéssel Belgrádból a következőket jelenti: "A volt miniszterelnök, Nikolajevics Szvetomir, aki az itteni szabadkőműves-páholy nagymestere, felhívást intézett Európa összes szabadkőműves páholyaihoz, melyben azokat felkéri, hogy a szerbek részére az Ausztria elleni küzdelemben az összes szabadkőműves testvérek hathatós támogatását biztosítsák. Mindenekelőtt arra kéri a testvéreket, hogy Szerbia ügye mellett szeretettel sorompóba lépjenek. Miután a belgrádi páholy a budapesti szimbólikus Nagypáholy filiáléja, melyhez... a radikális magyarság összes vezető emberei tartoznak, Nikolajevics Szvetomir először is Magyarország fővárosába utazott, hogy az ottani páholyok vezető egyéniségeit Szerbia ügyének megnyerje. Onnan hasonló küldetésben Rómába és Parisba fog utazni, hogy az olasz és francia páholyokat Szerbia javára hangolja." (Brauveilernél. Közölve Cél 1919. év jan. 28. oldal.) Hogy a szerb szabadkőművesség a nagyszerb ideálok gyűjtőmedencéje volt, hogy terrorszervezeteivel ennek a célnak megvalósítására tört, azt mindenki tudja. Hogy a nagyszerb propaganda és a nagyszerb álmok nemcsak Ausztriát érintették, hanem legalább annyira Magyarországot is, hogy Délmagyarország megszerzésére aspiráltak, azt is minden gyermek tudta és tudja. És mégis ennek a szabadkőművességnek volt a protektora és főnöke a magyarországi szabadkőművesség! Hogy már 1908-ban a szerb és magyar-osztrák háború egy hajszálon múlott, hogy Szerbia mily feneketlen gyűlölettel viseltetett hazánk ellen, hogy 1908 óta mindent elkövetett országunk megrontására, s hogy tervszerű munkája volt okozója a szarajevói gyilkosságnak, az is történelmi tény. És a magyar szabadkőművesség ismerte ezt a munkát, ismernie kellett, mert a szerb szabadkőművesség neki volt alárendelve. Megakadályozta-e ezt? Dolgozott-e ellene? Felhívta-e az államhatalom figyelmét arra, hogy az ezeréves Magyarországot aláaknázták, hogy felrobbantani igyekeznek, hogy egyik szomszédunk a mi életünkre tör, s tőrrel, revolverrel, bombával halálunkat készíti elő?
Nem akadályozta meg!
Befogadta-e Nikolajevics Szvetomirt, mikor az elsősorban ide, az ő főnökükhöz utazott?
És kidobta-e, mikor ez a szerb itt országa és országának tervei mellett a magyarországi szabadkőművesség támogatását kérte? Nem dobta ki! Pedig tudnia kellett, hogy az Ausztria elleni propaganda egy a Magyarország elleni propagandával, hogy a világszabadkőművességnek nem lehet az egyiket rombadönteni anélkül, hogy a másik is melléje ne omoljon! És végül tett-e egyetlen lépést is a magyarországi szabadkőművesség, hogy Nikolajevics Szvetomir alattomos propagandája, sunyi terve, a világszabadkőművességnél hazánkra hátrányos ne legyen, azt ne érintse, őrködött-e a felett, hogy ha már a páholyokban, ezekben az európai ópiumbarlangokban elhangzott szavakat nem szabad a szabadkőműves eskü szerint a profánoknak feltálalni, legalább ő elgáncsolja azt a lelketlen machinációt, mellyel a szerbek Ausztriával együtt Magyarország romlását is előkészítették? Nem tett egy lépést sem! Nehogy azzal próbáljanak előállani a tagadás, rágalmazás és hazudozás verhetetlen világbajnokai, hogy hiszen a szerb páholyok berzenkedése és propagatív munkája nem jelentett semmi fontosat, s nem hozott semmi eredményt! Mert igenis hozott! Nikolajevics Szvetomir látogatása után adta ki ugyanis Ettore Ferrari, az olasz Nagyoriens nagymestere körlevelét, melyben az olasz páholyokat teljesen a szerb aspirációk zsoldjába osztja be. Ez a körlevél így hangzik: "Ezért indítottunk mi rögtön, midőn előre nem látható álnok rablótámadás elszakított néhány Balkánállamot természetes centrumától (ekkor történt Bosznia és Hercegovina annexiója. Szerző) egy pár csendes, de azért nem kevésbé buzgó és hatásos akciót. A nemzetiségi elvnek ezen erőszakos megsértését - akciónk nyomán - összes páholyaink felháborodó, fájdalmas jajkiáltása követte, nagy megnyugvásunkra szolgál, hogy hét kiváló testvérünknek már volt alkalma Itália érzületét ez irányban illetékes helyen tolmácsolni." (Rivista Massonica 1909. 77.)
Hazafias volt-e hát a magyar szabadkőművesség, Bakonyi Úr?
A Nikolajevics Szvetomir látogatásáról számolnia kell egyszer már a magyarországi szabadkőművességnek. Számolnia kell nemcsak Isten és a meggyalázott magyarság, nemcsak a magyar história előtt, de iszonyú számadást kell adnia a mai országcsonk, a kifosztott magyarok ezrei, a vagonlakók hadserege, az elpusztult, tönkretett, pisztolycsöve elé állott, Dunának futott, vonatok kerekeinek szaladt hazátlan földönfutó magyarság tömegei előtt is. Hadd jöjjön hát az a vizsgálat!
A közvélemény megtévesztése. - Az 1848-iki szabadságharc emigránsai és a szabadkőművesség. - Az emigránsok csalódása. - Kossuth és a szabadkőművesség. - A szabadkőművesség a hármasszövetség ellen. - Az olasz szabadkőművesség izgatásai a Monarchia ellenterületén. - Az olasz szabadkőművesség önleleplezése. - Rudolf trónörökös öngyilkosságának oka. - A nemzetiségek fellazítása. - Izgatás a Monarchia ellen a háború alatt. - Az 1917. évi szabadkőműves kongresszus. - Magyarország felosztása. - Trianon a szabadkőművesség munkája. - A háború után is ellenségünk maradt. - A nemzetek szövetsége mint szabadkőműves alapítás. - A magyar kérdést a szabadkőművesség nem engedi megoldani. - Az utódállamok bátorítása a trianoni Magyarország ellen. - A francia Nagy Oriens állandó munkája ellenünk. - Az utódállamok szabadkőművessége. A magyarországi szabadkőművesség vezérkara, ha a páholyoknak a nemzet életében elfoglalt jelentőségéről hordja ősze érveit, nagy ágyúnak tartogatja azt a szerte híresztelt megállapítását, hogy a szabadkőművesség feloszlatása, annak belpolitikai és karitatív hátrányaitól eltekintve, azért is végzetes baklövés volt a kormány részéről, mert hiszen ezen tettével az ország ellen bőszítette a világszabadkőművességet, ezt a nagyhatalmat, melynek pedig döntő szava van az államok jövőjét illetőleg. A szabadkőművesek azonban még tovább fűzik e témánál a gondolatot, ők azt mondják, hogy a világszabadkőművesség mindenkor a legnagyobb barátsággal viseltetett Magyarországgal szemben, rokonszenvesen nézte annak aspirációit, jövője kialakulásának mikéntjéhez készségesen nyújtotta volna kezét, mert ennek a szabadkőművességnek soha semmi érdekellentéte nem volt hazánkkal, ő csak a Monarchia, az uralkodóház és Ausztria letörésére és megsemmisítésére vágyott és azért dolgozott, közvetve tehát Magyarország teljes önállóságának volt az előmozdítója, mint amely a fenti tényezők megszűnte után automatice bekövetkezett volna. Az 1920 óta alakult kormányok a szabadkőművesség feloszlatásával így nem is egyszeres, de kétszeres hibát követtek el, egyrészt mert a magyar kérdés megoldásának hathatós tényezői közül ezen feloszlatással a világszabadkőművességet eleve kizárták, másrészt meg egyenesen elutasítottak egy igen befolyásos barátot az oldaluk mellől, mely pedig évtizedeken keresztül a mi pártunkon állott. Valami pilátusi mozdulat van ezeknek a szabadkőműveseknek a szemrehányásában, egy burkolt vád a kormányok ellen, melyből kicsillan bizonyos káröröm, midőn rámutat arra az egyedüliségre, arra a magánosságra, amellyel a magyar állam hivatalos vezetősége a magyar igazság diadaláért a külföldi konferenciákon küszködik. Úgy állítják be a kérdést - persze szabadkőműves módon, tehát igen ravaszul -, hogy a kormány, mikor merő pletykák és elvakult gyűlölködés honorálásaképpen a páholyokat felrobbantotta, egyben az ezeréves Magyarország egyik értékes barátját is eltaszította s mikor egy elfogult vélemény előtt meghajolt, s a szabad-kőművességet szétszórta, tulajdonképpen a legnagyobb vétket követte el az ország ellen, s követi el ma is és mindaddig, amíg a hárompontos testvérek előtt ismét fel nem tárja a páholyok ajtaját.
Midőn 1928. év őszén Lukács György a képviselőházban - állítólag az amerikai út tapasztalatai alapján - a páholyok újraengedélyezését kérte, maga is olyanféléket mondott, hogy az ország jövője érdekében szükséges minél előbb a szabadkőművesség engedélyezése.
De azon az alapon, hogy a szabadkőművesség engedélyezésével a világszabadkőművességet a magyar vágyak és magyar tervek mellé tudnók állítani, határozottan lehet a csonka országban barátokat szerezni. Hiszen ma minden magyart, akár a trianoni határokon innen, akár túl lakik, erősen érint nemcsak hazafiságában, de kulturális, társadalmi és anyagi téren is a világháború után reánk diktált béke. Nincs közöttünk senki, aki meg volna győződve ennek igazságtalanságairól, hibáiról, aki ne látná benne a magyar végzetet jelentő csírákat, ne venné észre egy ezeréves ország elpusztításának tendenciáját. Ez ellen küzdeni, ez ellen dolgozni, ez ellen minden jóérzésű embert mellénk állítani, számunkra megnyerni és megtartani, egyenesen létérdeke a magyarságnak. Amikor tehát a szabadkőművesek bedobják ebbe a közvéleménybe, hogy egy hatalmas barátot szerezhet meg, azaz szerezhet vissza igen olcsó áron, csak a Dömötör-féle rendelet hatálytalanításával, persze, hogy sokan azt fogják mondani, hogy vissza kell állítani a szabadkőművességet, ezt a kisebb rosszat, mert általa nyerjük meg a világon elszórt cinkosaikat a magyar törekvéseknek.
Pedig ajánlatos dolog lenne, ha egy kicsit gondolkoznánk, mielőtt ezt a legújabb szabadkőműves maszlagot bekapjuk. Gondolkoznánk azon, hogy hát legalább ebben az egyben tényleg igazuk van-e a páholyvitézeknek, tényleg barátunk volt-e a világszabadkőművesség nekünk, s tényleg azzá tehetjük-e ezt az intézményt akkor, ha magyarországi elvtársaiknak az éjszaka sötétjében a vakolást ismét megengedjük.
Ekkor már a második francia forradalom után volt a világ! A szabadkőművesség hatalmas hódításokat tett az egész földön. A protestáns államokban legitimáltan végezte munkáját s különösen Angliában és Amerikában, páholyaiban egyesítette az ország tekintélyes részét, a befolyásos egyéneket és államférfiakat, a katolikus államokban pedig a titkosság köpenyébe burkolódzva, a belőle kirajzott és általa alapított vagy irányított különféle társaságok révén már erősen aláaknázta az állam épületét. A magyar szabadságharc emigránsai látták és tapasztalták tehát ennek az intézménynek óriási befolyását és hatalmát, mi sem természetesebb tehát, hogy ezt is fel akarták használni céljaikra. így léptek be a különféle páholyokba. Klapka Turinban, Horváth Mihály, Puky Miklós, Dessewffy Dénes Genfben, Vetter Antal, gróf Teleki László, Almássy Pál, Czecz János Parisban, Vukovics Sebő, Rónai Jácint Angliában, Hajnik Pál, Bethlen Gergely s Kossuth Lajos Amerikában a szabadkőművesek közé. Az emigráció csaknem minden egyes tagja ugyanazon egy céltól vezéreltetve kérte felvételét Kossuth Lajos és gróf Andrássy Gyulától kezdve egészen a névtelen menekült 48-as kapitányig, hogy t. i. itt a testvéri láncban, itt azokban a boszorkánykonyhákban, ahol a hatalmas államférfiú is csak úgy kotyvasztotta a szabadkőműves mákonyt, mint napidíjas tisztviselője, sokat és nagyot használhatnak hazájuknak.
Valljuk be, hogy a gondolat grandiózus volt, s hazafias szempontból nem lehet ellene semmi kifogást sem tenni. Végre is egy intézmény, mely az egész világot átfogja, melynek minden tagja parancsra cselekszik, s ahol egy páholyhatározatnak a föld minden zugában megvan a végrehajtó közege, a legnagyobb reményeket kelthette csak bennük.
Tehát oly elővigyázatosak és óvatosak voltak ezek a magyar emigránsok, hogy a szabadkőművesség ezen kettészakadására is figyelmesek" voltak, s arra törekedtek, hogy mindkét részen egyformán elhelyezhessék embereiké*, nehogy ennek a befolyásos intézménynek valamelyik ágát kihagyják a számításból. Egyébként Kossuth felvétele alkalmával nyíltan meg is mondotta, hogy őt erre a lépésre csak hazafias lelke vitte, ezzel is csak hazájának akart szolgálatot tenni. Kossuth beszédének ezen része így hangzik: "Én a hazámért érzek. Hogy bajaiból megszabadítsam, egyedüli célja életemnek. Hogy az ő érdekében megnyerjem a világ rokonszenvét, alázattal hajlok meg minden ember előtt, akinek érző szíve van." A magyar emigránsok meg is tették kötelességüket hazájukkal szemben a páholyokban is. Intenzív részt vettek azok munkájában, s nem szűntek meg azok figyelmét Magyarország sorsára felhívni. Kossuth - már mint a szabadkőművesség 33 fokos tisztségre emelkedett tagja - bejárta egész Amerikát, majd Angliát, társai szintén minden követ megmozgattak, hogy a szabadkőművességet megnyerjék céljaiknak.
S az eredmény? Semmi! A világszabadkőművesség teljesen közömbösen nézte a magyarság eltiprását, nehéz küzdelmét, függetlenségének eltörlését, s sem tagjai, sem maga az intézmény hatalmát a legkevésbé sem igyekezett a magyar ügy diadala mellett latbavetni. Több mint egy évtizeden át ostromolták ezek a férfiak - a szónoklat, a műveltség, a képzettség mindmegannyi mestere - a páholyokat, de teljesen hiába.
No, de ha a világszabadkőművesség ebben az időben nem is tett semmit hazánk érdekében, legalább - úgy látszik - ellene sem dolgozott.
Később azonban már egyenesen ellenséges érzülettel viseltetett hazánkkal szemben.
...A hármasszövetség megújítása alkalmával (1902) az antanthoz közeledő politika érvényesült s ez a szövetség meglazulására vezetett. A szabadkőműves páholyok ünnepeltek és Delcassé testvér a francia kamarában teljes határozottsággal jelentette ki, hogy Itália sohasem fog harcolni Franciaország ellen. Hogy két évvel később - Loubet elnök római látogatása alkalmával milyen egyezmények létesültek a két román állam között, nem tudjuk. "...A szabadkőművesség a Giustiniai palotában fényes lakomát rendezett a francia vendégek tiszteletére." A háború alatti német kormány lapja, a "Norddeutsche Alig. Zeitung' 1915 május 20-iki számában ugyanezen tárgyról cikkezik, s az olasz szabadkőművesség szerepét a hármas szövetséggel szemben a következőképpen jellemzi: "A múltból eredő ellentétek tovább őrölték a jóviszonyt a hármasszövetség leple alatt is. Az olasz irredenta... mindig erősebb lett és mindig sóvárabb pillantásokat vetett az osztrák határ felé. Ehhez járult, hogy Itáliában erős áramlatok a radikálisok és a párisi Orienstől függő szabadkőművesség által táplálva, állottak rokonszenv nélkül, sőt ellenséges érzülettel a hármasszövetséggel szemben." Ne tévesszen meg senkit az a körülmény, hogy az idézett részeknél mindenütt Ausztriáról van csak szó. Hiszen ezek még a monarchia idejében történtek, amikor a külföld a monarchiát csak Ausztriának" nevezte. Hogy azonban ez a munka Magyarország ellen is irányult, az nemcsak abból bizonyos, hogy hazánk szintén tagja volt a hármasszövetségnek, hanem abból a közismert tényből is, hogy az olasz szabadkőművesség adriai aspirációi a magyar tengerpartra is értődtek, annak megkaparintására is irányultak, hogy pedig Fiume mennyire tárgya volt az irredentának, azt bizonyítanunk felesleges.
1882-ben Triesztben a Monarchia akkori uralkodója, Ferenc József ellen egy Oberdank Vilmos nevű ember bombamerényletet akart elkövetni. A merénylet nem sikerült. A tettes bíróság elé került, mely halálra ítélte s az ítéletet rajta végre is hajtották.
Olaszország szabadkőművessége ennek a merényletnek az emlékére Triesztben egyik páholyát erről az Oberdankról nevezte el, hogy ezzel is tüntessen a monarchia ellen, s hasonló elvetemült cselekményekre másokat is hajlamossá tegyen.
Ugyancsak az olasz szabadkőművesség volt az, mely a monarchia, tehát úgy az osztrák, mint a magyar részek áruló olaszait Itáliában összegyűjtötte, azokat kitűnő állá- 118
De a nagy futás egyre mindenesetre jó volt. Nevezetesen arra, hogy megtudhattuk akkor, hogy mily tervszerűen és mily ördögi módon dolgozott az olasz szabadkőművesség az ezeréves Magyarország és annak területi integritása ellen.
Palermi nagymester azt harsogja, hogy ők voltak az adriai aspirációk vezetői, ők találták fel a híres adriai esküt, mely a magyar tengerpart elrablását célozta. Eldicsekszik vele, hogy Ők alapították a titkos "Alpe Giulie' páholyt, mely az irredentizmus főfészke volt, ahonnan kiindultak a Fiúméra vonatkozó tervezgetések is. "Mi csináltuk a propagandát Fiume és Dalmáciáért, mikor ezen kérdésekkel más igazán nem törődött, mi elevenítettük fel a figyelmet, a harcot és az értelmet a legelhanyagoltabb kérdésekre - mondja Palermi mester. - A mi röpirataink, a mi költségünkön nyomatva, a mi költségünkön tízezrenkint szétküldve, épen Fiume és Dalmáciára vonatkozólag hívták fel a figyelmet és érzelmeket:'
Wichtl Frigyes híres könyvében, melynek címét már idéztük, a XIX. század egyik legnagyobb rejtélyét, Rudolf trónörökös öngyilkosságának okát is megfejti, s ebben is a világszabadkőművességet tartja bűnösnek. Wichtl elmondja, hogy Rudolfot nevelője, Brehm tanár teljesen megnyerte a szabadkőművességnek, s világkörüli útjában fel is vétette egyik külföldi páholy tagjai közé. Nagy szükség volt erre, mert a világszabadkőművesség ekkor már egy nagy tervnek a megvalósításán dolgozott, nevezetesen a monarchia szétrobbantásán, amelynek sikeréhez nélkülözhetetlen volt a trónörökös személyének megnyerése is. Ez a világszabadkőművesség ugyanis a gyűlölt katolikus monarchiát és nem kevésbé gyűlölt katolikus uralkodóházat úgy akarta feldarabolni és megalázni, hogy ez utóbbi saját tagjaiból nevel ki ehhez a sötét tervéhez alkalmas férfiakat. Meg is találta őket Rudolf trónörökös és János Salvator főherceg, a későbbi Orth János személyében.
A terve pedig az volt, hogy a monarchiában forradalmat szitának, lázadásokat keltenek, s a zavargások közben egy váratlan pillanatban letétetik Ferenc József királyt és császárt a trónról, mikor aztán két kreatúrájukat, Rudolfot és János Salvatort fogják oda helyezni úgy, hogy az előbbi a magyar koronát kapja, utóbbi pedig Ausztria uralkodója lesz. Pokoli terv, mely valóban csak szabadkőműves erkölcsiség és lelkiség mellett születhetett meg!
Hogy ez a terv megvalósulása esetén Magyarországnak csak ártott volna, az bizonyos. Forradalmak, a lakosság politizálása, belpolitikai állandó nyugtalanság lett volna az eredménye, az kétségtelen. De, hogy mi történt volna a nemzetiségi vidékeken, mi Horvátországban, mi a tengerparton egy ilyen trónfosztás egy ilyen erőszakos terv eredményeképpen, azt is bárki könnyen kiszámíthatja. A világszabadkőművességnek nem a teljesen független Magyarország, nem az ezeréves magyar határ kellett, hanem egy forradalom itt, mely aztán egymás után megszülte volna azokat az eredményeket, amelyeket a szabadkőművesség - Rudolf öngyilkosságával kútbaesvén az egész koncepció - csak egy világháborúval tudott aztán harminc évvel később elérni. Wichtl azt állítja könyvében, hogy a trónörököst egy erdélyi vadászat után tartott lakomán - illuminált állapotban - meg is nyerte a szabadkőművesség ennek a forradalomnak, s egy nyilatkozatban le is kötötte őt ennek érdekében. A boldogtalan trónörökösnek ettől a perctől kezdve aztán nem volt nyugalma. A szabadkőművesség állandóan sürgette az akció megindítását, Rudolfnak azonban nem volt erre lelkiereje. Nem volt tehát más választása, mint a golyó, s ehhez a megoldáshoz folyamodott. Ez a titka - Wichtl szerint - a Rudolf rejtélynek, s ez a titka János Salvator főherceg Orth Jánossá történt átváltozásának is. Wichtl nem mendemondát dolgoz fel, mikor fenti megállapításait leírja, hanem adatokat sorol fel ennek bizonyítására. Ezek az adatok igen meggyőzőek, s leginkább az ad nekik erőt, hogy olyan tanúk is támogatják, akiknek szavahihetőségéhez nem férhet kétség, mint Larisch grófnő, Rudolf unokatestvére. De támogatja minden következmény, s bizonyítja maga a szabadkőművesség, mely ez után a kudarc után sem szűnt meg a monarchia és így Magyarország ellen dolgozni, ezek tönkretételére törekedni. Miután az uralkodóházban nem tudott segítőtársakra szert tenni, a magyar arisztokrácia is teljesen kicsúszott a kezéből, más szövetséges után kutatott, amelynek segítségével aztán biztosan megvalósíthassa célját. Így jutott el a nemzetiségi aspirációk támogatásáig, így nyitotta meg a nagyszerb propagandának páholyait, s így vette pártfogásába a monarchia azon elemeit, amelyek annak szétrobbantására törekedtek. Ez a világszabadkőművesség volt az, ahol minden, a monarchia ellen összeesküvő, minden Magyarország pusztulására törő elem tárt karokra, megértésre, s anyagi és erkölcsi támogatásra talált. Matematikailag ki lehet számítani, hogy e nagyarányú és mindig agresszívabb nemzetiségi mozgalom, egyik-másik szomszéd állam területi aspirációja, állandó mohósága és rablási vágya a Rudolf trónörökös halála utáni időben vette kezdetét, s ettől fogva mindig nagyobb és nagyobb méreteket kezdett ölteni. Innen számítható az a tervszerű aknamunka, mely a világ liberális, szabadkőműves vezetés alatt álló sajtójában az egész nyugaton megkezdette Magyarország ellen a vádak, a hazugságok és rágalmak hangoztatását, s - ismételjük - nem véletlen, hogy ezek legdurvábban, leghangosabban az ezen irányt képviselő lapokban jelentek meg. Pár évtized alatt sikerült is nekik az országunk mellett addig kétségtelenül mindenütt megnyilvánuló szimpátiát teljesen megsemmisíteni, s a művelt világot ellenünk is hangolni. Mikor így a talajt már elkészítették, egy újabb lépéssel tovább mentek. Az entente megalapításával beszorítottak bennünket egy gyűrűbe, körülvettek irigy és bizalmatlan, titkos terveket tápláló szomszédokkal, s az ország belsejében a radikalizmus és nemzetiségi mozgalmakkal teljesen legyöngítették a nemzetet. |
