Nesta Webster: Titkos társaságok és felforgató mozgalmak 1/2
MODERN SZABADKŐMŰVESSÉG
/A katolikus egyháznak a szabadkőművességgel szemben elfoglalt álláspontja nem dogmatikai (doktrinális), hanem fegyelmi (diszciplináris) jellegű (a fordító megjegyzése)./ Az igazság az, hogy a szabadkőművesség általános értelemben semmi más, mint az embereknek egy adott cél érdekében történő tömörítése, hiszen nyilvánvaló, hogy az allegóriák és a szimbólumok éppen úgy, mint az x és az y az algebrában, százféle különböző módon értelmezhetők. Két oszlop jelképezheti az erőt és az állandóságot, a férfit és a nőt, a világosságot és a sötétséget, avagy bármilyen két dolgot tetszés szerint. Egy háromszög jelképezheti a Szentháromságot, vagy a szabadságot-egyenlőséget-testvériséget, avagy bármely más hármasságot. Képtelenség lenne azt állítani, hogy ezeknek a szimbólumoknak abszolút, mindig és mindenhol érvényes jelentésük van. A szabadkőművesség allegóriáit különféle módon lehet értelmezni. A salamoni Templom építése bármelyik vállalkozást jelentheti, és Hiram ebben az esetben a vállalkozás ellenfeleinek áldozata. Ugyanígy kell vélekednünk a szabadkőművességnek arról a "titkos hagyományáról" is, amely "az emberiséget ért veszteségre és annak végső visszaszerzésére" vonatkozik /Waite: "The Secret Tradition..." ("A titkos hagyomány..."), 1, IX. o./ Bármely embercsoportról elmondható, amely egy bizonyos célért tevékenykedik, hogy valami veszteséget tapasztal, és célul tűzi ki az elveszett érték visszaszerzését.
Ugyanígy a szabadkőművesség egész szervezete (az egymást követő beavatási fokozatok és a félelmetes eskü által biztosított titoktartás rendszerével) bármilyen társadalmi, politikai, emberbaráti vagy vallási célra felhasználható. Segíthetjük általa, ami jó, és harcolhatunk vele az ellen, ami rossz. Felhasználható a trónok védelmére vagy megdöntésére, a vallás védelmére vagy felszámolására, a törvényes rend védelmére vagy anarchia szítására.
Paul Nourrisson ezért helyesen jegyzi meg: "Annyi szabadkőművesség van, ahány ország. Nincs olyasmi, mint egyetemes szabadkőművesség." /3 Paul Nourisson: "Les Jacobins au Pouvoir" ("A jakobinusok hatalmon"), 202., 215. o. (1904)/ Mindazonáltal a modern szabadkőművesség lényegében két fő csoportra osztható: az egyik csoportba a Brit Birodalomban, Amerikában, Hollandiában, Svédországban, Dániában stb. élő szabadkőművesek tartoznak, a másik csoportba pedig a Grand Orient-típusú szabadkőműves páholyok, amelyek elsősorban a katolikus országokban tevékenykednek. Ezek központja a párizsi Grand Orient-páholy.
Azt a tényt, hogy a szabadkőművesség a protestáns országokban nem forradalmi és vallásellenes jellegű, a katolikus szerzők gyakran annak igazolására használják fel, hogy a protestantizmus azonosult a szabadkőművesség céljaival, a szabadkőműves szerzők meg annak bizonyítására, hogy a római egyház zsarnokoskodása okozta a szabadkőművesség ellenséges beállítottságát az egyházzal és az állammal szemben. Egyik állítás sem veszi figyelembe azt a lényegi különbséget, amely a szabadkőművesség két fajtája között fennáll. Ha a Grand Orient ragaszkodna a brit szabadkőművesség alapelvéhez, amely szerint nem szabad vallással és politikával foglalkozni, nem volna ok, amiért ellentétbe kellene kerülnie az egyházzal. A Grand Orient egyik legrégibb kézikönyve tudtul adja, hogy - a brit szabadkőművesekhez hasonlóan - "sohasem szabad olyan kérdésekbe bonyolódni, amik a kormányzással vagy a polgári és vallási törvényhozással kapcsolatosak. Amíg tagjait arra készteti, hogy foglalkozzanak minden tudományággal, tételesen kivételt tesz a két legszebb tudománnyal: a politika és a teológia tudományával, mivel ez a két tudomány osztja meg az embereket és a nemzeteket, akiket a szabadkőművesség egyesíteni törekszik" /Ragon: "Cours philosophique..." ("Filozófiai tanulmányok..."), 19. o./ . De ugyanannak a törvénykönyvnek egy további lapján, amelyből idéztünk, azt olvashatjuk, hogy a szabadkőművesség egyszerűen "a kereszténység politikai alkalmazása" /U. o., 38. o./ . A Grand Orient az utóbbi ötven év leforgása alatt valójában levette az álarcát, és nyíltan bevallotta, hogy politikai céljai vannak. Egy beszélgetés során a tiszteletreméltó Blanc testvér 1887 októberében ezt mondta (ezt később kinyomtatták a páholyok számára): "Testvéreim, legyetek velem együtt tudatában annak, hogy a szabadkőművességnek, hatalmas és erős társadalmi és politikai társasággá kell válnia, amely döntő befolyást gyakorol a köztársasági kormány döntéseire." /Copin Albancelli: "Le Pouvoir occulte contre la France" ("A titkos hatalom Franciaország ellen"), 124.0.(1908) / És 1890-ben a szabadkőműves Fernand Maurice kijelentette: "Semmi sem történhet Franciaországban, ami ne lenne a szabadkőművesség rejtett akciója", valamint: "Ha a szabadkőművesség úgy dönt, hogy szervezkedni kezd, tíz év múlva rajtunk kívül Franciaországban senki sem fog tenni egy lépést sem." /U. o., 125. o. / Ez a zsarnoki hatalom állította szembe a Grand Orient páholyt az egyházzal és a kormánnyal. Ráadásul a Grand Orient-i szabadkőművesség nemcsak politikai jellegű, hanem kimondottan felforgató céljai is vannak. A brit szabadkőművesség békés hármas jelszava ("testvéri szeretet - béke - igazság") helyett mindenütt ahhoz a formulához ragaszkodik, amelyet eredetileg a francia szabadkőművesek fogalmaztak meg, és amely a forradalom csatakiáltásává vált: "Szabadság - egyenlőség - testvériség". Ragon szerint: "Az egyenlőség törvénye az, amit a szabadkőművesség mindig ajánlgatott a franciáknak", és "amíg az egyenlőség valójában csupán a páholyokban fog létezni, a szabadkőművesség is fennmarad Franciaországban" /3 Ragon: id. mű, 38. o., 2. jegyzet. /. A Grand Orient-i szabadkőművesség célja tehát az egyetemes egyenlőség megvalósítása, úgy, ahogy azt Robespierre és Babeuf megfogalmazta. A továbbiakban a szabadsággal kapcsolatban azt olvassuk, hogy természeténél fogva minden ember szabad - íme, Rousseau és az Emberi Jogok Nyilatkozatának régi tévedése -, ezért "egyik ember sincs szükségképpen alávetve a másiknak, és egyik embernek sincs joga uralkodni a másik felett" /4 U. o., 39. o./. A forradalom ugyanezt a gondolatot fejezi ki ezzel a frázissal: "Senkinek sem szabad uralkodnia!" Végül, a Grand Orient a testvériségen minden nemzeti érzés száműzését érti: "[Ragon szerint] A szabadkőművesség azáltal, hogy a társadalom minden osztályából híveket toboroz magának, különösen alkalmas központja az emberi élet egységesítésének. Egyedül ez a központ hirdetheti meg azt a humanitárius törvényt, amely fokozza az aktivitást, nagyfokú szociális egyenlőségre irányul, és a különböző fajok, osztályok, erkölcsök, törvénykönyvek, szokások, nyelvek, divatok, pénznemek és mértékegységek egyesítésére vezet. Eme központ erőteljes propagandája minden lelkiismeret humanitárius erkölcsi törvényévé válik." /U. o., 52. o. /
A Grand Orient politikája tehát bevallottan a nemzetközi szocializmus. Ragon következő szövege valóban nyíltan kijelenti ezt:
Nem azok-e az itt felsorolt emberbarát gondolkodók, mint akiket Kari Marx gúnyosan a tizenkilencedik század "utópista szocialistáinak" nevezett? Tehát az utópista szocializmus egyszerűen nyílt és látható megnyilvánulása a Grand Orient-i szabadkőművességnek. Ráadásul ezek az utópista szocialisták majdnem kivétel nélkül szabadkőművesek vagy más titkos társaságok tagjai voltak. A szabadkőműves Clavel megerősíti Ragon fenti beszámolóját, így - Ragonhoz hasonlóan - idézi az építőmester fokozatú szabadkőműves beavatásának rítusából a következő elvet: "A szabadkőművesek számára kifejezetten tilos egymás között, akár a páholyban, akár a páholyon kívül vallási vagy politikai témákat megvitatni, mivel ezek a viták általában viszályt eredményeznek ott, ahol korábban béke, egység és testvériség uralkodott. Ez a szabadkőműves törvény nem ismer kivételt." /Clavel: id. mű, 21. o. /
De Clavel is így folytatja:
A vallás kérdésében a Grand Orient teljesen szakított a brit szabadkőművesség által lefektetett alapelvvel. Ha a katolikus egyház ellenségesnek mutatkozik a szabadkőművességgel szemben, nem szabad elfelejtenünk, hogy a katolikus országokban a szabadkőművesség is harcias volt a katolikus egyház iránt. Az egyik modern szabadkőműves szerint "a szabadkőművesség egyházellenes, katolikusellenes, az eretnekség egyháza" / 1 Albancelli: id. mű, 89. o. /. A Grand Orient hivatalos lapja 1885-ben ünnepélyesen bejelentette: "A szabadkőművesség kimondottan célul tűzi ki a katolicizmus elpusztítását."
De a Grand Orient páholy ezen túlmenően a vallás minden formáját támadja. Amint mondottuk, a brit szabadkőművességnek alapértékei: a világegyetem Nagy Építőjében és a lélek halhatatlanságában való hit sohasem alkotta tanításának kihagyhatatlan részét, és csak 1849-ben "fogalmazták meg kifejezetten, hogy a szabadkőművesség alapja az Istenben és a lélek halhatatlanságában való hit, valamint az emberiség szolidaritása." De 1877 szeptemberében ennek a formulának első részét törölték; elhagytak minden utalást a Nagy Építőre, és a határozat így hangzott: "A szabadkőművesség alapja a lelkiismeret teljes szabadsága és az emberiség szolidaritása." /Gould: id. mű, III, 191., 192. o./ A brit szabadkőművesség, amely nem ismeri el az ateizmus értelmezése szerinti lelkiismereti szabadságot, hanem előírja, hogy minden szabadkőművesnek valamelyik valláshoz kell tartoznia, és ragaszkodik hozzá, hogy - Angliában a Biblia, a mohamedán országokban a Korán stb. - ott legyen a páholyok asztalán, a francia döntés után minden kapcsolatot megszakított a Grand Orienttel. 1878 márciusában egyhangúan a következő határozatot fogadták el:
Copin Albancelli szerint a Grand Orient nem elégszik meg azzal, hogy lemond a Nagy Építőről, akinek a dicsőségét az angol páholyokban minden lehetséges alkalommal megünnepelték és dicséretét szüntelenül zengték, hanem azt kívánja a beavatottjaitól, hogy jelentsék ki: feltétlenül meg vannak győződve, hogy a Nagy Építő léte csupán mítosz /Albancelli: id. mű, 97. o. /. Mi több: heves vallásellenes kirohanásokat engedélyeznek, sőt tetszéssel fogadnak a páholyokban. így például a szabadkőműves Delpech 1902-ben egy szabadkőműves banketten a következőket mondta: "A Galileai győzelme húsz évszázadon át tartott; most már éppen itt az ideje, hogy meghaljon. A titokzatos hang, amely egykor Epirus hegyén Pán halálát tudatta, ma a minket rászedő Isten halálát hirdeti, aki az igazságosság és béke korszakát ígérte meg a benne bízóknak. Az illúzió nagyon sokáig tartott; éppen itt az ideje, hogy a hazug Isten eltűnjön. Az lesz a sorsa, ami India, Egyiptom, Görögország és Róma porlepte isteneinek, akiknek oltárai elé annyi becsapott hívő borult. Mi, szabadkőművesek, a hamis próféták pusztulását akarjuk. A római egyház, amely a Galileai mítoszára alapult, attól a naptól kezdve gyorsan hanyatlani kezdett, amikor a szabadkőművesek szervezetei megalakultak. A szabadkőművesek politikai nézetei gyakran változnak. De a szabadkőművesség minden időben erre az elvre támaszkodott: harc az összes babona ellen, harc minden fanatizmus ellen." /3 U. o., 90. o./ Hogyan egyeztethető össze ez az általános vallásellenes és különösen keresztényellenes magatartás azzal a ténnyel, hogy a Grand Orientben még mindig létezik a Rózsakeresztesek fokozata? Ezt a fokozatot - amelyet, mint láttuk, először azért találtak ki (Skóciában vagy Franciaországban), hogy a szabadkőművességnek keresztény jelentést adjanak - csak 1846-ban fogadták be a brit szabadkőművességbe, és amely Angliában megtartotta eredeti jellegét. Rítusainak középpontja egy újra felfedezett szentírási tanítás: az Ószövetség rendelkezései a keresztrefeszítéssel érvényüket vesztették. Ez olyannyira keresztény jellegű tan, hogy zsidók, mohamedánok vagy más nem-keresztények nem fogadhatják el. Továbbá, mivel ez a fokozat (amely tizennyolcadik fokozatként ismeretes) valójában a Régi és Elfogadott Rítus első fokozatát képezi, a nem-keresztényeket Angliában teljesen kizárják ebből. Ez utóbbiak csupán a Királyi Vezető, Megkülönböztetett Kőműves, Királyi Bárka Tengerész és végül a Királyi Kiválasztott és Legkiválóbb Mester fokozatokban nyerhetnek beavatást. Következésképpen a (Régi és Elfogadott Rítust irányító Legfelsőbb Tanácsot alkotó) harmincharmadik fokozat harminchárom szabadkőművese szükségképpen mind keresztény. Franciaországban éppen fordított a helyzet. A Rózsakeresztesek fokozatába csak ateistákat és zsidókat vesznek be. A Rózsakereszt a keresztény titkoknak csak paródiája lehet. Fontos tudni, hogy Franciaországban a szabadkőműves-ellenes tábor tagjai is két csoportra oszlanak. Míg a katolikus szerzők többsége magát a szabadkőművességet minden rossz forrásának, a "Sátán zsinagógájának" tekinti, az elfogulatlanabb szerzők annak a véleménynek adnak hangot, hogy nem maga a szabadkőművesség alkotja a fő veszélyt, még csak nem is annak Grand Orient-i változata, hanem valami más, ami mögötte áll. Ezt a véleményt képviseli - többek között - Copin Albancelli, akinek "Le Pouvoir occulte contre la France" ("Titkos hatalom Franciaország ellen") című könyve rendkívül jelentős a szabadkőműves veszély megértése szempontjából, mert ebben nem lehet szó katolikus előítéletről, és e mű nem egy kívülálló részéről történő képzelt vádaskodás a szabadkőművesség ellen. Copin Albancelli agnosztikusként /Az a bölcseleti irányzat, amely kételkedik abban, hogy értelmünk képes megismerni az objektív valóságot (a fordító megjegyzése)./ lépett be a szabadkőművességbe és sohasem tért vissza az egyházba, de mint francia hazafi, aki hitt a jogban, erkölcsben és a keresztény etikában, miután hat évet töltött a páholyokban és beavatták a rózsakeresztes fokozatba, kötelességének érezte, hogy szakítson a szabadkőművességgel, sőt bírálja azt. Copin Albancelli - tapasztalatai alapján - kijelentette, hogy a Grand Orient hazafiatlan, erkölcsromboló és vallásellenes társaság, amely óriási veszélyt jelent Franciaország számára. De a továbbiakban azt is kifejtette, hogy a Grand Orient a megtévesztés rendszere, amelyben a tagok olyan ügyet támogatnak, amelyet maguk sem ismernek. Még a magasabb fokú beavatottak sincsenek tisztában a Rend igazi céljaival és a mögötte rejtőző hatalommal. Copin Albancelli így jut el arra a következtetésre, hogy három szabadkőművesség van egymás fölött: 1./ Kék szabadkőművesség (vagyis a három operatív kőműves fokozat), amelyben egy titkot sem fednek fel a tagok előtt. Ez csupán válogatási alapul szolgál: ezek közül válogatják ki a valószínű alanyokat. 2./ A felsőbb fokozatok, amelyekben a legtöbb tagot csak részben avatják be a Rend igazi céljaiba, noha ők azt hiszik, hogy minden titkot ismernek, és majdnem szétfeszíti őket a tudat, hogy milyen fontos vezető szerepük van. 3./ A belső kör, "a legfelsőbb építészek". Ők azok, akik a magasabb fokozatú szabadkőművesség mögé bújnak. Mi több, az, hogy ki jut be ide, nem fokozat kérdése. "Míg az alacsonyabb fokozatú szabadkőműveseknek keresztül kell menniük a kialakított hierarchia minden fokozatán, biztos, hogy a felsőbb és láthatatlan szabadkőműveseket nem csak a harmincharmadik fokozatú szabadkőművesek közül válogatják ki, hanem a felsőbb fokozatú szabadkőművesek valamennyi csoportjából (és talán bizonyos kivételes esetekben ezeken kívülről is)" /Albancelli: id. mű, 274-277. o./. Ezért a belső és láthatatlan szabadkőművesség nagymértékben nemzetközi.
Copin Albancelli könyvének a francia szabadkőművességet a leginkább megvilágító része az a szakasz, ahol beszámol a rózsakeresztes fokozatba való beavatás utáni élményeiről. Ekkor egyik feljebbvalója félrevonta és a következőket mondta neki:
"Teljesen."
Copin Albancelli ekkor értette meg, hogy ezt a beszélgetést a másik nem azért kezdeményezte - ahogy ő kezdetben feltételezte -, hogy őt a következő (vagyis tizenharmadik) szabadkőműves fokozatra, a Kados Lovagok fokozatára meghívja, hanem azért, hogy ő egy mellékajtón át belépjen egy szabadkőművességen belüli titkos társaságba, amelynek számára a látható szabadkőművesség csupán lepel. Nagyon érdekes hasonlóság figyelhető meg a Copin Albancelli által leírt és az illuminátus Cato által a Savioli-ügyben alkalmazott (már idézett) módszer között. Cato ezt mondta:
Albancelli azonban nem azt mondta, hogy szeretne belépni a titkos körbe, hanem ellenkezőleg: véget vetett a további közléseknek. Bejelentette: otthagyja a szabadkőműveseket.
Bizonyos idő múlva azt a következtetést vonta le, hogy ez a hatalom nem más, mint "zsidó hatalom", és ezt ki is fejtette egy további könyvében /"La Conjuration juive contre le Monde Chrétien" ("A zsidó összeesküvés a keresztény világ ellen"). (1909)/. A háborús tapasztalatok arra indították, hogy a kérdésről még egy könyvet írjon, amely hamarosan megjelenik.
"Egyesülés és Franciaország" páholy: T.. C.. F.. Chardard tanulmánya: "A gazdag polgárok kizsákmányolják a társadalmat."
"Emberbaráti buzgalmak" páholy: "Szükség van-e társadalmi átalakulásra?"
"Béke - Munka - Szolidaritás" páholy: "A francia szabadkőművesség szerepe a jelen politikában" F.. F.. tanulmánya. "A Trinitáriusok" páholy: "A francia szocializmus" T.. III. F.. Elie May tanulmánya. "L.. - csoport", "Emmanuel Arago és a Láthatatlan Egyesült Szívek": "Hogyan hirdessük szabadkőműves eszményünket a profán világban?" F. Jahija, de la R.., L.., Isis Monthyon tanulmánya. "Isis Monthyon, Lelkiismeret és Akarat" páholy: "A terror és a fasiszta veszély Olaszországban: a fasizmus és az F..-Mac, olasz," F.. és Mazzini benyomásai egy hosszú olaszországi tartózkodás után. Az utolsó idézetből látható, hogy a Grand Orient ellensége a fasizmusnak, amely a végveszély órájában mentette meg Olaszországot. Az olasz szabadkőművesek olyan határozatot hoztak, amely éppen ellentétes a fasiszta szemléletek, különösen Mussolini valláspolitikájával, aki visszavitte a feszületeket az iskolákba, és a vallásoktatást beiktatta a tananyagba. A fasiszta "Giornale di Roma" leszögezte, hogy ennek a határozatnak szabadkőműves elvei pusztulással fenyegetik az államot és a nemzetet. Következésképpen Mussolini kijelentette, hogy a fasisztáknak választaniuk kell: szakítaniuk kell vagy a páholyokkal vagy a fasizmussal. /Morning Post, 1923. február 1., február 26./ A belga szabadkőművesség ugyanezt a politikát és vallásellenes kurzust folytatta. A Belga Grand Orient irányító bizottsága 1856-ban kijelentette: "A páholyoknak nemcsak joguk, de kötelességük is, hogy a politikai tisztségekbe helyezett tagjaik közéleti tevékenységét felügyeljék. Joguk van magyarázatot kérni tőlük..." /1 Albancelli: id. mű, 132. o./ Amikor 1866-ban I. Lipót király temetési szertartásán leszögezték az elvet: "az Istentől származó lélek halhatatlan", a louvaini szabadkőművesek hevesen tiltakoztak, és arra hivatkoztak, hogy "a belga páholyok 1864-ben a szabadgondolkodást elvi alapnak fogadták el", ezért a Belga Grand Orient megsértette tagjai meggyőződését /2 Gautrelet: "La Franc-Maconnerie et la Révolution" ("A francia szabadkőművesség és a forradalom"), 87. o. (1872)/ Spanyolországban és Portugáliában a szabadkőművesség nemcsak felforgató, hanem véresen aktív forradalmár szerepet játszott. A francia Grand Orient és a katalán Nagy Páholy közötti tárgyalások folytatásával megbízott anarchista Ferrer titokban a spanyol király meggyilkolását is tervezte /Albancelli: id. mű, 85. o./. A Spanyolországban kudarcot vallott gyilkossági tervek azonban Portugáliában teljes sikerrel jártak. Az 1910 és 1921 közötti portugál forradalmakat a szabadkőművesek és a carbonarik titkos társaságai szervezték. A Károly király és idősebbik fia elleni orgyilkosságot ugyanazon titkos társaságok készítették elő. A Marié Antoinette ellen írt könyvek mintájára készült 1908-as pamflet Amélie királynő és férje ellen irányult. Egy hónappal később történt az orgyilkosság. Az új köztársaság vezetői között ott találjuk Magalhaes Limát, a portugál Grand Orient Nagymesterét /Louis Dasté: "Marié Antoinette et le Complot Maqonnique" ("Maria Antoinette és a szabadkőműves összeesküvés"), 49-51. o. (1910)/ E gaztettek kitervelői oly világosan felismerhetők voltak, hogy a tisztességes szabadkőművesek elhagyták a páholyokat. Egy angol szabadkőműves, aki nem ismerte a portugál szabadkőművesség igazi természetét, 1919-ben Lisszabonban járva megismerkedett több mérsékelt portugál Testvérrel. Ezek, noha örömmel üdvözölték, mint testvért, elutasították kérését, hogy vigyék el a páholyba. Kijelentették, hogy minden kapcsolatot megszakítottak a szabadkőművesekkel, minthogy azok orgyilkosok irányítása alá kerültek. Hozzátették, hogy Paes elnök 1918. decemberi meggyilkolása bizonyos portugál páholyok műve volt. A tettet megelőzően különleges összejövetelt tartottak Párizsban a portugál és francia Grand Orient szabadkőművesei, és itt döntötték el, hogy Paest meg kell gyilkolni. A határozatot igen könnyen végrehajtották, a gyilkosság sikerült. A tettest bebörtönözték, de az 1921-es forradalom kiszabadította, és a későbbiek során senki sem kísérelte meg visszavinni a börtönbe. Dr. Antonio Granjo 1921 októberi meggyilkolását ugyancsak szabadkőművesek szervezték meg. A meggyilkolt ember zsebében egy dokumentumot találtak, amelyen a "Szabadság és Igazságszolgáltatás" (!) páholya közli vele, hogy meg fogják gyilkolni, mivel a rendőrségnek azt parancsolta, hogy védjék-őrizzék a Brit Villamosvasút Társaságot. /1 Times, 1921. december 30./ A jelenlegi portugál kormány nem is csinál titkot abból, hogy szabadkőműves jellegű és négyzeteket és körzőket nyomat a bankjegyeire. Míg Spanyolországban és Portugáliában a szabadkőművesség anarchistaként orgyilkosságokban nyilatkozott meg, Kelet-Európában a nagyrészt zsidó vezetés alatt álló páholyok a marxista szocializmus irányvonalát követték. Magyarországon a Kun Béla-rezsim bukása után napfényre került dokumentumok világosan kinyilvánították azt a tényt, hogy a szocializmus eszméit szabadkőművesek terjesztették, így például, az 1906. november 16-i szabadkőműves gyűlés jegyzőkönyve rögzítette, hogy Dr. Kallós a győri páholyban szabadkőműves eszméket terjesztett. Ezt mondta: "Az eszményi világ, amelyet mi szabadkőműves világnak nevezünk, szocialista világ is, és a szabadkőművesség hitvallása egyszersmind szocialista hitvallás is." Dr. Kallós ezután a hallgatóinak bemutatta Marx és Engels eszméit: nem az utópiák nyújtanak segítséget, mivel a munkásosztály érdekei teljesen ellentétesek más osztályok érdekeivel, és ezek az ellentétek csak nemzetközi osztályharc útján rendezhetők. Ám - a proletariátustól mindig is félő szabadkőműves demokrata forradalmárokra jellemző módon - Dr. Kallós később kijelentette, hogy "a szocialista forradalomnak vérontás nélkül kell végbemennie" / Ezeket a dokumentumokat közzétette Barcsay Adorján "A szabadkőművesség bűnei" címmel./. A Károlyi-rezsim ezeknek az illúzióknak volt közvetlen következménye, és a többi forradalomhoz hasonlóan a legerőszakosabb elemek számára készítette elő az utat. Európa keletibb részében a páholyok ugyan forradalmi eszméket hirdettek, de nem a magyar szabadkőművesség nemzetközi szocialista vonalát követték, hanem politikai és nemzeti jelleget öltöttek. Az "Ifjú Török" mozgalom az olasz Grand Orient irányítása alatti szaloniki-i Páholyban alakult meg, amely később nagymértékben hozzájárult Musztafa Kemál sikeréhez. Továbbá, minél jobban megközelítjük a Közel-Keletet, a szabadkőművesség bölcsőjét, egyre jobban növekszik a szemita befolyás: de nemcsak zsidókat, hanem más szemita népeket is látunk a páholyok irányítói között. Törökországban, Egyiptomban, Szíriában jelenleg ugyanazokat a titkos társaságokat találjuk, mint amik ezer évvel ezelőtt ott léteztek, és amelyek a Templomosokat ihlették. Ezek sohasem szűntek meg létezni. Kelet és Nyugat ezen keveredésében a Grand Orient valószínűleg ugyanabból a forrásból nyert erősítést, ahonnan rendszerét és nevét kapta. A régi keleti szekták közül az egyik furcsa túlélő a libanoni drúzok szektája, Ők valóban a Kelet szabadkőműveseiként jellemezhetők. Külső szervezetük nagyon hasonló a nyugati szabadkőművesek kézműves fokozataihoz, titkos hatalmuk mégis olyan, hogy az európaiaknak nem sikerült felfedezni titkos tanításaikat. Kétségtelen, hogy nagyrészt politikai céljaik vannak. A Közel-Kelet politikai szakértői szerint az a befolyás, amelyet ennek a térségnek politikájára gyakorolnak, legalább olyan nagy, mint amilyet a Grand Orient gyakorol az európai ügyekre. Ők adják az összes politikai eszme és változás termőtalaját. Ezek a titkos társaságok létszámban kicsinyek, de tagjaik a múltban a cselszövés mestereinek bizonyultak. Ezek az emberek a politikai összejöveteleken láthatóan a kisebbség szerepét játsszák (titkosan vagy másképpen, sőt olykor teljesen hallgatagon is), mégis hozzájárulnak a meglepő következményekkel járó politikai döntésekhez. Most tovább vizsgáljuk a brit szabadkőművesség és a Grand Orient közötti különbségeket. Először: noha a fokozatok, a formulák, a szertartások, valamint a szavak és a szimbólumok magyarázata ugyanazok, sok lényeges pontban különböznek. Másodszor: a brit szabadkőművesség lényegileg tisztességes intézmény. Míg a Grand Orientben a szertartások olyan cél felé viszik a beavatottat, amely számára ismeretlen, és túl későn döbben rá arra, hogy más a cél, mint amit magának elképzelt, addig a brit beavatott, noha fokozatosan, lépésről-lépésre jut el az operatív (kézműves) szabadkőművesség titkainak teljes ismeretére, kezdettől fogva ismeri a Rend célját. Harmadszor: a brit szabadkőművesség elsődlegesen emberbaráti szervezet. Óriási összegeket fordít karitatív célokra. A háború óta évente több, mint 300 000 fontot gyűjtött össze. De főképpen azt kell itt hangsúlyoznunk, hogy a brit szabadkőművesség szigorúan nem politikai jellegű szervezet, nemcsak elméletileg, de gyakorlatilag is. Ezt az elvet minden alkalommal megerősítették, így például az új Generális választása előtt az általános célokról szóló jelentés, amelyet a Nagy Páholy 1923. december 5-én fogalmazott meg, a kézművesség fokozataihoz tartozók emlékezetébe idézte: "Az összes politikai természetű témát szigorúan ki kell zárni a szabadkőműves összejövetelekről. Ez összhangban áll a régi szabadkőműves hagyománnyal... Ebből következik, hogy a szabadkőművesek semmilyen személyes vagy pártcélra nem törekedhetnek egy választással kapcsolatban." A továbbiakban a jelentés azt hangsúlyozza, hogy "bármely törekvést, amely az operatív szabadkőművesség páholyaiból választási arénát akar csinálni, komoly szabadkőműves vétségnek kell tekintenünk". Ugyanakkor beiktattak egy új megjegyzést a francia Grand Orienttel kapcsolatban: "Az angliai Egyesült Nagy Páholy 1878-ban visszavonta elismerését attól a testülettől... szükségesnek tűnt, hogy figyelmeztessük páholyunk minden tagját, hogy ne látogasson olyan páholyokat, amelyek az angliai Egyesült Nagy Páholy által el nem ismert testületnek engedelmeskednek. Szabálykönyvünk 150. pontja értelmében ezentúl a mi páholyainkba nem lehet beengedni olyan személyeket, akik ilyen páholyokat látogatnak." Az ezen szakasz elején megadott okok miatt a brit szabadkőművesség határozottan elhatárolja magát minden olyan próbálkozástól, amely a szabadkőművességből nemzetközi rendszert szeretne létrehozni. Ezt az eszmét először az 1889-es párizsi Szabadkőműves Kongresszuson vetették fel, amelyet a francia forradalom 100 éves évfordulóján hívtak egybe, de ebből semmilyen határozat nem született az 1902 szeptemberében tartott genfi Nemzetközi Szabadkőműves Kongresszusig. Ezen 34 páholynak, a Nagy Páholyoknak, a Grand Orientnek és a Legfelsőbb Tanácsnak a tagjai jelentek meg és elfogadták azt a javaslatot, amely szerint "egy Nemzetközi Szabadkőműves Iroda felállítására fognak törekedni". Ehhez húsz (zömmel európai) ország járult hozzá. Desmons testvér (a francia Grand Orient küldöttje) egyik ebéd utáni beszédében kijelentette, hogy "egész életében az volt az álma, hogy egy szép napon minden demokratikus állam összeül és megegyeznek, hogy megalakítják az Egyetemes Köztársaságot" /"Two Centuries of Freernasonry" ("A szabadkőművesség két évszázada"), 79. o. Közzétette a Szabadkőművesek Nemzetközi Irodája Neuchatel-ben, 1917-ben./
A hivatalos jelentés szerint "Belgium, Hollandia, Franciaország, Németország, Anglia, Spanyolország, Olaszország és Svájc küldöttei nagy örömmel üdvözlik ennek az új kornak a hajnalát". Ugyanez a jelentés a továbbiakban megjegyzi:
És ismét:
A jelentés azonban egy igen lényeges adatot pontatlanul közölt: az angol küldöttek nem voltak jelen sem a Genfi Kongresszuson, sem semmilyen más hasonló összejövetelen. Volt egy küldött Adelaide-ből, aki hosszasan beszélt, de az elnök külön megemlítette, hogy Anglia nem vett részt ebben a mozgalomban. Később, a Nagy Páholy Általános Céljairól szóló 1921. március 2-i jelentésből kitűnik, hogy Lord Ampthill a Nagymesterhez írt levelében visszautasította a svájci Alpesi Nagy Páholynak a brit szabadkőműveseknek szóló meghívását a Genfi Nemzetközi Szabadkőműves Kongresszusra. Ugyanez a jelentés idézi a Nagy Titkárságnak a következő levelét, mint ennek a visszautasításnak egy korábbi előzményét: "A Svájci Nemzetközi Szabadkőműves Konferenciára szóló meghívásra válaszul azt kell mondanunk, hogy az angliai Egyesült Nagy Páholy nem küldheti el képviselőit ezen alkalommal. Az angliai Egyesült Nagy Páholy sohasem vesz részt olyan szabadkőművesek tevékenységeiben, akik nyíltan kétségbe vonják azt, amit a kézműves fokozatok mindig ősi és lényeges tannak tartottak: a világegyetem Nagy Építőjében való kifejezett hitet és a Szentírás kötelező elismerését. Ezt a visszautasítást és az alapelveket rögzítettük, és ez az álláspontunk a jövőben is szilárd marad."
Lord Ampthill a továbbiakban kijelenti:
A brit szabadkőművesség tehát szilárdan szemben állt a Grand Orienttel. De sajnálatos, hogy ez az oly szépen kifejezett álláspont a szabadkőműves levelezésre korlátozódott és nem lett nyilvánvalóvá téve a nagyvilág számára. A kontinensen a szabadkőműves körökön kívül a brit szabadkőművesség és a Grand Orient közötti különbség nem eléggé ismeretes. A vezető brit szabadkőműveseknek e témával kapcsolatos hallgatása nemcsak kezére játszott a szabadkőművesség engesztelhetetlen ellenfeleinek (akik az egész szabadkőművességet ártalmasnak mondják), hanem azoknak a forradalmároknak a helyzetét is megerősítette, akik a szabadkőművességet felforgató céljaikra használják. Így például az 1920-as portugál forradalomban a forradalmat irányító portugál szabadkőművesek Anglia jó hírneve mögé bújtak. "Hogyan vádolhatják a páholyokat azzal, hogy gyilkosok klubjai, amikor a szabadkőművességet Anglia irányítja, és Edward király a Nagymester?" - mondták a népnek. Bármilyen nevetségesnek tűnik a brit közvélemény előtt mindez, országunk jó hírneve érdekében nem szabad cáfolat nélkül hagyni ezeket a vádakat. A portugáliai visszásságok egyik szemtanúja jelen sorok írójának már korábban kijelentette, hogy ha az angliai Nagy Páholy a kontinentális sajtóban közzétett volna egy jegyzéket, amelyben elhatárolja magát általában a Grand Orienttől és különösen a portugál szabadkőművességtől, a forradalmárok ereje óriási mértékben meggyengült volna, és az európai országokban igen erős angolellenes és németbarát propaganda vereséget szenvedett volna. De a brit szabadkőművesség megelégedett azzal, hogy a kontinentális szabadkőművességtől távol tartotta magát és időnként (nyilvánosságra nem hozott) figyelmeztetést intézett a Grand Orienthez. Ez a politika nemcsak Anglia, hanem a brit szabadkőművesség jó hírnevének is sokat ártott a külvilág és különösen a katolikusok szemében, ami annál sajnálatosabb, mivel Angliában csak a szabadkőművesség és a római katolikus egyház képes fegyelmileg irányítani tagjait, és mindkét szervezet tiltja tagjainak, hogy titkos felforgató társasághoz tartozzanak. Tehát ez a két szervezet a két legerősebb bástya a titkos forradalmi erők ellen. Ezért ezektől félnek leginkább a titkos társaságok toborzó ügynökei, amint később látni fogjuk. De a szabadkőművességre vonatkozóan ez a tény - sajnálatos módon - alig ismert a külvilág számára. Ahogy egy kivételesen széles látókörű jezsuita nemrég kifejezte: "A kontinentális szabadkőművesség antiklerikális és forradalmi tevékenysége nem akkor kezdődött, amikor a Grand Orient végleg megtagadta Istent. Ezek a gonosz erők akkor már több, mint egy évszázada működtek. Mindazonáltal az angol szabadkőművesség beérte azzal, hogy vállat vont és más utat keresett magának, pedig a kontinentális szabadkőművesség igazi arca tudomására jutott olyan könyveken keresztül, mint amilyen például John Robison 'Proofs of a Conspiracy against all the Religions and Governments of Europe' című könyve... /Egy olyan összeesküvés bizonyítékai, amelyet minden vallás és európai kormányzat ellen szőnek./ A kontinensen élő katolikusok kétségtelenül túloztak, amikor a világban tapasztalható minden erkölcsi rosszat és társadalmi bajt a szabadkőművesség aknamunkájának tulajdonítottak... De mindaddig, amíg az angol szabadkőművesek nem adják határozottan tudtára a világnak, hogy nem azonosulnak kontinentális testvéreik vallásellenes és társadalomellenes tevékenységeivel, nincs remény arra, hogy az emberek a szabadkőművességgel kapcsolatban jobb megértésre jussanak." /Herbert Thurston S. J. cikke: "The Popes and Freemasonry" ("A pápák és a szabadkőművesség") a The Tablet-ben, 1923. január 27-én./ E sorok igazsága tagadhatatlan. Amint e könyvben már említettük, a brit szabadkőművesek gyakran nemcsak figyelmen kívül hagyták Robison figyelmeztetését, hanem őt magát még a szabadkőművesség ellenségének is tekintették, annak ellenére, hogy sohasem a szabadkőművesség Rendjét támadta, hanem annak csupán kontinentális, elfajzott rendszerét ostorozta. Az angol szabadkőművesek nagyon sokszor elkövették azt a hibát is, hogy a titkos társaságok zömét, köztük a legveszélyesebbeket, nevezetesen az Illuminátusokat is teljesen tisztára akarták mosni, mivel - nyilván a helytelenül értelmezett lojalitástól indíttatva - kötelességüknek érezték, hogy minden szabadkőműves jellegű társaságot megvédjenek. Ez a magatartás egyszerűen öngyilkosságot jelent. A brit szabadkőművességnek nem voltak ádázabb ellenségei, mint a felforgató titkos társaságok, amelyek (az Illuminátusokhoz hasonlóan) a tisztességes szabadkőművességet mindig megvetéssel kezelték és tanításait egy további célra használták fel. Könnyű belátni, hogy ezek a tanok végső formájukban annyira elferdültek, hogy éppen ellentéteivé váltak annak, ami a brit szabadkőművességnek volt az eszménye. így például az emberek testvériségének gondolata (teljesen humánus értelemben) a kereszténység lényegét jelenti. "Testvéri szeretettel legyetek egymáshoz, tiszteljétek egymást!" Amikor az angol szabadkőművesség ezt a "testvéri szeretetet" hármas szent alapértéke egyikévé tette, teljesen keresztény álláspontra helyezkedett. De ha ez a testvériség azt jelenti, hogy minden fajhoz egyformán kell viszonyulni és ezért mindenkinek ugyanolyan kötelességei vannak az idegenekkel, mint a saját honfitársaival szemben, akkor nyilvánvaló, hogy minden nemzeti érzés eltűnik. A brit szabadkőművesség természetesen nem ilyen módon értelmezi a testvéri szeretetet. Az angol szabadkőműves nem tekintheti magát komolyan a pigmeusok vagy a polinéziai kannibálok testvérének. Ezért a kifejezést tisztán meghatározatlan, elméleti értelemben használja. Mit jelent valójában a 'testvér' szó betűszerinti értelemben? Az értelmező szótár szerint "ugyanazon szülőktől származó gyermekek, illetve olyan személyek, akiket szoros egység fűz egybe: hasonlítanak egymásra vagy közös érdekek, közös foglalkozás stb. köti össze őket". Ezért nyilvánvaló képtelenség azt mondani, hogy a különböző fajú emberek, mint ilyenek testvérnek tekinthetők. Ezek nem ugyanazon szülők gyermekei, nem egyesíti őket közös cél, távolról sem hasonlítanak egymásra, és nem köti őket össze sem közös érdek, sem közös foglalkozás. Noha a felhozott példák szélsőséges esetek, tény az is, hogy azonos földrajzi zónához tartozó, azonos éghajlaton élő emberek között is lényeges különbségek vannak. Az angolok és a franciák nem testvérek, mert nem ugyanolyan nézőpontból ítélik meg az életet, de semmi sem szól az ellen, hogy egymás szövetségesei legyenek. Az "embertestvériség" tehát betűszerinti értelmében félrevezető szó, és a világbéke nem követeli meg, hogy az emberek között ilyen viszony legyen. Káin és Ábel nem lettek attól jobban barátok, hogy testvérek voltak. Másrészt Dávid és Jonathán nem voltak ugyan testvérek, de egymást odaadó baráti szeretettel szerették. A szabadkőművesek tehát agyrémet kergetnek, ha az egyetemes testvériségre betűszerinti értelemben törekednek. A legveszélyesebb tévedés, amelybe az illuminizált szabadkőművesség hatása alatt a demokrácia beleesett, az a vélemény, hogy a nemzetek közötti békét a nemzetköziség útján, vagyis a nemzeti érzés elfojtásával lehet biztosítani. Ezzel szemben nem valószínű, hogy békében él a szomszédjával az olyan ember, aki híjával van a természetes érzéseknek. Fordítva is áll: valószínű, hogy a jó testvér, az odaadó apa hűséges baráttá tud válni. Örök béke a nemzetek között valószínűleg sohasem biztosítható, de a béke egyedüli elképzelhető alapja csakis a józan nacionalizmus lehet. Ez teszi lehetővé az egyetértést minden ország hazafias és életerős elemei között. S mert ezek az emberek nagyra értékelik saját szabadságukat és tisztelik saját hagyományaikat, éppen ezért tiszteletben tudják tartani más népek szabadságát és hagyományait is. A nemzetköziség minden ország dekadens elemei közötti összefogást jelenti - ilyen dekadens elemek a lelkiismereti tiltakozók, a szalon-szocialisták, a "vízionáriusok" -, akik elbújnak az élet realitásai elől és - ahogy a szocialista Kari Kautzky az idealistákról szóló leírásában találóan mondja - "csupán véleménykülönbségeket és félreértést látnak ott, ahol valójában kibékíthetetlen ellentétek vannak".
Ezért van az, hogy válságos időkben az idealisták a legveszélyesebb emberek, és a pacifisták a háborúk fő kirobbantói. A nemzetek közötti megbékélés nagyon is kívánatos, de a nemzeti érzések elfojtása mindenütt csak azt eredményezheti, hogy meggyengül az az ország, amelyben ezek a folyamatok diadalmaskodnak. Azok a nemzetek fognak győzni, amelyek elutasítják a nemzetköziség elvét.
Az a tan, hogy az emberi természet tökéletessé válhat, ugyanígy meghamisítja az értékrendet. Semmi sem kívánatosabb, mint az ember tökéletességre való törekvése. Nem Krisztus biztatta-e tanítványait: "Legyetek tökéletesek, amint a ti mennyei Atyátok is tökéletes?" Ezért az isteni tökéletességre törekvő ember a keresztény elvekkel összhangban cselekszik. De amikor azt hiszi, hogy már elérte a tökéletességet, önmagát teszi meg istenné. "Ha magamat igaznak mondom, saját szájam. ítél el engem; ha azt mondom, hogy tökéletes vagyok, akkor ez azt bizonyítja, hogy elferdült vagyok" - mondta Jób. Szent János pedig ezt írja: "Ha azt mondjuk, hogy nincs bűnünk, magunkat csapjuk be., és nincs bennünk igazság." Sőt, mi több: ha másokban keressük a tökéletességet, ugyanígy becsapjuk magunkat és Istent csinálunk az emberből. Ez pontosan az a következtetés, amire az elferdült szabadkőművesség és a szocializmusnak belőle származó formái eljutnak. Azt mondják: az emberi természet önmagában isteni, mi szükségünk van hát más istenségekre? Következésképpen a katolikus egyház nagyon helyesen mondja ki azt, hogy az emberi természet tökéletessé válhatóságának a tana az ember istenítéséhez vezet, mivel az emberiséget állítja Isten helyére. A Grand Orient, amely kimondottan ezt a tant vallja, önmagához következetesen járt el, amikor a Nagy Építőnek a nevét kitörölte a szertartásaiból és az ateisták meg a szabadgondolkodók társulatává változott. Szükséges-e külön bizonyítani az önbecsapás ostobaságát és ugyanakkor bűnös voltát, azt a nevetséges következetlenséget, amit az emberiség istenítése és ugyanakkor a "társadalom" kárhoztatása jelent? Azt állítják, hogy a világban tapasztalható minden rossznak nem az emberi természet az alapja, hanem "az ember teremtette törvények", a társadalom "intézményei". De mi más a társadalom, mint az emberi akarat, az emberi törekvések következménye? A társadalmat lehet és kell is reformálni, de a társadalom tökéletlenségei nem magának az embernek a tökéletlenségei-e? Való igaz, hogy ma a világ kaotikus állapotban van, az ipari, a politikai, a társadalmi és a vallási káosz állapotában. Az emberek mindenütt elvesztik a hitüket az ügyben, aminek képviseletére felhatalmazást nyertek; a hatóságok kétségbe vonják saját kormányzási jogukat, a demokráciák megosztottak, az uralkodó osztályok gátlástalan demagógok javára lemondanak a hatalomról, a vallás szolgái népszerűségre cserélik hitüket. És mi eredményezi mindezt? Az emberiség! A mindentudó, teljesen erkölcsös emberiség mint elvont fogalom, amely nem szorul mennyei megvilágosításra. Az emberiség, amely Isten helyébe lépett! Ha van olyan pillanat a világtörténelemben, amikor nyilvánvalóvá válik ennek az állításnak az ostobasága, akkor a jelen pillanat az. Minden gonoszság, az összes zavarok mi egyebek, mint emberi tévedések és emberi szenvedélyek következményei? Nem a kapitalizmus mondott csődöt, nem a demokrácia, még csak nem is a szocializmus mint elv, nem a monarchia, amely összeomlott, nem a köztársasági eszme, nem a vallás, hanem az emberiség az, amely a hibákat elkövette. A kapitalizmus bűnei az egyes kapitalisták önzéséből erednek, a szocializmus azért mondott csődöt, mert - ahogy Róbert Owen megállapította - a lustaság, a civakodás és az önzés meghiúsította a sikerét. Ha az emberek tökéletesek lennének, a szocializmusnak nyert ügye lenne, de éppen így lenne bármely más rendszerrel is. Egy tökéletes kapitalista úgy szeretné alkalmazottait, mint önmagát, éppen így a tökéletes szocialista is hajlandó lenne áldozatosan a közösség javáért dolgozni. Az emberi természet tökéletlensége az, amely megakadályozza és mindig meg fogja akadályozni, hogy bármely rendszer tökéletes legyen. Az emberi tevékenység aranykora sohasem fog eljönni. Csak a keresztény elveknek az emberi viselkedésben való követése eredményezheti a dolgok jobb rendjét. A Grand Orient-i szabadkőművesség az emberi természet istenítésével nemcsak homokra épít, hanem minden vallás elvetésével az ember egyedüli reményét is elveszi. Eközben azzal a támogatással, amelyet a szocializmusnak nyújt, osztályharcra bátorít és nem a minden rangú és rendű ember közötti testvériségre, ami fennen hirdetett célja. Másfelől a brit szabadkőművesség nem értelmezi politikai értelemben a testvériséget, de hozzájárul a társadalmi békéhez. A Munkáspárt éves konferenciáján 1923-ban a szélsőséges szárny azzal a javaslattal állt elő, hogy "minden szabadkőművest ki kell zárni a tisztségviselők közül". Azt állították ugyanis, hogy "minden esetben, amikor egyetértés jött létre a szakszervezeti vezetők és a munkaadók között, s így megakadályozták vagy korlátozták az igazi osztályharcot, a szabadkőművesség állt a háttérben" /Evening Standard, 1923. június 26./. Akár ez volt a helyzet, akár nem, tény, hogy a brit szabadkőművesség azáltal, hogy a hazafiasság mellé állt, tiszteletben tartotta a vallást, szükségszerűen az összes társadalmi osztályhoz tartozó emberek egyesítésére törekedett és ezért félelmetes erődöt jelentett a forradalmi erőkkel szemben. Ezért a jelenlegi módon szabályozott és irányított brit szabadkőművesség elleni minden támadás feltétlenül árt az ország érdekeinek is. Ugyanakkor az angol szabadkőműves páholyok azt is kötelességüknek tartják, hogy óvakodjanak a törvényen kívüli titkos társaságok azon alattomos kísérleteitől, amelyekkel az operatív kőművesség soraiba kívánnak férkőzni és meg kívánják hamisítani annak eredeti elveit. A szabadkőművesség jelenlegi örvendetes állapota Angliában nemcsak lefektetett szabályainak köszönhető, hanem azon emberek jellemének is, akik irányítják. Ezek nem csupán látszatvezetők, mint a tizennyolcadik században a francia szabadkőművesség vezetői, hanem ők a Rend valódi irányítói. Ha az angol szabadkőművesség irányítása valaha is rossz kezekbe kerülne, és a titkos társaságok ügynökeinek sikerülne kezükbe kaparintaniuk számos páholyt, akkor ez a nagy stabilizáló erő hatalmas romboló energiává válnék. Azt, hogy egyesek milyen alattomosan folytattak ilyen irányú erőfeszítéseket, a következő fejezetben fogjuk látni.
Láttuk, hogy az Illuminátusoktól kezdődően a felforgató társaságok mindig az ortodox szabadkőművesek közül toborozták tagjaikat. Ennek oka nyilvánvaló: nemcsak a szabadkőműves tanok kínálják magukat a felforgatóknak, hanem a páholyokban alkalmazott próbák is kiváló előkészítést nyújtanak a többi titkos társaság beavatásai számára. Az az ember, aki megtanulta a titoktartást a számára jelentéktelennek tűnő dolgokkal kapcsolatban is, aki hajlandó magát alávetni a misztifikációknak, aki hajlandó arra, hogy ne tegyen fel kérdéseket és engedelmeskedjék olyan feljebbvalóknak, akiknek törvényesen egyáltalán nem lenne köteles engedelmeskedni, és át van itatva az összetartozás azon érzésével, amely őt egy közös okból társaihoz fűzi, természetszerűen jobb alanya a titkos társaságoknak, mint a szabadúszó, aki bármelyik pillanatban kedvet kaphat az önállóvá válásra. Mindazonáltal talán a legfontosabb tényező a szabadkőműves eskü. Azok a rettenetes büntetések, amiket sok szabadkőműves maga is szégyenkezve a barbarizmus maradványának tart, és amiket a magasabb fokozatokban ma már ténylegesen eltöröltek, nagymértékben hozzájárultak a szabadkőművesség elleni előítéletek kialakulásához, míg ugyanakkor további ösztönzést adtak a külső intrikáknak. Copin Albancelli szerint az eskü eltörlése nagymértékben megnehezítené a titkos társaságok behatolását az angol szabadkőművességbe.
Az angol szabadkőművesség jelenlegi szabályzata megtiltja ezekhez az illegális társaságokhoz való csatlakozást, nemcsak azért, mert elveik ellentétben állnak az ortodox szabadkőművesség elveivel, hanem azért is, mert azok a legtöbb esetben nőket is felvesznek tagjaik közé. A Nagy Páholy szabályzata szerint "minden angol szabadkőműves... megsérti kötelezettségét, ha olyan szabadkőművesnek mondott összejövetelen vesz részt, melyen nők is jelen vannak." Ilyen irányú figyelmeztetést gyakran intéztek a páholyokhoz. Az 1919. szeptember 3-án kiadott Általános Célkitűzések Bizottsága a következő jelentést adta ki:
A női szabadkőművesség gondolata természetesen nem új. Állítólag már 1730-ban léteztek Franciaországban női páholyok, és a század vége felé több ismert nő (például Bourbon hercegasszony és de Lambelle hercegnő) vezető szerepet töltött be a Rendben. De ez "A Befogadás Szabadkőművessége" - így nevezték - csupán vendégeskedés maradt, egyfajta hamis szertartás, különböző szimbólumokkal és jelszavakkal. Vigaszul agyalták ki azok számára, akik nem lehettek valódi páholytagok. Ezek a hókuszpókuszok "csak ürügyül szolgáltak arra, hogy összejöjjenek; az igazi cél a bankett és a labda volt, mint elhagyhatatlan kellékek" - állapítja meg Ragon /Ragon: "Cours des Initiations" ("A beavatások menete"), 33. o./
De ez a szabadidő-társaságként bevezetett és a kor minden frivolságával kísért előzmény előkészítette Weishaupt két női társasága számára az utat. Ezek tagjait sohasem avatták be a Rend titkaiba, de hasznos eszközök voltak, "akiket férfiak irányítottak anélkül, hogy a nők ezt tudták volna". A célnak megfelelően két osztályba sorolták őket: az "erényesek" a látszatvezető szerepében tetszelegtek, illetve díszítő kellékek voltak; a "szabadabb szívűek" feladata a Rend igazi terveinek gyakorlati megvalósítása volt.
"A hatodik kategória nagyon fontos. Ide tartoznak a nők, akiket három osztályba kell sorolnunk. Az elsőbe a szívtelen, lelketlen, frivol nők tartoznak, akikkel ugyanolyan módon kell bánnunk, mint a férfiak harmadik és negyedik osztályával [vagyis "mocskos titkaikon keresztül meg kell fogni, és rabszolgáinkká kell tennünk őket"]; a másodikba a rajongó, odaadó, tehetséges nőket soroljuk, akik azonban nem a mieink, mert nem jutottak el a forradalom gyakorlati, frázisok nélküli megértéséig. Úgy kell használni őket, mint a férfiak ötödik kategóriáját [vagyis szüntelenül be kell vonnunk őket a veszélyes gyakorlati dolgokba, amik következtében az illetők többsége eltűnik, néhányan valódi forradalmárrá válnak]. Végül azok a nők, akik teljesen velünk vannak, vagyis teljesen be vannak avatva terveinkbe és elfogadják azokat, a harmadik osztályba tartoznak. Úgy kell tekintenünk őket, mint legértékesebb kincseinket, akiknek segítsége nélkül semmit sem tehetünk." /Szociáldemokraták Szövetsége, közzétette: a Haye-i Nemzetközi Kongresszus, 93. o. (1873)./
A francia Vegyes Szabadkőművességnek kizárólag politikai (és egyáltalán nem teozófiai, illetve okkult) céljai voltak. A Grand Orienthez hasonlóan a programja az utópista szocializmus volt. Az ész uralmát vallotta és azt hirdette, hogy szembeszáll minden kinyilatkoztatásra hivatkozó vallással.
Ebbe a szabadkőműves irányítás alatt álló materialista, politikai klubba lépett be Annié Besant a keleti tanok egészen különös keverékével, ami jelenleg teozófia néven ismeretes. Mielőtt ezzel a kérdéssel foglalkoznánk, meg kell világítanom álláspontomat. Noha sokkal jobban szeretnék semmilyen személyes megjegyzést sem fűzni a kérdés megvizsgálásához, úgy érzem, nem lesz semmi súlya mondanivalómnak, ha az olvasó előtt úgy tűnik, hogy ez olyan valakinek a véleménye, aki a vallási tanokat csupán ortodox keresztény szempontból vizsgálja. Ezért el kell mondanom, hogy a teozófiai kora ifjúságomtól fogva ismerem. Utazásaim során megfordultam Indiában, Ceylonban, Burmában és Japánban. Sokat tapasztaltam, ezért csodálattal adózom a nagy keleti vallások előtt. Nem hiszem azt, hogy Isten csak az emberiség egy részének nyilatkoztatta ki magát, és annak is csupán a világtörténelem utolsó 1900 éve alatt. Nem fogadom el azt a tant, hogy azok a milliók, akik sohasem hallottak Krisztusról, lelki sötétségben vannak.
Meggyőződésem az, hogy az igazságosság törvényén alapuló összes vallás mélyén isteni és középponti fontosságú igazság rejlik. Ehnaton, Mózes, Izajás, Sokratés, Epiktétos, Marcus Aurelius, Buddha, Zoroaster és Mohamed mindannyian tanítók voltak, akik azt az isteni tanítást akarták értelmezni az emberek számára, amibe belepillanthattak, és ez harmóniában áll azzal a legmagasabb rendű kinyilatkoztatással, amit Jézus Krisztus adott az embereknek.
"Ó, uram, ezt nem tudjuk megmondani. Az égbe, a Paradicsom kapujához három út vezet: Mózes útja, Jézus útja és Mohamed útja. Lehetnek más utak is, amikről sem Ön, sem én, semmit sem tudunk. Én Mohamed útjába születtem bele. Én azt hiszem, hogy az a legjobb és legkönnyebben követhető út. Ön Jézus útjába született bele. Szent meggyőződésem, hogy ha Ön is követi a maga útját, és én is követem a magamét, amikor az ég felé igyekszünk, akkor a Paradicsom kapujában fogjuk üdvözölni egymást." Ha tehát a következő lapokon megpróbálok rámutatni a teozófia tévedéseire, ez nem azért van, mintha nem ismerném el, hogy sok jó és szép van az ősi vallásokban, amelyekből a teozófia eredezteti magát.
De mi a teozófia? A szót, amint láttuk, a tizennyolcadik században a martinisták elméletének jelölésére használták. Haselmayer már majdnem kétszáz évvel korábban, 1612-ben "a Rózsakeresztesek teozófusainak dicséretreméltó testvéri társaságáról" írt. Olcott ezredes szerint, aki Madame Blavatskyval együtt 1875-ben, New York-ban megalapította a modern Teozófiai Társaságot, a szót úgy fedezte fel a tagok egyike, hogy a szótárt lapozgatta, majd az ötletét társai egyhangúlag elfogadták /Alice Leighton Cleather: "H. P. Blavatsky: her Life and Work for Humanity" ("H. P Blavatsky: élete és munkája az emberiségért"), 17. o. (Calcutta, 1922) / . Madame Blavatsky két évvel korábban érkezett Amerikába. Saját állítása szerint azt megelőzően Tibetben beavatták bizonyos ezoterikus tanokba. A mozgalmat belülről jól ismerő Guénon azonban kijelenti, hogy valójában az európai kontinensen elrejtőzve élő feljebbvalói irányították őt.
Máshelyütt Guénon megjegyzi: szerfölött kétséges, hogy Madame Blavatsky volt-e valaha egyáltalán Tibetben. Ezért ezek az álcázási kísérletek Guénont arra a következtetésre késztették, hogy a teozófia hátterében egy titokzatos irányítási központ létezik, és Madame Blavatsky egyszerűen "eszköz bizonyos egyének vagy titokzatos csoportok kezében, akik az ő személyisége mögé rejtőznek". "Azok, akik azt hiszik, hogy ő bármit is feltalált, illetve bármit is magától, saját kezdeményezésére tett, éppen úgy tévednek, mint azok, akik - éppen ellenkezőleg - elhiszik neki, hogy őt az állítólagos Mahatmák küldték." /U. o., 30. o./
Van bizonyos alapunk azt hinni, hogy azok az emberek, akiknek irányítása alatt Madame Blavatsky abban az időben Párizsban dolgozott, Serapis Bey és Tuiti Bey voltak, akik mindketten az "Egyiptomi Testvérekhez" tartoztak. Ez lehet a válasz Guénon kérdésére: "Ki küldte őt Amerikába?" De egy Madame Blavatsky Krisztus személyéről szóló írásaiból származó, Guénon által később idézett szöveg további sugalmazási forrásra utal: "Számomra Jézus Krisztus, vagyis a keresztények ember-istene /A keresztények szemében Jézus Krisztus természetesen nem emberisten, hanem istenember. (A fordító megjegyzése.)/ minden ország istenségének, a hindu Krisnának az egyiptomi Horusnak a másolata sohasem volt történelmi személy." Ezért életének története egyszerűen allegória, amely "egy Lúdban született Jehosuha nevű személy" létezésén alapul. De máshelyütt azt állítja, hogy Jézus élhetett a keresztény korban vagy egy évszázaddal korábban, "mint a Széfer Toledosz Jehosua állítja" (kiemelés a szerzőtől). Madame Blavatsky a továbbiakban azt mondja azokról a filozófusokról, akik ennek a legendának történelmi érvényét tagadják, hogy
Kik voltak azok a Mesterek, akiknek tekintélyére itt Madame Blavatsky hivatkozik? Biztos, hogy nem a Himaláján túli Testvéri Szervezet tagjai, akikre állandóan utal, mert azok nem vallanak a Toledosz Jeshu hitelességét. Nyilvánvaló, hogy vannak bizonyos más "Mesterek", akiktől Madame Blavatsky ezt a tanítást kapta, és ezek nem mások, mint a kabbalisták.
Ugyanaz a zsidó hatás sokkal erőteljesebben kitűnik egy könyvben, amelyet a Teozófiai Társaság 1903-ban adott ki, amely a Talmudot és a Toledosz Jeshut hosszasan idézi, és a keresztényeket kigúnyolja, mert neheztelnek amiatt, hogy hitüket e könyvek támadják, ugyanakkor a zsidókat ártatlan, üldözött áldozatként állítja be. Egy idézet elég a szerző álláspontjának bemutatására:
Nyilvánvaló tehát, hogy a teozófia megalkotói Jézus Krisztusra vonatkozó eszméiket nem a tibeti Mahatmáktól, nem a hindu Svamiktól, és a sikh guruktól, avagy az Egyiptomi Testvérektől kölcsönözték, hanem a zsidó kabbalistáktól. Ahogy a zsidó szerző, Adolphe Franck helyesen állapítja meg: "Ahol a teozófia kérdéséről van szó, előtűnik a Kabbala." /Franck: "La Kabbale", II-IV o./ Majd kimutatja a Kabbala közvetlen befolyását a modern Teozófiai Társaságra. Besant asszony nem teszi magáévá a Toledosz Jeshu legocsmányabb káromló szavait, de utal ezekre és más zsidó hagyományokra az "Esoteric Christianity" ["Ezoterikus kereszténység"] című könyvében, ahol azt állítja, hogy Jézus az esszénusok között nevelkedett fel. Később Egyiptomba került. Ott beavatták a nagy ezoterikus páholyba, vagyis - mint mondják a Nagy Fehér Páholyba - "amelyből minden nagy vallás származik. Látható, hogy ez csupán egyik változata a kabbalisták és talmudisták régi történetének, amelyet felmelegítettek a gnosztikusok, a Rózsakeresztesek és a tizenkilencedik századi Templomosok. De Besant asszony egyik teozófiai ellenlábasa szerint az ő tanítása "állandó kétértelműségen alapul": az angol olvasók előtt azt a benyomást kelti, hogy amikor az eljövendő Krisztusról beszél, az, amit mond, az Evangéliumok Krisztusára vonatkozik, amikor viszont a saját beavatottjaihoz szól, feléjük Leadbeaternek a "The Inner Life" ("A belső élet") című könyvében szereplő tanítását közvetíti, vagyis azt, hogy az Evangéliumok Krisztusa sohasem létezett, hanem az ő alakja a második századi szerzetesek kitalálása /Cleather: "A Great Betrayal" ("Egy nagy árulás"), 13,o. (1992)/ . Mindazonáltal tudnunk kell, hogy a Besant asszony és Leadbeater által irányított teozófisták szóhasználatában Jézus és "a Krisztus" két különálló, egymástól különböző személy, és amikor ők "a Krisztusról" beszélnek, az olyan valakire vonatkozik, akinek a Himaláján van a lakhelye, akivel Leadbeater az illető közelgő eljöttéről folytatott beszélgetéseket /G. Leopold: "Christ and the New Age" ("Krisztus és az új kor"). (1922) E könyv egy csomó zagyvaságot tartalmaz e témával kapcsolatban. A könyvet a "The Star in the East" ("Kelet Csillaga") égisze alatt adták ki./. Ennek a személynek arcképét terjesztették a "Kelet Csillaga" nevű rend tagjai között. Ezt a rendet Leadbeater és J. Krishnamurti 1911-ben Benaresben alapította, azzal a céllal, hogy előkészítse a világot a Nagy Tanító eljövetelére. De ideje, hogy visszatérjünk a Teozófia és a Vegyes Szabadkőművesség közötti szövetségnek a kérdésére. Lehetetlen megállapítani, hogy Besant asszony, aki szabadgondolkodóként kezdte pályafutását, megtartott-e valamit a korábbi felfogásából, amikor kapcsolatba került a Renddel, avagy ebben a materialisztikus társaságban értékes konkrét szervezetet látott új ezoterikus tanainak terjesztésére. Mindenesetre gyorsan keresztülment az egymást követő fokozatokon és hamarosan a Legfelsőbb Tanács elnökhelyettese lett, amely Nagy-Britanniába küldte őt, mint nemzeti delegátust. Helyzetadta lehetőségeivel élve megalapította a Rend angol ágát "Vegyes Szabadkőművesek" néven (a név arra utalt, hogy mindkét nembeli személyeket felvettek a tagjaik közé). Az alapítás az "Emberi Kötelesség" páholyban történt Londonban. A páholyt 1902. szeptember 26-án szentelték fel. Később egy másik páholyt is alapítottak az indiai Adyarban "A Felkelő Nap" néven. A "Vegyes Szabadkőművesek" páholyainak a száma - nyilvántartásuk szerint - 442 volt (a külföldiekkel együtt). A Vegyes Szabadkőművesek tehát kettős irányítást kaptak. Egyrészt állandó levelezésben álltak az Általános Vegyes Legfelsőbb Tanáccsal (amelynek központja Párizsban a Rue Jules-Breton 5. szám alatt volt, Piron nagymester és Madame Amélie Gédalje harmincharmadik fokozatú szabadkőműves főtitkár vezetésével), másrészt további utasításokat kaptak Adyarban Ill-től, V-tól és Annié Besant 33-tól. Mindazonáltal, annak érdekében, hogy ne sértsék meg az angol rendtagok érzékenységét (akiket a francia Vegyes Szabadkőművesség racionalista tendenciái taszítottak volna), átvették az angol szabadkőművesség formuláit, azzal a szokással együtt, hogy a páholy asztalára helyezték a V S. L.-t. A Rend hivatalos iratain ezek az egymással szembenálló tanok különös módon keveredtek. A lap tetején áll a francia mottó és iniciálé:
SZABADSÁG EGYENLŐSÉG TESTVÉRISÉG
És lejjebb az angol tagok kedvéért az angol szabadkőművesek iniciáléja áll, amely természetesen nem szerepelt a francia Rend okiratain, mivel a francia Rend tagjai - a Grand Orienthez hasonlóan - elvetették a Nagy Építőt:
T .. T .. G .. O .. T .. G .. A .. O .. T .. U
A mi Vegyes Szabadkőműveseink tehát választhattak: vagy Istent dicsőítik, vagy az emberiséget. Az, hogy ez a kettő egymással összeférhetetlen, láthatóan nem tűnik fel az angol beavatottaknak, mint ahogy valószínűleg az a csalafintaság sem, amelyet a hivatalos irat további szövege tartalmaz. A "Világban szétszórtan élő összes szabadkőművesnek üdvözlet" fejcím után ugyanis ezt olvashatjuk: "Ezért, mi Őt, mint ilyet, a Föld összes szabadkőművesének jóindulatába ajánljuk. Azt kérjük, hogy ismerjék el mindenütt az ehhez a fokozathoz tartozó összes jogát és kiváltságát, mint ahogy mi is ezt tesszük mindazokkal, akik hasonló körülmények között nálunk szabadkőművesként bemutatkoznak." Nos, az angol szabadkőműveseknek első pillantásra látniuk kellett volna, hogy ez hamis igény. A szabadkőművesek Rendje nem kívánhatja a "világ összes szabadkőművesétől" tagjai jogainak és kiváltságainak elismerését, azon egyszerű oknál fogva, hogy - amint mondottuk - nincs "Egyetemes Szabadkőművesség". Még az Angliai Nagy Páholy (a világ legfontosabb páholya) sem kívánhatja a kontinentális páholyoktól saját tagjai jogainak elismerését (ha egyáltalán igényt tartana ilyenre). Ahogy egy angol szabadkőműves nemrég kifejezte: "A nem-szabadkőművesek között általában az a benyomás, hogy az operatív szabadkőműves páholyok angol vagy ír tagja beléphet a világ bármely részén egy szabadkőműves páholyba, és ott részt vehet a döntésekben és eljárásokban. Erre a hiedelemre egyszerű tagadással kell válaszolnunk. Ugyanígy nem fogadható el mint vendég, vagy mint társult tag Anglia, Írország vagy Skócia Nagy Páholyaikhoz tartozó páholyaiban egy olyan páholy tagja, amely nincs közösségben az Egyesült Királyság Nagy Páholyával." /Dudley Wright: "Román Catholicism and Freemasonry" ("Római katolicizmus és szabadkőművesség"), 221. o./. De hogy a Vegyes Szabadkőművesek léptek fel ilyen igénnyel, még nevetségesebb, mivel abban az időben, amikor a fent idézett hivatalos iratot megfogalmazták, a Vegyes Szabadkőműveseket egyedül az "Emberi Kötelesség" páholy fogadta el, és ez utóbbi nem csak egyszerűen el nem ismert páholy volt, hanem azt az Angliai Nagy Páholy kifejezetten elvetette. Az angol szabadkőművesek valójában egyáltalán nem ismerték el szabadkőművesnek a Vegyes Szabadkőműveseket, és megsértették volna kötelezettségeiket, ha velük szabadkőműves titkokat tárgyaltak volna meg, ezért a Vegyes Szabadkőművesek nem kívánhatták volna jogaik és kiváltságaik elismerését az angol szabadkőművesektől. Annak érdekében azonban, hogy tagjaikban fenntartsák az igazi szabadkőművesség illúzióját, negyedéves folyóiratukban, a "The Co-Mason"-ban /"A társult szabadkőművesség"/ gondosan közöltek angol szabadkőművesekre vonatkozó híreket is, mintha egy és ugyanazon Rendhez tartoznának. A Grand Orient vonatkozásában ugyanilyen tekervényes politikát követtek. Amint láttuk, a Grand Orient előtt kegyvesztett lett az a páholy, amely felvette tagjai sorába Marié Deraismest, ezért a Grand Orient hivatalosan nem ismerte el a Vegyes Szabadkőművességet. Ez utóbbi mégsem az angol rítust vette át. A Vegyes Szabadkőművesek legtöbb páholyában bizonyos változtatásokkal a Grand Orient rítusát alkalmazták /Néhány páholyban a tiszta angol rítust alkalmazták, míg újabban "Wedgwood püspök" egy harmadik rítust vezetett be, amely - egy magas fokozatú angol szabadkőműves véleménye szerint - "felforgatja és képtelenné teszi az operatív szabadkőműves fokozatok egész munkáját..."/. A Vegyes Szabadkőművesek Grand Orient-jellege valójában általánosan ismert volt szabadkőműves körökben. Ez lévén a helyzet, a "World Revolution" című könyvemben azt írtam, hogy a Vegyes Szabadkőművesség a Grand Orientből származik, de a következő tiltakozó sorokat kaptam egy asszonytól, aki a Vegyes Szabadkőművesek közé tartozott: "Tudatában van-e Ön annak, hogy a Grand Orient húsz évvel ezelőtt elutasította a (Vegyes Szabadkőművesek) elismerését, mint törvényes testületét, éppen úgy, ahogy most az angol ortodox szabadkőművesek elutasítják? Belépésünk előtt közölték is velünk, hogy ez a testület nem fog elismerni minket. Továbbá, semmi közünk az Illuminátusokhoz és Németországhoz. Mivel a Grand Orient kiküszöbölte Istent, egy szabadkőműves számára szörnyűséges dolog bármilyen kapcsolatban lenni ezzel a Renddel, és elképzelni sem tudok rosszabbat, mint hogy ilyesmit híresztelhetnek rólunk." Ezen a levélen 1922. március 6-i dátum állt, és az előző hónapban, február 19-én a Grand Orient és a Vegyes Szabadkőművesség közötti végleges szövetségkötést megünnepelték Párizsban az Emberi Jog templomában! Találtunk is egy beszámolót erről az ünnepségről a "Co-Mason"-nak áprilisban megjelenő számában. Ezért nyilvánvaló, hogy azokat a tagokat, akik feltehetően iszonyodtak volna a Grand Orienttel való kapcsolattól, biztosították, hogy ilyenre nem kerül sor. De amikor ez a rejtett kapcsolat köztudomásúvá vált, és hivatalosan elismerték (noha ez nem foglalta magában azt, hogy a Grand Orient páholyba nők is beléphetnének), az a diadalmas stílus, amellyel a "Co-Mason" hírül adta a nagy eseményt, azt mutatta, hogy a tagok többsége semmi mást nem érez, mint egyedül örömet, hogy szövetségre léphet azzal a Renddel, amely "kiküszöbölte az istenséget". Való igaz, hogy nem sok tag tiltakozott, és abban az időben a Vegyes Szabadkőművesség annyira Besant asszony irányítása alatt állt, hogy szó sem lehetett arról, hogy bármely frakció megkérdőjelezze az ő vonalvezetését. Ráadásul az ellenzéket meggyengítette az 1908-as szakadás, amikor a keleti okkultizmusnak a szabadkőművességbe való bevezetése ellen tiltakozó és valószínűleg a Grand Orientből kiábrándult számos tag Halsey asszony és Dr. Geikie Cobb vezetése alatt különálló testületet alkotott és a továbbiakban csak az Angliai Nagy Páholy kézműves-fokozatai szerint működik. Ez a rövid kivonatos történet azt mutatja, hogy a Vegyes Szabadkőművesség hibrid rendszer, amely két, egymással ellentétes forrásból ered: a francia Vegyes Szabadkőművesség politikai és racionalista tanaiból és Madame Blavatsky és Besant asszony keleti okkultizmusából. Madame Blavatsky, mint hitvalló buddhista következetesen elhatárolta magát mindenfajta olyan tervezettől, aminek az anyagi jólét a célja. Ennek megfelelően a Teozófiai Társaság kezdeti szabályzata leszögezte: "A Társaság a maga részéről elutasít minden közbenjárást bármely nemzet vagy közösség vezetőivel kialakítandó kapcsolatok érdekében. A figyelmét kizárólag a jelen dokumentumban lefektetett témákra összpontosítja." /Cleather: "H. P. Blavatsky...", 24. o./
Ezek a témák az okkult tudományok tanulmányozását jelentik. Maga Madame Blavatsky írja a "Theosophist"-ban /"Teozófus"/:
Nyilvánvaló, hogy ez a nyilatkozat szöges ellentétben áll a francia Vegyes Szabadkőművesség nyilatkozatával. Madame Blavatsky azonban Indiába érkezése után 1879-ben annyira eltávolodott a tisztán okkult programjától, hogy újjászervezte a Társaságot az "Egyetemes Testvériség" alapján. Ez az eszme teljesen hiányzott első tervezetéből: a segítőtársa, Olcott ezredes által szerkesztett program, "a Testvéri Társaság elgondolása a jövő társadalmáról" "nem gondolt erre" /U. o., 14. o. /. Ezt a tervezetet azonban teljesen félretették, olyannyira, hogy Besant asszony képes volt a Francia Vegyes Szabadkőművesség Legfelsőbb Tanácsához fordulni. A szabadságot és egyenlőséget a testvériség elvével párosítva a saját Vegyes Szabadkőművességét teljesen politikai alapon hozta létra, a szocialista tanok előkészítője lett, pedig azoktól még az ő tanítónője "visszaborzadt". Besant asszony az ezoterikus tanok dolgában is eltávolodott attól az úttól, amelyet Madame Blavatsky kijelölt a mozgalom számára. Ez utóbbi célja a buddhizmus rehabilitálása volt Indiában. E cél érdekében úgy mutatta be Gautama Buddha tanítását, mint a hinduizmus továbbfejlődését. / 3 U. o., 20./, Besant asszony azonban a brahmanizmust tekintette tisztább hitnek. Mégis, amit ő bevezetett a nyugati Vegyes Szabadkőművességbe, az nem volt sem buddhizmus, sem tiszta formájú brahmanizmus, hanem egy saját maga által kiagyalt okkult rendszer, amelyben a Mahatmák, a svamik és a guruk tanítása össze nem illő módon keveredett a tizennyolcadik századi francia sarlatánok tanaival. így például a Vegyes Szabadkőművesség páholyaiban a Nagymester széke fölött keletre ez van bevésve: "a Király", északra pedig a "Mester" üres széke áll (feléje a legutóbbi időkig a tagoknak fejet kellett hajtaniuk, amikor elhaladtak előtte), fölötte (bizonyos páholyokban letakarva) ugyanannak a titokzatos személyiségnek a képe. Ha egy újonc megkérdezi: "ki a Király?", azt a választ kapja: az, aki Indiából jön - az, hogy azonos-e a fiatal hindu Krishnamurtival, akit Besant asszony 1909-ben örökbe fogadott, nem világos, míg arra a kérdésre: "ki a Mester?", valószínűleg ez a válasz: "Szerte a világon élő összes igazi szabadkőműves Mestere." A kérdező úgy fogja érteni, hogy ez a személy annak a vallásnak az alapítója, amelyhez ő maga történetesen tartozik (vagyis Krisztus, Mohamed vagy más valaki). De a harmadik fokozatban - nagyon súlyos titoktartási kötelezettség mellett - azt közlik vele, hogy a Mester nem más, mint Saint-Germain gróf, aki valójában nem halt meg 1784-ben, hanem még mindig él Magyarországon Ragocsky néven. A magasabb fokozatokban azonban a beavatottal közlik, hogy a Mester valójában az ausztriai Jenő herceg. Felesleges lenne részletezni azt a vad képtelenséget, amiből összeáll a Vegyes Szabadkőművesség hitvallása. A The Patriot egy hosszú cikksorozatot szentelt ennek a témának, és így bárki utánanézhet, ha információhoz akar jutni a társaság szertartásait és az irányító személyeket illetően /1923. január 11 - március 22./. Itt elég annyit megjegyeznünk, hogy a legtöbb titkos társasághoz hasonlóan itt is vad nézeteltérések dúlnak a tagok között (Madame Blavatsky hívei szenvedélyesen ócsárolják Besant asszony társaságát, és ez utóbbiak csalhatatlannak tartják a vezetőiket), miközben nagyon ostoba botrányok pattannak ki. Ez a tény igen komoly szakadást idézett elő a teozófusok táborában, ami azt mutatja, hogy számos ártalmatlan ember található közöttük. Mégis az ilyen botrányok különös vissza-visszatérése a titkos társaságok történetében elkerülhetetlenül felveti a kérdést: ezek a botrányok sajnálatos véletlenszerű eseményeknek tekinthetők-e, avagy inkább a titkos társaságok módszereinek és titkos tanításának következményei? Az, hogy a szexuális elferdülésekre vonatkozó vádak nem elszigetelt jelenségként fordulnak elő a titkos társaságokban, kitűnik Madame Blavatsky egyik tanítványának érdekes beismeréséből: "H. E B. tanítványa voltam, mielőtt Besant asszony csatlakozott a T E-hez, és láttam, amikor kizárta az egyik legtehetségesebb és legértékesebb munkását az ezoterikus csoportból, mert vétett az okkult erkölcsi törvény ellen. Hasonló volt ez azokhoz a kizárásokhoz, amik Leadbeater nevéhez fűződtek közel húsz éven át. H. E B. mindig rendkívül szigorú volt ebben a különleges pontban, és sok (kiemelés a szerzőtől) jelentkezőt utasított el egyedül ezért, másokat pedig, akiket 'próbára' engedett, nem sokkal később küldött el." / Cleather: id. mű, 69. o. (Thacker, Spink & Co., Calcutta, 1922)/
Látható tehát, hogy ezek a siralmas elferdülések gyakran előfordultak azok között, akik teozófiai ismeretekre törekedtek.
Érdekes megemlíteni, hogy a sajtó nemrég beszámolt az "Akció Páholy" és a "Kelet Csillaga Rend" egyik vezető tagjának a Munkáspárttal fennálló kapcsolatáról, és az illető hölgy azon szándékáról, hogy képviselőnek jelölteti magát. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden teozófus szocialista. Az Amerikai Teozófiai Társaság egy nagyszerű cikksorozatban / "The Theosophical Quaterly" ("Teozófiai negyedéves folyóirat"), 1920. október, 1921. április, 1922. április. (Kiadta a Theosophical Society, Society, New York.)/ (amely a világforradalomnak az én könyveimben is kifejtett elméletét tárgyalta) rámutatott a következőkre: "A gonosz hatalmának csatlósai... fáradhatatlanul akadályozni igyekeznek az emberiség igazi haladását. Mindent el akarnak pusztítani, amit a civilizáció fáradságos munkával létrehozott, ami a világosságnak, az igazi fejlődésnek és a szellemi gyarapodásnak a forrása... Nem lenne nehéz megjelölni az okait annak, hogy a sötétség hatalmának ezek a tanítványai és csatlósai miért választották hitvallásuk fő ágazatainak a nemzetköziséget, kommunizmust, a legalacsonyabb társadalmi osztály zsarnoki uralma által a magasabb társadalmi osztály elpusztítását, a családi élet megrontását. A vallás elleni támadás aligha szorul magyarázatra." Látható tehát, hogy a szocializmus és a nemzetköziség nem lényegi része a teozófiai tanításnak, és a felvilágosultabb teozófusok felismerték e romboló tanok veszélyét. Ez év április 6-án egy angliai különleges konferencián hét páholy tiltakozott a Társaság eredeti irányvonalától történő jelenlegi elhajlás ellen. A határozati javaslatok egyike azt sürgette, hogy az elnök (Besant asszony) állítson fel egy bíróságot "a Társaság jó hírnevét veszélyeztető ügyek és bizonyos személyek viselkedésének vizsgálatára". Ezt a javaslatot "túlnyomó többséggel" elutasították. Egy másik határozati javaslat kifejezte a sajnálkozását amiatt, hogy "a Társaság vezetését, folyóiratát és befolyását ellentmondó politikai célokra és szektás vallási propagandára használják fel". Sajnos, ezeket a határozati javaslatokat nem fogadta az a testvéri szellem, ami elvárható lett volna egy olyan Társaságtól, amely az Egyetemes Testvériség megteremtését tűzi ki célul. Helyettük benyújtottak egy módosítást, amely megbélyegezte volna "a romboló hatásokat..., amik nem azokra a célokra törekednek, amikre a Társaság". A módosításnak ezt a záradékát kis többséggel szintén elvetették, de nagy többséggel elfogadták a további határozati javaslatokat, amelyekben a különleges konferencia kifejezte "teljes bizalmát a Társaság vezetősége és annak szeretett és tisztelt elnöke, Dr. Annié Besant iránt, akire mint választott vezetőre nagyon büszke". A konferencia "szívélyes üdvözletét küldte Lead-beater F. T. S. püspöknek", megköszönve neki "felbecsülhetetlen értékű munkáját, és tántoríthatatlan odaadását a teozófia ügye és a Teozófiai Társaság szolgálata iránt". Tehát Angliában létezik bizonyos számú teozófus, akinek van bátorsága és közéleti szelleme ahhoz, hogy tiltakozzék a Társaság politikai célokra történő felhasználása és azon erkölcsi kihágások ellen, amiket - tudomásuk szerint - bizonyos tagok elkövettek. De - sajnos - ezek törpe kisebbségben vannak. A többiek készek voltak vakon, kérdezés nélkül engedelmeskedni Besant asszony és Leadbeater parancsainak. A Teozófiai Társaság ebből a szempontból a titkos társaságok szokásos vonalát követi. Noha névlegesen nem titkos társaság, a valóságban nagyon is az, hiszen külső és belső körből áll, és a legfelsőbb vezetőség ellentmondást nem tűrő irányítást gyakorol. A belső kör (amely "Ezoterikus Szekció", illetve "Keleti Teozófiai Iskola" néven ismert s amelyre szokásosan mint E. S.-re hivatkoznak) valóságos titkos társaság. Három további körből áll: a legbelső kört a Mahatmák, illetve a Fehér Páholy Mesterei alkotják, a másodikat az "Elfogadott Tanítványok", illetve beavatottak, a harmadikat pedig a tanulók, vagyis a rendes tagok. A Keleti Teozófiai Iskola és a Vegyes Szabadkőművesség így két titkos társaságot képez a nyílt Renden belül. Ez utóbbit többnyire olyan emberek irányítják, akik tagjai mindkét titkos körnek. Hogy azután ezek a magasabb fokban beavatottak valóban titkos személyek-e, más kérdés. Dr. Weller van Hook, aki állítólag szintén a Rózsakeresztesek közé tartozik és a Grand Orient fontos tagja, egy alkalommal rejtélyesen megjegyezte: "a teozófia nem a hierarchia". Ezzel burkoltan arra utalt, hogy a Teozófiai Társaság csak része egy világszervezetnek, és még burkoltabban arra, hogy ha ez a Társaság nem végezné el a reá bízott munkát, a Rózsakeresztesek vennék át az irányítást. Ez több mint valószínű, amint később látni fogjuk. A Teozófiai Társaság külső köre láthatóan ártatlan, lelkes emberekből tevődik össze. Ők azt képzelik, hogy eredeti keleti vallási és okkult tanításban részesülnek. Az, hogy a Keleti Teozófiai Iskola tanítását nem veheti komolyan egyetlen igazi orientalista tudós sem, és, hogy sokkal többet megtudnának ezekről a témákról, ha elismert szaktekintélyek munkáit tanulmányoznák az egyetemen, avagy a British Museumban, meg sem fordul a fejükben. Nem is az ilyen igények kielégítése a vezetők célja. A Teozófiai Társaság ugyanis nem tanuló csoport, hanem lényegénél fogva propagandát terjesztő társaság, amelynek célja az, hogy a kereszténység tiszta és egyszerű tanítását a keleti babonák, a kabbalizmus és a tizennyolcadik századi sarlatánizmus olyan elképesztő keverékével helyettesítse, amit Besant asszony és társai agyaltak ki. De még abban az esetben is, ha Besant asszony tanai az igazi buddhizmus vagy brahmanizmus tanai lennének, milyen mértékben használhattak volna a nyugati civilizációnak? Ha elválasztjuk a kérdést a kereszténységtől, a tapasztalat azt mutatja, hogy a Nyugat keletivé tételére irányuló törekvés éppen olyan végzetes, mint a Kelet nyugatosítása, és a keleti miszticizmus nyugati átültetése annak eldurvulását és az okkultizmus olyan hitvány formájának megteremtését jelenti, amely többnyire erkölcsi lealacsonyodást és szellemi elfajulást eredményez /Syed Ameer Ali: "The Spirit of Islam" ("Az iszlám szelleme"), 477. o. Annak a véleménynek ad hangot, hogy még a keleti szellemű ezoterikus spekuláció is veszélyt jelent: "Az iszlám világban a szufizmus - a keresztény megfelelőjéhez hasonlóan - gyakorlati téren számos káros következménnyel jár. A tökéletesen harmonikus lelkekben a miszticizmus az idealista filozófia nemes formáját ölti, de nagy a valószínűsége, hogy az emberek többségének az elméjét megzavarja az isteni lényeg misztériumaival és az azokhoz való vonatkozásaikkal való foglalkozás. Minden tudatlan és lusta ember, aki az igazi tudást megvetve elhagyta az igaz filozófia területét és elindult a miszticizmus birodalmának irányába, ilyen módon Ahl-i Ma 'hívévé' vált."/ A magam részéről a teozófusok körében tapasztalható botrányokat közvetlenül erre az okra vezetem vissza. De ideje figyelmünket egy másik társaságra fordítani, amely az okkultizmusnak ebben a hitvány formájában még mindig meglehetősen fontos szerepet játszik.
Napjainkban, éppen úgy, mint a tizennyolcadik században, a 'Rózsakeresztesek' szót számos olyan társaság használja fedőnévként, amely céljaiban és tanaiban különbözik egymástól.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy Martines Pasqually nagyszámú zsidó kéziratot hagyott tanítványaira, amiket feltehetően a lyoni martinista páholy archívumában őriztek. A martinisták Rendje sohasem szűnt meg, és a Legfelsőbb Tanács elnöke, Dr. Gérard Encauses (közismert néven Papus), aki bevallottan kabbalista volt, csak 1916-ban halt meg. A lyoni archívumhoz egy másik híres kabbalista, az áruló abbé, Alphonse Louis Constant is hozzáférhetett, aki az Eliphas Lévi nevet vette fel. Eliphas Lévi egyik kiváló tanítványa, az okkultista Marseilles-i Spedalieri báró állítólag a "Hegyi Remete Testvérek Nagy Páholyának" tagja, a "Manicheusok Régi Megújított Rendjének" illuminátus testvére, a Grand Orient magas fokozatú beavatottja és a "martinisták magas illuminátusa" volt. Eliphas Lévi 1875-ben, halála előtt megjósolta, hogy 1879-ben egy politikai és vallási jellegű "egyetemes királyságot" fognak alapítani, amelynek királya az lesz, aki a "Kelet kulcsait a kezében tartja". A jövendölést tartalmazó kéziratot Spedalieri báró Edward Maitlandnek adta át, akitől a Rózsakeresztesek Angliai Társaságának vezetőjéhez került. Ő tette közzé azt angolul. De - amint már láttuk - a kabbalizmus fő központja Kelet-Európában, míg a Rózsakereszteseké Németországban volt. Ez utóbbiak sugalmazására néhány évvel később Angliában egy új Rózsakeresztes Rend jött létre. Érdekes megállapítani, hogy a tizenkilencedik század nyolcvanas éveiben a titkos társaságok megújult formában a szocialista szervezkedéssel egyidejűleg jelentkeznek. Leopold Engel 1880-ban újjászervezte a Weishaupt által alapított Illuminátusokat, és ez - Guénon szerint - a továbbiakban "rendkívül gyanús politikai szerepet játszott". Ezt követően nemsokára, 1884-ben állítólag egy különös esemény történt Londonban. /Guénon, id. mű, 296. o./ A. F. A. Wood-ford tiszteletes, egy F (és M) a Farringdon Street-en egy antikváriumban éppen könyveket böngészett, amikor egy bizonyos, titkosírásos kéziratra bukkant. A kézirathoz egy német nyelvű levél csatlakozott. A levélben az állt, hogy ha a megtalálója érintkezésbe akar lépni a "Sapiens Dominabatur Astris" (a továbbiakban: S. D. A. = a bölcset a csillagok irányították) fedőnevű személlyel, vagyis c/o Anna Sprengel kisasszonnyal Németországban, további érdekes információhoz juthat. Mindenesetre így mondta el a történetet a tiszteletes a Rend beavatottjainak, akik a titkosírással közölt utasításnak megfelelően elérhetők voltak. De ha emlékezetünkbe idézzük, hogy ugyanezt a történetet mondta el Cagliostro (amikor arról számolt be, hogy Londonban felfedezte egy bizonyos titokzatos George Cofton kéziratát, amire a maga egyiptomi rítusát alapozta), azon kezdünk el tűnődni, hogy egy kézirat elhelyezése olyan helyen, ahol nagy valószínűség szerint éppen olyan emberek találják meg, akik kellő szakképzettséggel rendelkeznek a megfejtésére, nem képezi-e egyikét a titkos társaságok hagyományos módszereinek, amely azt a célt szolgálja, hogy kitágítsák egy bizonyos titkos társaság befolyási övezetét anélkül, hogy elárulnák a társaság mivoltát, vagy felfednék irányító központját. Ebben az esetben nagyszerűen sikerült, szerencsés egybeesés folytán az a tiszteletes, aki megtalálta a titkos írásos kéziratot, ismerte az S.I.R.A. két igen fontos személyiségét, Dr. Wynn Westcottot és Dr. Woodmant, akikhez elvitte a dokumentumot, és egy további szerencsés egybeesés révén ezek egyike éppen az a személy volt, aki előtt Eliphas Lévi jövendölt. Ez a két ember, akik pillanatnyilag az S.A. (Sapere Aude! = merjél szimatolni!) és M.E.V (Magna est Veritas = nagy az igazság) álnevet viselték, képesek voltak - részlegesen - megfejteni a titkosírásos kéziratot egy német személy segítségével. Ezután írtak S.D.A.-nak (vagyis Anna Sprengel kisasszonynak): közölték, hogy megfejtették a titkos írással írt szöveget és szeretnének további információkat kapni. Azt a választ kapták, hogy készítsenek részletes feljegyzéseket, és ha szorgalmasak, engedélyt fognak kapni arra, hogy megalakítsák az Angliai Rózsakeresztes Rend egyik elemi ágát. Végül S.D.A. írt S.A.-nak és felhatalmazta, hogy aláírja az ő nevét minden okiratra vagy egyéb dokumentumra, ami a Rend alapításához szükséges és további rítusokat és tanítást ígért arra az esetre, ha az előzetesen alapított Rend sikeresnek bizonyul. S.A. és M.E.V most az S.I.R.A.-ból maguk mellé vették segítségül Macgregor Matherst, aki a D.D.C.F. (Deo Duce Comite Ferro = Istennel, a vezérrel, a gróffal és a vassal) álnevet viselte, s akinek több idő állt a rendelkezésére, és így képes volt kidolgozni hosszas és fáradságos munka árán a szabadkőműves stílusú rítust. 1888. március 8-án megfogalmazott tehát egy alapító okmányt a titkosírásos kéziratban megadott terv szerint, amelyet S.D.A. számára S.A., M.E.V és D.D.C.F. írtak alá. Mindhárman megkapták S.D.A.-tól a 4-7. tiszteletbeli fokozatot, és így "az Új Templom főnökeiként" ténykedhettek. Érdekes megjegyezni, hogy noha a titkos írásos kéziratban az utasítások angol és német nyelven lettek közölve, a Rend nevét ("Arany Hajnal") a következő - lényegében azonos jelentésű - héber szöveg kísérte: "Hevresz Zereh aur Bokher (A Reggel Felkelő Fényének Társasága"). Az utasítások között ezt olvashatjuk: Legalább szánalomból kerüljétek a római katolikusokat!". Valamint:
"A fényességet kérő jelöltet az oltár elé kell vinni, és arra kell kényszeríteni, hogy kötelezze magát titoktartásra kizárás, halál vagy árammal történő akaratbénítás büntetésének terhe mellett."
Noha az "Arany Hajnal" tagjai később kapcsolatba kerültek Németországban az "ezoterikus szabadkőművesekkel", a Rendnek sem a rituáléja, sem a szervezete nem szabadkőműves jellegű, hanem inkább martinista, vagy kabbalista, mivel a Rend egész zavaros kifejezésmódja ellenére az egyiptomiaktól, görögöktől, illetve a hindu mitológiából kölcsönzött frázisok és szimbólumok között fel lehet fedezni az egész rendszer igazi alapját: a zsidó Kabbalát, amelyben mindhárom vezető szakértő volt, vagy azzá vált. Mathers franciából angolra fordította és magyarázó jegyzetekkel ellátta az "Ábrahám, a zsidó" című híres könyvet, Wynn Westcott pedig héberből angolra fordította a "Széfer Jecirah"-ot. Olyan témákról tartottak előadásokat a nagyközönségnek, mint a tarokk kártyalapok, geomantikus talizmánok vagy a Tetragramma.
Az, hogy a Rend alapítása idején kik voltak ezek az emberek, nemcsak a külvilág, hanem még az angol beavatottak számára is titok maradt. S. D. A. azonosságát sohasem sikerült megállapítani, és a még titokzatosabb Anna Sprengelről sem lehetett hallani, amíg csak meg nem halt 1893-ban egy ismeretlen német helységben. A Rend legaktívabb tagja valójában Dr. Róbert Felkin M. D. volt, akit F. R.-ként ismertek (Finem Respice! = tartsd szem előtt a véget!), aki később bevallotta, hogy noha Németországban és Ausztriában meglátogatta a Rend öt templomát, képtelen volt felvenni a kapcsolatot a Rend rejtett vezetőivel, vagy megállapítani, hogy az eredeti kéziratok hogyan kerültek a tiszteletes kezébe, aki átadta azokat Wynn Westcottnak és Woodmannak. Felkin megállapítása szerint mindössze annyit tudott felfedni, hogy a kéziratok egy németországi páholyba beavatott ember ceremoniális feljegyzései, és a templom, amelyből származtak, "különleges templomként" működött a Kabbala alapján, a Rend angol ágához hasonlóan. Azt is megtudta, hogy az "Arany Hajnal" három alapítója közül egyik sem volt igazi rózsakeresztes.
A titkos társaságokban, illetve a forradalmi szervezetekben, ahol számos, vakon engedelmeskedő embert ismeretlen vezetők irányítanak, elkerülhetetlenül zavarosak az eszmények. Ez szükségképpen viszályok sorozatát idézi elő a tagok között, akik kölcsönösen azzal vádolják egymást, hogy nem ismerik a Rend igazi céljait. így például a londoni páholy szakított a Párizsban élő Mathers-szel, aki a titokzatos vezetőkre hivatkozva teljhatalomra tartott igényt. Két évig vezető nélkül maradtak, majd 1902-ben három új vezetőt választottak: Dr. Felkint (F. R.-t), Bullockot mint gondnokot (L. O. = Levavi Oculos = felemeltem szemem), aki az év végén lemondott és Brodie Innes-t (S. S.-t = Sub Spe = reménykedvén). Noha Mathers személyét elutasították, tanításához továbbra is ragaszkodtak, mivel az a rejtett vezetőktől származott.
A kabbalista Crowley könyvet írt a gothai mágiáról és nem sokkal később, amikor az "Arany Hajnal" tagja lett, egy másik "testvérrel" mágikus kísérletekbe kezdett, ami varázsigéket, tárgyak "megszentelését", talizmánok használatát, jövendölést, alkímiát stb. is jelentett. Crowley 1900-ban Mathers-hez csatlakozott, aki Párizsban élt feleségével ("Glenstrae gróf, illetve grófné" volt az álnevük), és a Bodiniere Színházban, Isis titkainak újjáélesztésébe kezdtek. Ebben a tevékenységükben segítőtársat kaptak egy hírhedt asszony, Madame Horos (alias Swami) személyében. Ez az asszony azt állította, hogy ő az igazi S. D. A. Crowley úgy jellemezte őt, mint "nagyon bátor és szép asszonyt" és mint "jelentős hatalommal rendelkező vámpírt". Mathers azt mondta róla, hogy "valószínűleg a leghatalmasabb élő médium", de később egy rendtársának írt levelében megjegyezte: "Azt hiszem, ő és társai egy hatalmas titkos társaságnak a küldöttei és évek óta azon fáradoznak, hogy más Rendek tevékenységét, de különösen az én munkámat tönkretegyék." Az asszonyról kiderült, hogy nem az igazi, a hiteles S. D. A. Férjével együttműködve Rendet alapított, amelyben az "Arany Hajnal" rítusait bűnös célra használták. Ezért férjével együtt vád alá vonták és kényszermunkára ítélték. Vagy e felkavaró élmény hatására, vagy azért, mivel (saját állítása szerint) "oktalanul vonzódott a gonosz erőihez, melyek túl hatalmasok voltak ahhoz, hogy ellenálljon nekik, és ezek a gonosz erők feltehetően a borzalmas Abramelin-démonok voltak" (azaz valószínűleg Mathers hatásáról volt szó), Crowley az erkölcsi lejtő útjára lépett. Ez volt tehát a helyzet akkor, amikor szakított a Renddel, és ugyanabban az időben történt az a drámai esemény, hogy váratlanul megjelent Londonban és (Mathers sugallatára vagy a saját ötlete alapján) betört a Rend helységébe. Fekete álarc volt az arcán, skót kockás kendő a vállán, óriási arany - vagy aranyozott - kereszt a mellén, és egy tőr az oldalán. Az volt a szándéka, hogy megszerzi a Rend birtokában lévő anyagot. Ezt a kísérletét a rendőrség "prózai" segítségével megakadályozták és kizárták a Rendből. Mindazonáltal az "Arany Hajnal" néhány szertartáskönyve és néhány más dokumentuma a birtokába került, és ezeket az újonnan alapított Rendjének folyóiratában közzétette. Ez a folyóirat (amely népies kabbalisztikát és azzal párosuló ocsmány káromkodásokat tartalmazott) dicshimnuszokat zengett a hasisról, mivel Crowley a szexuális perverzitásokat kábítószerekkel kombinálta. Ez utóbbiak - úgy tűnik - csupán egy mániákus dühöngő rohamainak megnyilvánulásai voltak. De különcsége sokszor a legjobb csatornát biztosította a sötét tervek számára. A háború kitörésekor olyan őrült módon viselkedett, hogy a hatóságok a viselkedését nem politikai jellegű, felelőtlen, elfajult magatartásnak minősítették. A háború kitörése után így írt "hőstetteiről" a sajtó: "Crowley 1914 novemberében az Egyesült Államokba ment, ahol közeli kapcsolatba került a német propagandistákkal. Egy német propagandalapnak, a hírhedt George Silvester Viereck lapjának, a New York Internationalnek a szerkesztője lett, és többek között közzétett egy cikket, amelyben trágár módon kirohanást intézett az angol király ellen és a német császárt dicsőítette. Crowley mellékesen okkultizmussal is foglalkozott, és úgy emlegették, mint 'bíborost'. Később a Szabadság-szobor előtt nyilvánosan elégette az angol útlevelét, az ír köztársaságiak szószólója lett, és színpadiasan 'hadat üzent' Angliának... Amerikai tartózkodása alatt kapcsolatba került egy 'Titkos Forradalmi Bizottság' nevű szervezettel, amely az ír Köztársaság megteremtését tűzte ki célul. Ő volt a szerzője a Franciaországban 1915-ben terjesztett háborúellenes felhívásnak is."
De térjünk vissza az "Arany Hajnalra"! 1903-ban törés következett be a Rendben. A. E. Waite, az egyik alapító tag kivált a Rendből sok társával együtt. Magukkal vitték - a Rend eredeti nevén kívül - a Rend páncélszekrényét és egyéb vagyontárgyait is. Az eredeti Rend a "Hajnali Csillag" nevet vette fel, és Dr. Felkin lett a feje.
Ez a nevezetes ember Rudolf Steiner volt. Korábban a Teozófiai Társasághoz tartozott, és úgy látszik, bizonyos időn át kapcsolatban állt Leopold Engel újjáélesztett Illuminátusaival is. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy életének egy részében olyan emberekkel került érintkezésbe, akik Weishaupt tanítványai voltak. Ezeknek a főnöke az egyik pángermán titkos társaság vezetője volt, és valószínű, hogy ebbe a körbe tartozott a titokzatos S.D.A., akinek az irányítása alatt "az Arany Hajnal" megalakult. Néhány évvel a háború előtt a még mindig teozófus Steiner megalakította saját társaságát, az Antropozófiai Társaságot, amely a nevét a XVII. századi rózsakeresztes Thomas Vaughan "Antropozófikus Mágia" társaságától kölcsönözte. A németországi Rózsakeresztesek látható feje Dr. Franz Hartmann, az "Ezoterikus Rózsakeresztes Rend" alapítója volt. Hartmannt igazi keresztény misztikusnak vélték, noha bizonyos kapcsolatot tartott fenn Engel Illuminátusai-val és még szorosabbat a Teozófiai Társasággal. Steinernek ugyanilyen kapcsolatai voltak. Valószínű, hogy egy olyan csoportot hozott létre, amely csupa titokzatos személyből állt, olyanokból, mint a Grand Orient szabadkőművesei és von Knigge báró, Weishaupt segítőtársának, "Philonak" nagyhírű unokája. Ez utóbbival Steiner az ingolstadti titkos konferencián találkozott, ahol az Illuminátusok első páholya 1776-ban megalakult. Akkor elhatározták, hogy újjáélesztik az illuminizmust keresztény misztikus vonalon (a keresztény misztikát az okkultisták igen "rugalmasan" értelmezték). Ugyanakkor Steiner a tanításába belevitte a gnoszticizmus, luciferianizmus, johannizmus és a Grand Orient-i szabadkőművesség bizonyos elemeit, míg a Rózsakeresztesek tanítását fenntartotta magasabb fokú beavatottjai számára. E tanítással kapcsolatban igen szűkszavú volt. Szerette tanítását "okkult tudománynak" nevezni, mivel felismerte, hogy "az igazi Rózsakeresztesek sohasem mondják magukat Rózsakereszteseknek". Tehát a Rózsakeresztesekről társaságának csupán egy belső körében beszélt, amelyről nem szivárogtattak ki információkat a nyilvánosság számára, és amelybe majdnem olyan külsőségek mellett avatták be az újoncokat, mint a Grand Orientbe. Mégis a Kaliforniai Rózsakeresztesek tagjai, vagyis Steiner óceánon túli követői közül néhányan nyíltan rózsakeresztesnek vallották magukat és ugyanakkor magasabb szabadkőműves ismeretekre tartottak igényt. E csoport vezetőjének könyvében ezért azt az ünnepélyes kijelentést olvashatjuk, hogy Max Heindl szerint Éva az Édenkertben kígyókkal közösült, Káin a Luciferrel való közösüléséből származott, ettől az "isteni őstől" származik az emberiség legéleterősebb része, míg a többiek emberi szülők gyermekei. Olvasóim bizonyára felismerik, hogy ez nem szabadkőműves legenda, hanem a zsidó Kabbala legendája, amelyet már fentebb idéztem. Lehetetlen megállapítani, hogy ez része volt-e Steiner tanításának, mivel igazi nézetét csak belső köre előtt fejtette ki. Még csodálói közül sem avatott be mindenkit a titkaiba. Ezeknek sem sikerült elérniük azt, hogy írásban vázolja előttük tanítását. Közben ők sem árulták el a beszervezendő újoncoknak, hogy egy titkos társaság tagjai. Ez teljesen összhangban van Weishaupt "célozgató testvéreinek" módszerével. Azt, aminek az eredményét Steiner "okkult tudománynak" nevezi, így jellemzi egyik könyvében: "Ezt a változást figyelheti meg önmagán az okkult tudományokkal foglalkozó személy: nincs többé kapcsolat a gondolat és érzés, illetve az érzés és az akarás között, kivéve, ha ő maga teremti meg ezt a kapcsolatot. A gondolat a cselekvésre csak akkor indítja, ha ő maga is akarja, és teljesen közömbösen állhat egy tárgy előtt, amelyre okkult gyakorlatainak megkezdése előtt rajongó szeretettel vagy izzó gyűlölettel tekintett. Ugyanígy megteheti azt is, hogy teljesen passzív maradjon egy olyan gondolat hatására, amely korábban cselekvésre sarkallta..." El sem tudom képzelni, hogy az okkultizmus veszélyeit világosabban ki lehetne fejteni, mint ahogy ez a szöveg tette. Weishaupt mondotta: "Én nem tudom az embereket úgy használni, ahogy rájuk találok, hanem át kell formálnom őket". Dr. Steiner megmutatja, hogyan valósítható meg ez az átformálás. Az úgynevezett okkult gyakorlatok által (amik valójában csupán hathatós szuggesztiót jelentenek) a velünk született cselekvési késztetések megsemmisíthetők: az okkult gyakorlatokat űző személy nem reagál többé a szép vagy a rút, a jó vagy a rossz pozitív, illetve negatív késztetéseire, amik mindeddig - öntudatlanul - létezésének törvényeit alkották. Ezáltal nemcsak a tudatos tevékenysége, hanem a tudatalattija is egy másik személy irányítása alá kerül. Ha valóban ez volt az a módszer, amelyet Dr. Steiner és követői alkalmaztak, akkor van bizonyos alapja Róbert Kuentz ítéletének: "Steiner olyan okkult gyakorlatokat agyalt ki, amik az értelmet tehetetlenné teszik, az egyéni készségeket lerontják." /1 Robert Kuentz: "Le Dr. Steiner et la Théosophie actuelle" ("Dr. Steiner és a tényleges teozófia") című cikksorozat a Le Feu-ben (1913. október, november, december)./ Mi az igazi motívuma az olyan társaságoknak, mint amilyen a "Hajnali Csillag", illetve az, amely Steiner mögött állt? Ez titok maradt nemcsak a külvilág számára, hanem még a "beavatottak" előtt is. Egymást követték azok a bátor "zarándokok", akik a rejtett vezetők kiléte után érdeklődtek. Ezek a kérdezősködések csak a Steinerrel való további találkozókon értek véget. Mégis újra meg újra feltámadt az emberek lelkében az örök vágy az okkult ismeretek után, és az asztráli üzenetek további erőfeszítésekre sarkallták a Testvéreket. A hozzájuk intézett egyik biztatás így szólt: "Lépjél túl Steineren! Nem ő a kutatás végső célja. Sok komoly tanulóval fogunk kapcsolatba kerülni, akik a Rend igazi mestereihez vezetnek bennünket. Ezek olyan hatással lesznek ránk, hogy nem lesz helye további kételyeknek."
Itt megfigyelhető egy érdekes párhuzam a Vegyes Szabadkőművességgel, mert amíg annak páholyaiban a letakart kép Ragocsky vagy valaki más, Ausztriában vagy Magyarországon élő ember személyében állítólag a "Mestert" ábrázolja, ugyanígy a Hajnali Csillag tagjai Ausztriában vagy Németországban keresik a rejtett vezetőket és Rendjüknek "igazi Mesterét". A Vegyes Szabadkőművesség a Nagy "Világtanító" Király, illetve Messiás eljöttét 1926-ra teszi, és a Hajnali Csillag szintén 1926-ra várja azt, hogy a keresztény Rózsakeresztesek újra megjelenjenek /Az általános sztrájk éve./. Sok más hasonlóság van még a két Rend eszmevilága között, például a "Csillagfény", a "Nagy Fehér Páholy" és a "Nagy Mű" eszméje; ez utóbbi által éri el törekvései végső célját "Kelet és Nyugat egyesítését" mindkét Rend. Ezért feltétlenül arra kell gyanakodnunk, hogy titkos kapcsolataik vannak, sőt talán még közös központjuk is van, jóllehet a Vegyes Szabadkőművesség és a Hajnali Csillag tagjai úgy képzelik, hogy Rendjeik teljesen függetlenek egymástól, és valójában alig tudnak egymás létezéséről.
Noha a francia Vegyes Szabadkőművesség párizsi irányítás alatt áll, az angol Vegyes Szabadkőművesség nem tűnik franciabarátnak. Ellenkezőleg: páholyai (a Jules-Breton Rue-n lévő Nagy Páholyhoz hasonlóan) látható módon az egyetemes testvériségnek ugyanazt a formáját alkalmazzák, ami főképpen Németország érdekeit szolgálja. Noha a Hajnali Csillag azt állítja, hogy kizárólag az okkult tudományokkal foglalkozik, és távol tartja tagjait a Vegyes Szabadkőművességtől (ez utóbbi politikai tendenciái miatt), mindazonáltal még mindig át van itatva német befolyással, mivel kezdettől fogva titkos német irányítás alatt áll, amint láttuk. Ez a befolyás a háború alatt annyira nyilvánvalóvá vált, hogy egyes hazafias tagok, akik a társaságba jóhiszeműleg azzal a szándékkal léptek be, hogy az okkult tudományokkal foglalkozzanak, energikusan tiltakoztak, és emiatt szakadás következett be. Ezért - a Vegyes Szabadkőművesség tagjaihoz hasonlóan - a tisztánlátók felismerték, hogy oktalanság külföldi irányítás alá helyezni magukat. Azt, hogy ez nem képzelt veszély volt, a néhány évvel korábbi és most közreadott levelezés mutatja. Amint emlékezetes, Weishauptnak és a tizennyolcadik századi Illuminátusoknak az volt a nagy céljuk, hogy minden létező szabadkőműves és okkult társaságot ellenőrzésük alá vonjanak. Ez volt az álma Rudolf Steinernek és más országokban lévő követőinek is, akik egy bizonyos "Nemzetközi Szövetség" alakítását tervezték. Egy Nemzetközi Szabadkőműves Iroda felállításának gondolata Svájcból indult ki, amint láttuk. Ugyanezt a gondolatot alkalmazták a titkos társaságokra is, olyan értelemben, hogy az olyan társaságok, mint a Rózsakeresztesek, a Teozófiai Társaság, a különböző keretű Vegyes Szabadkőművesség, az egymástól elszigetelt okkultisták és a többi hasonlók német irányítás alá kerüljenek. Ennek a javaslatnak a merészsége - úgy látszik - túl sok volt még a Hajnali Csillag egyes, nemzetközi gondolkodású tagjainak is. Az erről folytatott viták során rámutattak, hogy bármilyen szép is legyen ez a terv, számolni kell a Rendek tagjainak bizonyos fokú angol lelkiségével. Még Besant asszony követőit is, akiket a Vegyes Szabadkőművesek irányítottak, úgy jellemezték, mint olyan csoportot, amely "nagyszámú unatkozó asszonyt vonz, akiknek elég idejük van arra, hogy egy kis okkultizmust űzzenek ötórai teájuk mellett". Ezért még ezek is azt kérdeznék: "Hogy jönnek ahhoz ezek a németek, hogy ebbe beleavatkozzanak?" De a nemzetközi irányítás legfőbb akadályának az angol szabadkőművességet tartották, amelyhez az okkult tudományokkal foglalkozóknak egy része (köztük a Rózsakeresztesek Angliai Társaságának valamennyi tagja) tartozik. "Az angol szabadkőművesség büszke az 1717-es Nagy Páholyra, a világ anyapáholyára. E szabadkőművesek büszke, féltékeny, öntörvényű testületet alkotnak. A Vegyes Szabadkőművesség a franciaországi Grand Orientből származik. Az angol szabályok szerint illegális testület. Az angol szabadkőművesek nem működhetnek együtt a Vegyes Szabadkőművesség tagjaival... Ha az Angol Nagy Páholy azt hallja, hogy valami, amit 'ezoterikus szabadkőművességnek' neveznek, ilyen forrásból származik, és azt az egykori Teozófiai Társaság tagjai, illetve egy berlini személy vezeti, nem fogja megvizsgálni, hogy ki az a Dr. Steiner, vagy mi az ő munkájának a természete, hanem egyszerűen azt fogja mondani: 'A Szabad és Elfogadott Szabadkőművesek közül egyetlen angol szabadkőműves sem csatlakozhat olyan társasághoz, amely ál-szabadkőműves rítusokkal működik, vagyis a szabályszerűen befogadott szabadkőművesek közül senki sem vehet részt olyan összejövetelen, illetve nem lehet jelen ennek a törvénytelen testületnek egyik fokozatában sem.' Ha Angliában kontinentális szabadkőműves páholyt akarnának alapítani, Dr. Steiner nehézségekbe ütközne a szabadkőművesek részéről. Ez igen komoly dolog..." /Meakin levele Walleen báróhoz az S. M. tagjához./ Ez az egyik legszebb elismerése az angol szabadkőművesség érdemeinek, mert azt bizonyítja, hogy a jelenlegi szabályzata és irányítása mellett a legfélelmetesebb akadályát képezi az idegen, illetve felforgató titkos társaságok beszivárgásának. Ezért a szabadkőművesek és a római katolikusok azok, akik a titkos társaságok sikerének elismerten legfőbb akadályozói. De a szabadkőműveseknek nagyon is tudatában kell lenniük annak, hogy ezt az ellenállást a szabadkőműves testületen belül árulók által meg akarják törni, akik miután kötelezettségeik ellenére valamely illegális titkos társasághoz csatlakoznak, a páholyokban toboroznak ügynököket. A fenti megjegyzések ugyanis egy olyan angol szabadkőművestől származnak, aki egy külső szabadkőművessel összejátszva elhatározta, hogy behatol a szabadkőművességbe egy olyan módszerrel, amelyet forradalmi szóhasználattal "belülről való fúrásnak" neveznek. Az ő szavait idézve: "Nekik belülről kell kavarni, nem kívülről!" Ez több különböző módon valósítható meg: vagy úgy, hogy kontinentális szabadkőművesek beavattatják magukat az ortodox szabadkőművességbe, és azután terjesztik tanaikat a páholyokban, vagy úgy, hogy az ortodox szabadkőművesek közül toboroznak tagokat, és azokat propagandistáknak használják saját testvéreik felé. Azért hangzott el az a javaslat, hogy kerüljék az "ezoterikus szabadkőművesség" elnevezést, alkalmazzanak Angliában elfogadott rítust és "tisztekként" a különböző titkos társaságokból származó "vegyes csoportot" alkalmazzanak, hogy ne keltsenek gyanút. Ezt a tervet eléggé sikeresen végre is hajtották, és egy nemrégi konferencián, amelyet magas fokozatú kontinentális szabadkőművesek tartottak a leghíresebb személyiségek elnöklete alatt, érdekes volt észrevenni, hogy a különböző titkos társaságokat olyan személyek képviselték, akiket a nyilvánosság egymástól elszigetelt szabadkőműveseknek hitt, akiket kizárólag a filozófiai spekuláció érdekel. De ideje, hogy áttérjünk még egy másik titkos csoportosulás kérdésére, amelyre a konferencia mint a "Világosság" csoport tagjaira hivatkozott. Ez a társaság, amelynek a neve és a bevallott céljai különösen az illuminizmusra emlékeztetnek, először Franciaországban hallatott magáról, és olyan emberek irányították, akik a háború alatt aktív nemzetellenes propagandát folytattak. Ezek egyike volt Henri Barbusse, a "Le Feu" ("A tűz") című háborúellenes regény szerzője (ezt a könyvet nagy ujjongással fogadták az illuminizmus hívei ennek az országnak a sajtójában). Noha ez külsőleg francia szervezet, a Világosság igazi sugalmazói németországi zsidók és a tanítása is lényegileg zsidó gondolat. Tagjai között nagyszámú zsidót találhatunk, elsősorban Közép-Európában. Az osztrák csoport nyitó gyűlésén a jelenlévők 80 %-a zsidó származású volt. A Világosság alapeszméje a nemzetköziség: a nemzetek és az országhatárok megszüntetése, a pacifizmus, illetve a nemzetek közötti háborúk osztályharccal való helyettesítése. E cél érdekében hajlandó felhasználni minden felforgató tant, bármilyen filozófiai iskolához tartozzék is. Ezért, noha a vezetők hitvallása bevallottan a szocializmus, minden további nélkül együttműködnek a szindikalistákkal, anarchistákkal és minden rendű és rangú forradalmárral. Propagandát folytatnak a szakszervezetekben és a különböző munkásszervezetekben, néhányan titkosan a kommunisták soraiban is. A Világosság tagjainak valójában csaknem minden felforgató csoportba sikerült behatolniuk, még a messzi Új-Zélandban is, ahol a társaság Wellingtonban tart fenn ügynökséget és terjeszti a legvadabb forradalmi tanokat és irodalmat. De mialatt a "proletariátust" a saját további céljaira használja fel, a Világosság világnézete alapvetően antidemokratikus. Tevékenysége a munkások igazi problémáinak megoldásához egyáltalán nem járult hozzá. Ennek a csoportnak a terve (amit a francia sajtó újabban a "humanizmussal álcázott kannibalizmus legragyogóbb iskolapéldájának" jellemez) nem más, mint a szocialista értelmiségiek egyfajta nemzetközi hierarchiájának létrehozása, amelynek tevékenysége azt célozza, hogy világszerte és láthatatlanul befolyást gyakoroljon az irodalomban, a nevelésben és a tudományos körökben. Ezért a Világosság tagjai (ugyanolyan gondosan, mint Weishaupt emberei) mindent elkövetnek azért, hogy ne ismerjék fel őket és ne tudják meg róluk, hogy "illuminátusok". így Angliában és másutt az emberek, amikor olvassák bizonyos közismert szerzők műveiben a kirohanásokat a fennálló társadalmi rend ellen, bizonyára zavartan csodálkoznak, hogy ezek a civilizáció áldásai között élő emberek miért kívánják annak pusztulását, de nem is álmodják, hogy mindez nem egy ember agyának terméke, hanem egy társaság által terjesztett propaganda, és ez a társaság, annak köszönhetően, hogy vezető tagjai magas állásokat töltenek be és tagjai sorában sok olyan író van, aki ilyen eszméket hirdet, befolyásolni tudja az irodalmi világot, és biztosítani képes bármely közleményének sikerét. A Világosság szervezete éppen ezért közelebb áll Weishaupt rendszeréhez, mint bármely más társaság szervezete, amely ebben a fejezetben szerepel. Noha a legszorosabb értelemben vett titkos társaság, semmiképpen sem okkult szervezet, következésképpen nincsen saját rítusa, hanem - a korai Illuminátusokhoz hasonlóan - elismeri, hogy hasznos, ha a szabadkőművességen át fejti ki a tevékenységét. A Világosság valójában a Grand Orient tartozéka és párizsi páholya szabadkőműves fennhatóság alatt áll. Mindazonáltal érdekes lenne tudni, hogy a Grand Orienttel való szövetkezés a Világosság vezetőinek a csoport létrejötte után jutott-e eszébe, avagy a Grand Orient egyik belső köre határozta el a csoport létrehozását. E belső kör kérdésére vissza fogunk térni egy következő fejezetben. Ilyenek tehát a főbb titkos társaságok, amelyek Angliában működnek, de a kisebb titkos, illetve félig titkos mozgalmak között megemlíthető a Hűségesek különös szektája, amely bizonyos mértékben a drúzokhoz hasonlít, akik Londonnak egyik, különösen csúf külvárosában találhatók. Ennek a szektának "Ősi Alapítója" egy sereg írás szerzője. Ezek az írások azt hangoztatják, hogy az ember ne engedje magát félrevezetni a hamis istenek által, hanem "Jahvét, az egyedüli Teremtőt" tisztelje, ugyanakkor ez a szerző az államosításban látja minden szociális baj orvoslását. Fontainebleauban van egy másik társaság is: az Ember Harmonikus Fejlődését Szolgáló Intézmény, amelynek Gurdjieff és Uspenski a vezetői. Ez a társaság az ezoterikus elmélkedést egyfajta rendkívül sovány étrenddel és kemény fizikai munkával párosítja. Mellesleg érdekes megjegyezni, hogy a Euritmika néven ismert mozdulat művészeti mozgalom (amelyet nem szabad összetévesztenünk Dalcroze rendszerével, amelyet csak Angliában tartanak számon Euritmikaként) az utóbbi társaság történetében fontos szerepet játszik, akárcsak Steiner Rendje, a Hajnali Csillag és az orosz bolsevikok mozgalma. /Bertrand Russell: "The Practice and Theory of Bolshevism" ("A bolsevizmus gyakorlata és elmélete"), 65. o. (1920)/ Mindezen mozgalmak vizsgálata után egy kérdés elkerülhetetlenül felmerül a kritikus elme számára: van-e ezeknek valami reális jelentőségük? Képes-e néhány száz, vagy akár néhány ezer ember, akiket nagyrészt a kíváncsiság vagy az unalom vonzott ezekbe a társaságokba (amiknek a nevét nem is ismeri a társadalom), komoly befolyást gyakorolni a világ sorsára? Biztos, hogy hiba lenne túlértékelni ezeknek a társaságoknak a hatalmát, mert ha így tennénk, valójában a vezetőik kezére játszanánk, akik Weishaupttól kezdve mindig úgy akarják magukat beállítani, mint akik a világegyetem sorsát irányítják. A hatalom utáni vágy újoncaik számára csalétek, akikkel azt akarják elhitetni, hogy "egy szép napon a Rend az egész világ felett uralkodni fog". Ám, amíg elismerjük ennek a nézetnek az ostobaságát, akkor is tévednénk, ha lebecsülnénk ezeknek a társaságoknak a jelentőségét, mivel bizonyítékaink vannak arra, hogy a háttérben nagyobb szervezetük van. Lehet, hogy a Hajnali Csillag, sőt még a Teozófiai Társaság is összes ágazatával együtt /A Teozófiai Társaság "kiegészítő tevékenységei" között megemlítendő a Liberális Katolikus Egyház, a Holnap Polgárainak Egyesülete, a Szolgálat Testvéreinek Rendje, az Aranylánc, a Kerekasztal Rendje, a Szociális Újjászervezés Irodája, a Vakírás Ligája, a Teozófiai Oktatási Társaság, stb./ önmagában jelentéktelen társaság, de az európai politikában jártas emberek körében van-e, aki azt mondaná, hogy a Grand Orient kicsi vagy jelentéktelen szervezet? És nem látjuk-e a kisebb titkos társaságokat vizsgálván, hogy ez a nagyobb szabadkőműves hatalom áll a hátterükben? A titkos társaságok mi több azért is jelentősek, mert fontos tünetek és (noha lehet, hogy a páholyaikban vagy a tanácskozásaikon végzett munkájuk jelentéktelen) az általuk létrehozott kollektív erővel befolyásolni tudják a közvéleményt, és olyan eszméket tudnak elültetni az őket körülvevő világban, amiknek messzemenő következményeik vannak. Mindenesetre a titkos társaságok létezésének ténye véglegesen eldönti azt a vitát, hogy a felforgató (sőt gyűlöletes) társaságok csupán régmúlt dolgoknak tekinthetők-e. Ezek a megdöbbentő rítusok, ezek a furcsa, perverz szertartások, amelyeket a sötét korokhoz kapcsolunk, napjaikban is folytatódnak körülöttünk. Még mindig realitás az illuminizmus, a kabbalizmus, sőt a sátánizmus is. Copin Albancelli 1908-ban azt állította, hogy a körülmények folytán bizonyítékok állnak rendelkezésére, hogy:
"Bizonyos sátánista szabadkőműves társaságok igenis léteznek. Nem olyan értelemben, hogy a Sátán jelen van a gyűléseiken, ahogy azt Léo Taxii romantikus meséje állította, hanem úgy, hogy beavatottjaik a Sátánt tisztelik. Ezek a Sátánt igaz Istenként imádják és a keresztények Istene iránt, engesztelhetetlen gyűlöletet éreznek, akit csalónak mondanak. Van egy formulájuk, ami jól kifejezi lelki állapotukat, s ez:
(Ugyanez a két alacsony szabadkőműves fokozatban, ahol az igazi titkot leplezik, így hangzik: "Dicsőség a Világegyetem Nagy Építészének.") Azt vallják ezekben a társaságokban, hogy Lucifernek nem tetszik, amit a keresztények Istene parancsol, és minden kedvére van, amit Isten tilt. Meg kell cselekedniük tehát mindazt, amit a keresztények Istene tilt, és a parancsaitól úgy kell menekülniük, mint az égő tűztől. Mindezt sajnálattal ismétlem, de minderre bizonyítékaim vannak. Százával olvastam olyan dokumentumokat, amik e társaságokra vonatkoznak, s amik közzétételét nem engedélyezték. Ezek a dokumentumok a kérdéses csoportokhoz tartozó férfiaktól és nőktől származnak." /"La Pouvoir Occulte contre la France" ("A titkos hatalom Franciaország ellen"), 291. o./ Nem állítom, hogy minden angliai titkos társaság tudatosan a Sátán kultuszát űzi, de rengeteg olyan dokumentumot láttam, amik Angliában olyan titkos csoportokra vonatkoznak, amelyek a Sátánhoz fohászkodnak, betegségekre, az erkölcs hanyatlására vezető tetteket hajtanak végre, perverzitásokat művelnek, amik nagyfokú lelki elfajulásra vezetnek, sőt e társaságok tettei bizonyos esetekben halálos végűek is lehetnek. A beavatottak saját szájából hallottam rettenetes élményeikről szóló beszámolókat. Néhányan még azt is kérték tőlem, hogy vigyem ezt az ügyet a hatóságok elé. Ám - sajnos - nem létezik olyan állami hivatal, amely a felforgató mozgalmak vizsgálatával foglalkozna. Mivel azonban mindezek a mozgalmak mélységesen összefüggnek a forradalmi agitációval, fel kell figyelniük ezekre azoknak a kormányoknak, amelyek meg akarják őrizni a jogot, a közrendet és a társadalom erkölcsét. Tény, hogy éppen tanításaik és gyakorlataik furcsasága biztosítja a sértetlenségüket. Ahhoz azonban nem férhet kétség, hogy akár olyan az energiájuk, amit "természetfelettinek" szoktunk nevezni, akár pusztán az emberi elme erejével dolgoznak, a gonoszság készségével rendelkeznek és nagyon sikeresek az igazság iránti érzék felszámolásában és a szexuális perverzitások terjesztésében. Az egyik beavatott személy véleménye szerint, aki évek óta a Hajnali Csillaghoz tartozik, az általuk alkalmazott, "Kundalini" néven ismert erő egyszerűen elektromágneses energia, amelyből a szexuális késztetés is részesedik. A beavatottak tudják, hogyan kell ezt az elektromágneses energiát működtetni. "Ezeknek a társaságoknak látszólagos spiritizmusa mögött a 'láthatatlan kéz' nem más, mint a nagyon kifinomult és ravasz hipnózis és szuggesztió rendszere." Továbbá ennek a csoportnak a célja (az összes ezoterikus felforgató Rendéhez hasonlóan) a mozdulatművészet, az elmélkedések, a szimbólumok, a szertartások és a különböző formulák segítségével aktivizálni ezt a szunnyadó erőt és hamis "megvilágítást" létrehozni, biztosítani a spirituális "tisztánlátást" és a "tisztán hallást". A Rend szertartásainak hipnotikus hatásuk van. Hipnózis és szuggesztió révén olyan légkört teremtenek, ami lehetővé teszi, hogy a tagok készséges eszközök legyenek irányítóik kezében. Ugyanez a beavatott az alábbi következtetéseit közölte velem a kérdéses csoportra vonatkozóan (és engedélyt adott, hogy szóról-szóra idézzem): "Meg vagyok győződve, hogy mi mint Rend egy nagyon gonosz társaság hatalmába kerültünk, amely rendkívül jártas mind az okkult, mind az egyéb tudományokban, noha nem csalhatatlan. A fekete mágia, vagyis az elektromágneses energia, a hipnózis és a hatásos szuggesztió az alkalmazott módszerük. Meggyőződésünk, hogy a társaságot egy bizonyos »Nap Rend« irányítja, amely ugyanolyan jellegű, mint az Illuminátusok Rendje, ha ugyan nem éppen róluk van szó. Az ok, amiért ők (az ilyenfajta összes Rend vezetői) annyira foglalkoznak Krisztussal és a szentségekkel, különösen a beavatás előtt, úgy gondolom, ugyanaz, amiért az átváltoztatott szentostyát használják a fekete mágiában. A keresztények által művelt átváltoztatás (illetve a szentségek) saját céljaikra való alkalmazása az épületeket, illetve személyeket, mind a fekete, 'mind a fehér mágiának; mind a Legfőbb Jónak, mind a Legfőbb Gonosznak' alkalmasabb befogadójává teszi. Mihelyt a beavatás megtörtént és a személy fölötti uralom már tökéletes, nincs többé szükség az egyházra, illetve a szentségekre. A beavatás alkalmával azt mondották nekünk: 'E társaság iránti kötelezettségeitek nem lesznek összeférhetetlenek állampolgári, erkölcsi, illetve vallási kötelezettségeitekkel.' Mi viszont most már meg vagyunk győződve, hogy ez a Rend teljesen ellentétes mindezekkel. Ezért kötelezettségeink e társaság iránt semmissé váltak.
Azt mondták nekünk, hogy mindaz, ami Oroszországban és másutt történik, azoknak a nemzetközi titkos erőknek tulajdonítható, amiket a nemzetközi Felforgató Ezoterikus Páholyok tartanak mozgásban. Ismeretes azonban, hogy ugyanennek a nemzetközi ezoterikus szabadkőműves páholynak különböző ágai vannak, és vannak olyan ágak, amelyek a halált hozó tevékenységüket közöttünk végzik. Úgy tűnik, hogy Anglia éppen úgy, mint a kontinentális Európa hipnotikus álomba szenderült, még legjózanabb politikusaink is bénultnak tűnnek, és mindaz, amibe belefognak, ostobasággá válik. Van-e olyan államhatalom, amely megérti mindezt és tudatára ébred annak a veszélynek, hogy mind az országot, mind az egyeseket pusztulással fenyegetik azok az erők, amik a romboláson és a világforradalmon munkálkodnak?"
Noha a kétkedő olvasó, aki idáig eljutott a könyvben, talán hajlandó annyit elismerni, hogy némi összefüggés állhat fenn a rejtett erők és a nyílt felforgató mozgalmak között, az általunk megfogalmazott általános tétel ellen mégis - valószínűleg - a következő ellenvetést fogja tenni: "Nagyon valószínű, hogy a titkos társaságok és más láthatatlan ügynökségek szerepet játszhattak a forradalomban, de képtelenség azt mondani, hogy ezek lennének az okai a fennálló társadalmi rend elleni állandósult forradalomnak. A szegénység, munkanélküliség, nem megfelelő lakásviszonyok, és mindenek előtt az emberi élet egyenlőtlenségei untig elegendők a forradalmi szellem kiváltására, titkos mozgatók nélkül is. A szociális forradalom egyszerűen a nincstelenek felkelése a gazdagok ellen, ami nem kíván további magyarázó okot." Hadd mondjuk meg azonnal, hogy az itt felsorolt társadalmi igazságtalanságok valóban fennállnak. A munkásosztálynak a tizenkilencedik században valóban volt oka a panaszra. A bérek nagyon alacsonyak voltak, a gazdagok olykor érzéketlennek mutatkoztak a szegények szenvedésével szemben, és a munkaadók többnyire munkásaik alacsony bérezése árán tettek szert haszonra. Az utóbbi évszázad alatt hozott óriási reformok ellenére sem oldódtak meg ezek a problémák. Nagy városaink nyomornegyedei még mindig szégyenfoltjai civilizációnknak. A háború kezdete óta a profitéhség nagyobb, mint valaha. A kartellek és egyéb érdektársulások mesés gazdagságot biztosítanak kisszámú embernek, illetve csoportnak, sok fogyasztó nyomora árán. A társadalom minden osztályában akadnak olyan emberek, akik dőzsölnek és mulatoznak, amíg mások az éhínség határán tengetik életüket, éppen úgy, mint a francia forradalom előtt. De lássuk, hogy a szocialista mozgalom mennyire tekinthető a "nép" spontán lázadásának az ilyen társadalmi viszonyok ellen! Ha Marx felosztása szerint a munkásokat a nem-forradalmár és "forradalmár proletariátus" két kategóriájába soroljuk, azt vesszük észre, hogy az előbbi csoport tagjainak nagy többségét hagyománytisztelő emberek alkotják, akik teljesen ésszerű szociális reformokat akarnak. Röviden: egyenlő bérezést, tisztességes lakást, és az élet javaiból való méltányos részesedést óhajtanak. Irtóznak viszont attól a gondolattól, hogy az állam beleavatkozzék a mindennapi életbe. A Lenin által megfogalmazott kommunista eszmény ("az élelem és a ruha vásárlása nem lesz többé magánügy") /Lenin: "The Soviets at Work" ("A Szovjetek működésben"), 22. o. (A Szocialista Információs és Kutatási Iroda, 196 St. Vincent Street, Glasgow, 1919) "A harc annak érdekében, hogy a tömegek tudatába belevigyük a szovjet államhatalom eszméjét, és megmagyarázzuk, hogy ez az eszme megvalósítható, hogy véget kell vetni az átkozott múltnak, és annak, hogy a nép az élelem és ruha megszerzését 'magánügynek' tekintse, a vásárlást és értékesítést pedig olyan valaminek, ami 'csak rám tartozik' - ez a legjelentősebb, egyetemes történelmi jelentőségű harc, küzdelem a szocialista tudatért a burzsoá-anarchista 'szabadsággal' szemben./ nagyobb ellenállással találkozott a munkások, mint a többi társadalmi osztály részéről. Különösen a munkás asszonyok számára volt ez az elgondolás ellenszenves, akiknek a "bevásárlás" természetes életmegnyilvánulás. Még az olyan, látszólag jóindulatú szocialista elgondolások is, mint a közétkeztetés, illetve a közkonyhák, sokkal távolabb álltak a munkások lelkivilágától, mint a felsőbb osztály azon tagjaiétól, akik kiagyalták ezeket. Ha figyelmünket a "forradalmár proletariátusra" fordítjuk, úgy találjuk, hogy ezt a réteget teljesen az ösztönös önzés mozgatja. Nem a javak államosításának szocialista eszménye gyakorol valójában vonzerőt a proletariátus elégedetlen részére, hanem a gigászi méretű "kisajátításnak", vagyis fosztogatásnak anarchista terve. A szocialista értelmiségiek írhatnak kedvükre, amit csak akarnak az államosítás szépségeiről, meg arról, hogy milyen nagy öröm a köz javáért dolgozni az egyéni boldogulás legcsekélyebb reménye nélkül, a forradalmár dolgozó emberek semmi kívánatost nem látnak az ilyen társadalmi átalakulásban. A munkás egyszerűen olyan javakat akar szerezni, amelyekkel pillanatnyilag nem rendelkezik: nem azt akarja, hogy a gazdagok autóját államosítsák, hanem ő akarja vezetni az autót. A forradalmár munkások tehát valójában nem szocialisták, hanem szívvel-lélekkel anarchisták. Bizonyos esetekben ez érthető is. Az, hogy olyan emberekben, akik egyáltalán nem részesednek az élet javaiból, ilyen érzések és vágyak keletkeznek, legalábbis érthetőnek tűnik. Az lenne érthetetlen, ha feladnák azt a reményt, hogy valaha nekik is lesz valamijük. A modern szocialista propagandisták nagyon is tudják, hogyan vélekednek az ő elgondolásaikról a dolgozó tömegek. Amikor őszintén kifejtik előttük a megvalósítandó programjukat - ami valójában nem egyéb, mint óriási méretű dologház-rendszer - nem sok sikert aratnak. Ahogy egy régi szocialista szokta mondani nekem: "A szocializmus sohasem volt a munkások mozgalma. Mi, a középosztályhoz, illetve a felsőbb társadalmi osztályokhoz tartozó emberek akarjuk elültetni a szocialista elveket a munkások lelkében." Hyndman őszintén bevallja, hogy még a nyomorban élő proletárok körében sem sikerült szimpatizánsokat toboroznia a társadalmi átalakítás szocialista módszerének hívei közé. Ez is a fenti idézetet támasztja alá. Ezért a kevésbé tisztességes szocialista szónokok hosszas tapasztalataik eredményeként hatékonyabb politikát folytattak, ami a tömeg fosztogató ösztöneinek megnyerését jobban biztosította. Babeuftől kezdve az anarchisták nyelvezetét vették kölcsön, hogy könnyebben szerezhessék meg a hatalmat. A szocializmus tehát lényegileg az emberek megtévesztésének a középosztályhoz tartozó ideológusok által kiagyalt rendszere. Semmiképpen sem népi hitvallás. Ha az elmúlt 150 év forradalmi mozgalmai valóban a nép lelkéből sarjadtak volna, feltétlenül a fentebb vázolt két irányvonal valamelyikét követik: vagy folytonos és egyre fokozódó agitációt fejtenek ki a társadalmi reformok érdekében (ami minden jóakaratú ember rokonszenvét megnyervén, végül győzelemre vezet), vagy az anarchisták vonalvezetését követvén, egyre szélesebb körben bandákat szerveznek, amelyek először a gazdagokat rabolják ki, majd társaik végeznek a kisajátító vezetőkkel: az anarchista tömeg az anarchista vezetőket fosztja ki, és így a világ embertelen, sivár pusztasággá válik. De a világforradalom e két irányvonal egyikét sem követte. A szocialisták mindig ellenezték a józan szociális reformokat: egy elavult rendszer támogatására irányuló ostoba "javítgatási" próbálkozásnak csúfolták azokat. Mindig elhatárolták magukat az olyan emberektől, mint például Lord Shaftesbury, aki pedig többet tett a munkásosztályért, mint bárki más bármikor. Másrészt az anarchia gondolatát is csupán eszközként használták fel: az igazi forradalmi érzésekre egyáltalán nem tartottak igényt. Oroszországban az anarchisták lettek a Szovjet első áldozatai. A szocialistáknak a forradalmár proletariátus iránti cinikus magatartására találóan világított rá Bernard Shaw, aki 1919 decemberében még azzal dicsekedett, hogy közreműködött a vasutas sztrájk megszervezésében /Bernard Shaw: "Railway Strike Secrets" ("A vasutas sztrájk titkai"), in: Morning Post, 1919. december 3./ , de két évvel később a bányászok sztrájkjával kapcsolatban a következőket írta: "Egy szocialista állam nem tűrne el olyan támadást a közösség ellen, olyan sztrájkot, mint ez a mostani. Ha egy szakszervezet ilyennel próbálkoznék, a régi kapitalista törvényt (amely a szakszervezeteket összeesküvőként kezelte) 24 órán belül ismét érvénybe léptetnék, és könyörtelenül végrehajtanák. Ilyen szörnyűséges dolog, mint amilyen ez a mostani szénbányász-sztrájk, amelyben a bányászok megtakarításaik elköltése árán kárt okoznak honfitársaiknak és tönkreteszik a nemzeti ipart, lehetetlen lenne a szocializmusban. Az ilyen sztrájknak siralmas kudarc lenne a vége, amit meg is érdemelne." /Bernard Shaw a Labour Monthly 1921. októberi számában./ Nos, ha ugyanezt nem Bernard Shaw írta volna meg a "Labour Monthly"-ban, hanem Northumberland herceg a "National Review"-ben, elképzelhető, micsoda felzúdulás lett volna a szocialista sajtóban. De a "demokrata" vezérek mindig olyan nyelvezetet használhatnak, amikor a népről beszélnek, amilyet csak akarnak. Maxim Gorkij nyíltan kijelentette: "Parasztjaink brutális, silány lények, alig emberek. Gyűlölöm őket."/Interjú Maxim Gorkijjal a Daily News 1921. december 3-i számában./ Meg kell jegyeznünk, hogy a liberális és a szocialista sajtó a francia forradalom leírása során sohasem ítéli el a kegyetlenkedéseket. A forradalom vezérei egyedülálló szentek. Nyilvánvaló, hogy a "szabadság" ezen bajnokai nem a demokrácia, hanem a demagógia ügyét akarják védelmezni. A világforradalom tehát nem népi mozgalom, hanem arra irányuló összeesküvés, hogy a népre olyan rendszert erőltessenek, amely szöges ellentétben áll igazi igényeikkel és törekvéseikkel; mi több, olyan rendszert, ami mindig végzetesnek bizonyult, amikor megkísérelték átültetni a gyakorlatba. Oroszország további példával szolgál a rendszer képtelenségére. Az a tény, hogy az angliai szocialista vezetők nem folyamodtak erőszakhoz, nem érinti a végső kimenetelt. Míg a bolsevizmus a kapitalizmust egy csapásra akarja agyonütni, a szocializmus a fokozatosságot részesíti előnyben. Csak annyi a különbség a kettő között, hogy az egyik furkósbottal agyonüti az embert, a másik hagyja elvérezni. Tény, hogy hosszú távon a szocializmus kommunizmust eredményez /Ezt a felfogást nekem egy beszélgetés során egy szocialista fejtette ki. - v. ö.: Keir Hardie: "Serfdom to Socialism" ("A szocializmus szerinti rabszolgaság"): "A szocializmus végső célja a kommunizmus", 36. o./ , ezért végzetes. A bolsevista rendszer rombadöntötte, tönkretette Oroszországot, mégpedig nem a brutális módszereivel, hanem ama óriási gazdasági tévedése következtében, hogy azt hitte: ipart lehet működtetni egyéni vállalkozás és személyes kezdeményezés nélkül. Ha ugyanezt az elméletet alkotmányos módszerekkel alkalmaznák, az pontosan ugyanilyen következményekre vezetne. Ha az angol szocialisták véghezvihetnék azt, amit terveznek, Anglia vérontás nélkül Oroszország állapotába kerülne. De hogyan lehet megmagyarázni azt a tényt, hogy a szocializmus múltbéli és jelenlegi óriási mértékű oroszországi kudarcai ellenére (annak ellenére, hogy maguk a bolsevikok kijelentették, hogy a kommunizmus csődöt mondott és azt "új gazdaságpolitikával" kell helyettesíteni, vagyis vissza kell térni a "kapitalizmushoz") / "Az 1922. május 22-i rendelettel a termelőeszközök és a termelés magántulajdonának a jogát helyreállították". Lásd Krassinnak a "The New Economic Policy of the Soviet Government" ("A szovjet kormány új gazdaságpolitikája") című cikkét, megjelent a Reconstruction-ban, (a Parvus által kiadott havi folyóiratban) 1922 szeptemberében./ még mindig sokan, sőt egyre többen hirdetik a szocializmus hatékonyságát, hirdetik azt, hogy a szocializmus a gyógyszer minden szociális bajra? Az emberi tapasztalatoknak minden más területén, például az orvostudományban vagy a műszaki tudományokban a kudarc kézzelfogható következményekkel jár: a nem gyógyító gyógyszert, a működésképtelen gépet azonnal kiselejtezik. Mit mondanánk arról a bakteriológusról, aki rendkívül sikeresnek tartaná azt a szérumot, amely számtalan beteg halálát okozta? Nem tartanánk-e ezt az embert lelkiismeretlen sarlatánnak, vagy legjobb esetben veszélyes látnoknak? S ha ráadásul azt tapasztalnánk, hogy korlátlan pénzösszegekkel támogatott ügynökök hatalmas serege azzal foglalkozik, hogy ezt a gyógyszert ráerőltesse a nagyközönségre, és gondosan kerüli, hogy utaljon az addig okozott végzetes következményekre, nem kényszerülnénk-e azt a következtetést levonni, hogy "valami van mindezek mögött", vagyis egy hatalommal rendelkező társaság "futtatja" ezt a gyógyszert a saját érdekében? Miért nem alkalmazzuk ugyanezt az okoskodást a szocializmusra? Nemcsak a szocializmus sikereiről nem hallottunk soha, de a múltbéli kudarcait is gondosan eltitkolták az emberek elől. Kiknek áll érdekében tehát a szocializmusra való hivatkozás? Továbbá: kik költenek ilyen óriási összegeket a propagálására? Ha a szocializmus valóban a "nincstelenek" lázadása lenne a "gazdagok" ellen, hogyan lehetséges az, hogy ekkora összegekkel rendelkeznek a "nincstelenek"? A törvényes rend őreinek örökös pénzügyi nehézségeik vannak, de a pénzügyi megfontolások szemmel láthatólag nem játszanak szerepet az úgynevezett "munkásmozgalmakban". A szocializmus ténylegesen egyfajta pénzügyi érdekszövetségnek tűnik, amelyhez a fiatalemberek úgy csatlakoznak, mintha a Citybe, a pénzvilág központjába mennének, azzal az ésszerű reménnyel, hogy "jól fognak járni". Elég az elmúlt száz év történetére egy futó pillantást vetni, és máris láthatjuk, hogy az "agitáció" fényes jövedelmező karriert biztosított a középosztályhoz tartozó írók, újságírók, rádióbemondók, szervezők és dilettánsok százainak, akik különben arra lettek volna kárhoztatva, hogy életüket íróasztal vagy iskolai katedra mellett töltsék. S ha azokról a költséges bankettokról olvasunk az I. Internacionálé jegyzőkönyveiben és Snowden asszony könyvének lapjain, amiket ezeknek a "proletariátus ügyéért fáradhatatlanul dolgozó munkásoknak" a tiszteletére rendeztek, kezdjük érteni a szocializmusnak mint jól jövedelmező foglalkozásnak a vonzerejét /Guillaume: "Documents de l' Internationale" ("Az Internacionálé dokumentumai"), és Mrs. Snowden: "A political pilgrim in Europe" ("Egy politikában utazó Európában")/. De megismétlem a kérdést: kik adják a pénzt erre a propagandára? A munkások zsebéből származik-e ez a pénz, avagy más titokzatos pénzforrásból? Erre a pontra vissza fogunk térni egy későbbi fejezetben. Hogyan is hihetnénk az egyenlőség bajnokainak őszinteségében, amikor olyan életstílust biztosítanak maguknak, ami rendkívül különbözik a proletárok életétől, pedig azt hirdetik, hogy azok ügyét képviselik? Ha a szocializmus elméleti szakemberei csupa aszkéták lennének, akik lemondanak a gazdagságról, hogy életüket az ügyért önkéntes szegénységben feláldozzák (ahogy tényleg vannak olyan férfiak és nők, akik nem nevezik magukat szocialistának, de ezt teszik), mi ugyan továbbra is kételkednénk abban, hogy a gazdasági elméleteik alkalmazhatók-e általában a társadalom életére, de tisztelnénk az önzetlenségüket. De a szocialista értelmiségiek - kevés kivétellel - éppen úgy lelkiismereti aggályok nélkül esznek-isznak, ünnepelnek és szórakoznak, mint az öreg, megcsontosodott toryk. Az ilyen emberekkel nyilván ugyanolyan értelmetlen lenne vitatkozni, mint amilyen kilátástalan lenne meggyőzni egy gyógyszerészeti társaság ügynökét arról, hogy a "csodaszerek", amiket a sajtóban reklámoznak, valójában nem gyógyító erejűek. Ő ugyanis régóta nagyon is jót tudja ezt. Ezért a jó szándékú embereknek azon igyekezete, hogy hosszas, logikailag jól felépített érveléssel győzzék meg ezeket az agitátorokat a "szocializmus tévedéseiről", szinte teljesen eredménytelen szokott lenni. Mindezeket az úgynevezett "tévedéseket" minden ismeretüket latba vetve okos szerzők és minden tapasztalat már régen megcáfolták, úgyannyira, hogy ha azok csupán tudatlanságon vagy tévedésen alapultak volna, már régóta senki sem hinne azokban. Az igazság azonban az, hogy ezek nem tévedések, hanem hazugságok, amiket szántszándékkal találtak ki és terjesztettek olyan emberek, akik ezekben sohasem hittek. Azt kell tehát róluk mondanunk, hogy lelkiismeretlen sarlatánok, akik kihasználják az emberek hiszékenységét. De ha ez a jellemzés jogosan alkalmazható is a szocializmus mögött álló agytrösztre és bizonyos vezető ideológusaikra is, kétségtelen, hogy ezrével találhatók tisztességes látnók típusú emberek a mozgalomban. Egy rendszer, amely azt hirdeti, hogy az élet minden baját orvosolja, ellenállhatatlan vonzó hatást gyakorol mindazokra a nemes lelkekre, akik éreznek, de nem gondolkodnak. A valóságban számos ilyen ember anélkül, hogy tudna róla, a szívében egyszerűen szociális reformer, de egyáltalán nem szocialista. Mivel nem tudják, hogy valójában mi a szocializmus, olyan pártnak a zászlaja alá sorakoznak, amely magának igényli az eszmények monopóliumát. Ismét mások - főként fiatal értelmiségiek - a szocializmust ugyanabban a szellemben fogadják el, ahogyan egy divatos nyakkendőt vagy mellényt elfogadnának, mivel félnek attól, hogy "reakciósnak" tartják őket. Eszükbe sem jut, hogy a szocializmus hitvallása messze nem "haladó", hanem éppen olyan visszalépést jelent, mint amilyen a múlt század oldalszakállához és kockás nadrágjához való visszatérés lenne. Mussolini nagy diadala az volt, hogy az olasz ifjúságot tudatára ébresztette annak, hogy kommunistának lenni "maradiságot" jelent, és a haladás az új eszmények és törekvések felé való menetelésben áll. Cabet fiatalemberei hatvan évvel ezelőtt ezt ismerték fel, amikor megalakították a "haladók" csoportját azokkal az idős emberekkel szemben, akik még mindig ragaszkodtak a kommunizmus idejétmúlt tanaihoz. A szocializmus a jelen pillanatban valójában nem annyira hitvallás, mint inkább kultusz, ami nem a gyakorlati tapasztalatokra, hanem irreális elméletre alapul. Itt látható összefüggés a titkos társaságokkal. Augustin Cochin a francia forradalomról szóló ragyogó esszéjében / "Les sociétés de pensée et la ciémocratic" ("A gondolkodás és demokrácia társaságai") (1921) Augustin Cochin Charles Charpentier-vel együtt azon dolgozott, hogy új megvilágításba helyezze a francia forradalmat. Sikeresen cáfolta Aulard-t, 1908-ban. Sajnos, munkájának rövidesen véget vetett a háború: a fronton elesett 1908-ban, és a forradalomról szóló nagy munkája befejezetlen maradt./ úgy írta le, hogy az "árnyékvilágot", amelynek a Grand Orient a központja, a francia forradalom előfutárai népesítették be. Míg a valóságos világban minden gondolat próbaköve a gyakorlati kipróbálás, addig az árnyékvilágban a próbakő a vélemény. "Ők azért vannak ott, hogy beszéljenek, nem azért, hogy cselekedjenek. Mindez az értelmi agitáció, ez a rengeteg beszéd, írás, levelezés a legkevésbé sem jelenti a munkának, a valóságos cselekedeteknek a kezdetét." Ha szigorúan ítélnénk meg őket, tévednénk. Elméleteiket az emberi természet tökéletessé válásáról, a nomád élet előnyeiről, amik számunkra "veszélyes illúzióknak" tűnnek, sohasem akarták alkalmazni a valóságos életre, hanem csak az árnyékvilágra, ahol nem jelentenek veszélyt, hanem ellenkezőleg: igen termékeny igazságokat.
A forradalom kirobbanása valószínűleg véglegesen összetörte ezeket az illúziókat, kivéve a Grand Orient páholyban. A francia szabadkőművesség és a francia szocializmus közötti tizenkilencedik századi nézetazonosságot már láttuk. Noha Franciaországban az egyik tapasztalat a másik után bizonyította az utópista szocialisták nézeteinek irrealitását, a páholyok újra meg újra felidézték a káprázatot és az emberiségnek forró sivatagi homokon át, fantom-pálmafák és illuzórikus vizek felé mutattak utat.
A magam részéről a világforradalmi törekvések eredetét nem vagyok képes megtalálni az "alacsonyabb rendű" emberekben, ahogy azt Lothrop Stoddard gondolja. A valóságban a világforradalom vezérei nem voltak "alacsonyabb rendű" emberek, sem úgy, mintha elnyomás, avagy végzetes sors áldozatai lettek volna, sem semmifajta fizikai vagy elmebeli fogyatékosság miatt nem sorolhatók ebbe a kategóriába. Való igaz, hogy számos forradalmi agitátor nem volt normális, és az is tény, hogy a forradalom előszeretettel toborzott beteges lelkű embereket zászlaja alá, de a forradalmi mozgalom valódi sugalmazói kedvező körülmények között élő, ragyogó tehetségű személyek voltak, akiket a többi okos embertől csak az különböztetett meg, hogy az utóbbiak nem a felforgatásra használták tehetségüket. Például képtelenség lenne Weishauptot "alacsonyabb rendű" embernek nevezni. De lássuk, hogy mi is az az eszme, amin a civilizáció elpusztításának a terve alapul! Emlékezetünkbe kell idéznünk, hogy Rousseau - Weishaupthoz hasonlóan - azt tartotta, hogy a boldogság aranykora nem ért véget az Éden kertjében, ahogy általában hiszik, hanem a törzsi és nomád életben is folytatódott. Ez az aranykor addig tartott, amíg az emberek kommunisztikus viszonyok között éltek és a civilizáció bevezetésével szűnt meg. Ezért a rossz forrása és eredete a civilizáció. Ne gondolja senki, hogy az a gondolat, hogy "a civilizáció minden rossz forrása" Rousseauval vagy Weishaupttal sírba szállt: ez az eszme végigvonul napjaink szocialista értelmiségeinek írásain és beszédein is. Máshelyütt utaltam már H. G. Wells előrejelzésére, hogy az emberiség egyre jobban vissza fog térni a nomád életmódhoz, és újabban Snowden nyílt nosztalgiával utalt arra a termékeny korra, amikor az emberek "a törzsi kommunizmus rendszerében éltek". / Mr. Philip Snowden ezt 1923. március 20-án fejtette ki az Alsóházban a szocializmusról folytatott vita keretében: az emberiség a Földön eltöltött idejének messze legnagyobb részében nem magánvállalkozási rendszerben, nem kapitalizmusban élt, hanem a törzsi kommunizmus rendszerében, és nagyon is érdekes szem előtt tartani, hogy a nagy találmányok zömét, amely gépesítésünk és modern felfedezéseink alapját képezik, olyan emberek találták fel, akik törzsi módon éltek együtt."/ A szocialista iskolákba járó tanulókat is a "Vörös Katekizmusában a nomád élet előnyeire tanítják. Ekképpen:
Kérdés: Éheztek-e a nomádok a bőség korszakában?
Itt van tehát az eszme, amelyen a természethez való visszatérés utáni sóvárgás alapul. Ez az elmélet teljesen valószínűnek veszi, hogy ha valaha volt egy aranykor, az kommunisztikus volt. Tény az is, hogy bizonyos primitív népek számára lehetséges volt a földművelés nélküli nomád életmód folytatása a továbbiak során is, azon egyszerű oknál fogva, hogy amikor és ahol egy terület gyéren lakott, a föld termése bőven fedezi az emberek szükségletét, anélkül, hogy a földművelés mesterséges eszközeivel élnének. Ezért nem volt szükség törvényekkel védelmezni a tulajdon^, hiszen mindenki szabadon hozzáférhetett ahhoz, amire szüksége Volt. Ha korunkban egy tucat ember hajótörés következtében egy néhány négyzetmérföldnyi szigeten kényszerülne élni, a tulajdon intézménye ugyanígy feleslegessé válna. Ha azonban néhány száz embernek kellene osztozni ebben a sorsban, azonnal szükséges lenne, hogy valamely formában a földművelés rendszerét kialakítsák, ami azután szükségessé tenné vagy a magántulajdon rendjét, amiben minden egyes ember létfenntartását a birtokában lévő földparcella biztosítja, vagy egyfajta közösségi rendszert, amely kötelezővé teszi, hogy mindenki a köz javára dolgozzon, és szükség esetén erőszakkal kényszeríti közösségi munkára azokat, akik erre önként nem hajlandók. A békés kommunizmus tehát egyszerűen népesedési kérdés. Bizonyos népesedési és környezeti feltételek lehetővé teszik, hogy az ember kiüljön a napsütésre és élvezze a föld gyümölcseit, anélkül, hogy a legkisebb erőfeszítésre kényszerülne. Az emberek szaporodásával azonban ez a helyzet megváltozik, és a kommunizmusnak át kell alakulnia olyan rendszerré, amely elismeri a magántulajdont, vagy elfogad egy közösségi államot, amely a fizikai kényszerítő eszközzel rendelkező munkafelügyelők által erőszakolja ki a munkát. Talán ennek az igazságnak az értékelése késztette Rousseau tanításának alkalmazóit, az 1793-as év terroristáit arra, hogy megkezdjék "népességcsökkentési tervük" végrehajtását, úton a kommunizmus "békés alapjai" lerakása felé. De szocialista értelmiségeink tagadják ezt a szükségszerűséget. Arra hivatkoznak, hogy a szocializmus jóindulatú rendszerében minden ember jó és boldog lenne és örömmel dolgozna a közösség jóléte érdekében. Az a tény, hogy ez nem bizonyosodott be még az önkéntes kommunista települések esetében sem, nem riasztja vissza őket, mivel (amint mondottuk) tanításuk nem gyakorlati tapasztalaton, hanem elméleten alapult, és ezen a ponton ismét a Grand Orient-féle szabadkőművesség hatását tapasztaljuk. Az a feltételezés, hogy eszményi társadalmi rend esetén minden emberi gyarlóság megszűnne, két szabadkőműves tételből közvetlenül következik (amiket a Grand Orient az illuminizmus befolyása alatt számos hamis következtetés alapjául felhasznált): az emberi természet tökéletessé válásának lehetőségéből és az egyetemes testvériségből. A szocializmus egész filozófiája ezekre a hamis alapelvekre épül. Az illuminizmus hatása alatt álló szabadkőművesség kifejezéseit a szocializmus nyelvhasználata valóban átvette. így például az "Európai Egyesült Államok" és az "Egyetemes Köztársaság" elnevezést nemcsak Besant asszony és követői vették át / The Patriot, 1923. március 22. Kivonat Esther Bright beszédéből, amelyet az Ezoterikus Teozófia Iskola hallgatóihoz intézett: "A számos nép E.S.T tagjai közötti szívélyes és megértő együttműködés fogja képezni azt a magot, amelyre a népek felépíthetik a nagy testvériséget, amely reményeink szerint Európai Egyesült Államokká válhat! Milyen szépen hangzik ez, ha valaki a ma Európáját vizsgálja!" Egy "Les États-Unis d' Europe" ("Az Európai Egyesült Államok") nevű szemle már 1868-ban létezett, és Goyau kimutatja, hogy ez a formula és az "Egyetemes Köztársaság" formulája is szokásos formula volt a pacifisták között az 1870-es háború előtt és alatt, amely háborút nem voltak képesek megakadályozni. - L' Idée de Patrie et 1' Humanitarisme, 113, 115. o./ , hanem mint "ragyogó ötlet" H. G. Wells írásaiban a "Világállam" némileg átalakított formájában újra megjelent. Akinek volna ideje ilyesmire, annak számára mulatságos lenne felfedezni, hogy az úgynevezett haladó gondolkodók milyen sok eszméje szinte szó szerinti fogalmazásban megtalálható Weishaupt írásaiban, Anacharsis Clootz "Republique Universelle" ("Egyetemes Köztársaság") című művében és a Grand Orient szónokainak az utóbbi száz évben elmondott beszédeiben. Ezenkívül a világforradalom az illuminizmus által befolyásolt szabadkőművességnek nemcsak a tanait vette át, hanem szervezési módszereit is. így - a titkos társaságok szervezeti felépítését látva - (s ez a Batiniektől kezdve megfigyelhető) a világforradalom szervezetét illetően azt tapasztaljuk, hogy a forradalmi erőket egymást követő fokozatokba sorolják. A legalacsonyabb fokozatot a forradalmi proletariátus (Marx kifejezésével élve "a forradalom teste") alkotja. A proletárok semmit sem ismernek a szocializmus tanításából és a vezetők igazi céljait nem is sejtik. Fölöttük állnak a félig beavatottak, a szocializmus ideológusai. Közéjük kétségtelenül sok, őszintén lelkes ember is tartozik. A fölöttük lévő további fokozatokon keresztül jutunk el az igazi beavatottakig. Egyedül ők tudják, mire törekszik az egész mozgalom. A világforradalom végső célja nem a szocializmus és nem a kommunizmus, nem a fennálló társadalmi rend megváltoztatása és nem a civilizáció elpusztítása, a szó anyagi értelmében. A forradalom vezetői erkölcsi és szellemi forradalmat akarnak, az eszmék anarchiáját, amely által a tizenkilencedik század összes erkölcsi mércéjét elvetik, minden köztiszteletben álló hagyományt lábbal taposnak és mindenekfelett kiirtják a keresztény eszményeket. Való igaz, hogy a szocialista mozgalom egyik része kereszténynek vallja magát. Az Illuminátusok is kereszténynek mondták magukat, és ugyanez a hitvallásuk a modern teozófusoknak és a Rózsakereszteseknek is. De - ugyanúgy, mint e titkos társaságok esetében - meg kell kérdeznünk az úgynevezett keresztényszocialistáktól: mit értenek Krisztuson? Mit értenek kereszténységen? Ha ezt tüzetesen megvizsgáljuk, azt találjuk, hogy az ő Krisztusuk egy általuk kitalált lény, az ő kereszténységük Krisztus igazi tanításának meghamisítása. Ha a pacifizmus érdekei úgy kívánják, a szocialisták Krisztust úgy állítják be, mint az erő alkalmazásának ellenfelét. Ha viszont az osztályharc érdekei úgy kívánják: mint szocialistát, forradalmárt, sőt mint "agitátort" állítják elénk. Ez a Krisztus egyáltalán nem hasonlít a valóságos Krisztusra. Ő nem volt pacifista, amikor azt mondta tanítványainak, hogy fegyverezzék fel magukat karddal, amikor kötélből ostort font és kiűzte a pénzváltókat a Templomból. Nem arra tanította az embereket, hogy országuk vagy vallásuk ellenségeivel engesztelődjenek ki, hanem arra, hogy bocsássanak meg azoknak, akik egyénileg megbántották őket. Krisztus nem volt szocialista, amikor kijelentette, hogy nem az ember által birtokolt javak bősége alkotja az emberi életet. A szocializmus azt tanítja, hogy az ember sohasem lehet megelégedett mindaddig, amíg egy másik embernek van valamije, ami neki nincs. Krisztus nem hitt a bérek egyenlőségében, amikor elmondta a tíz talentumról és a tíz talentumot nem kamatoztató szolgáról szóló példabeszédet. A szocializmus viszont a munkakedvet a legalacsonyabb szintre csökkentené. Krisztus elsősorban akkor nem volt szocialista, amikor a gazdag embernek, akinek nagy vagyona volt, azt tanácsolta, hogy adja el mindenét és adja a szegényeknek. Melyik szocialista iskola tanácsolt valaha is ilyesmit? Ellenkezőleg: a szocialistákat arra tanítják a vezetőik, hogy ne adjanak pénzt karitatív célokra, mivel ezzel csak meghosszabbítanák a fennálló társadalmi rend létét. Az az igazság - ahogy Krisztus esszénusként való bemutatásának téveszméjével kapcsolatban rámutattam -, hogy valójában semmi bizonyíték nincs arra, hogy Krisztus vagy az Ő tanítványai a kommunizmusnak akár csak a legtisztább formáját is a gyakorlatba átültették volna. Krisztus nem hirdetett semmifajta gazdasági vagy politikai rendszert. Ő egy szellemiséget hirdetett, amelyet, ha alkalmaznának bármely rendszer esetén, béke lenne az emberek között. Igaz, hogy tanítványainak azt mondta, hogy vessék meg a gazdagságot és számos gazdag embert elmarasztalt, akivel érintkezésbe került, de nem szabad elfelejtenünk, hogy az ő közvetlen küldetése egy olyan fajhoz szólt, amely mindig dicsőítette a vagyont, imádta az aranyborjút, és a gazdagságot a helyes életvezetés természetes jutalmának tekintette /Daily Herald, 1923. április 7. /. Krisztus azért jött, hogy azt tanítsa: ne az anyagi gyarapodás formájában várjuk jótetteinkért a jutalmat, hanem Isten és a felebarátaink iránti szeretetből tegyük a jót. Nem kételkedem abban, hogy a múltban olyan emberek, mint Kingsley és J. F. D. Maurice, őszintén azt képzelték, hogy a Mester nyomdokában járnak, amikor keresztény szocialistának vallják magukat: de lehetetlen elhinnünk, hogy a jelenlegi angol szocialista vezetők szívből keresztények lennének, ha arra az üldözésre gondolunk, amely jelenleg Oroszországban folyik a kereszténység ellen. Az angol szocialista vezetők és szövetségeseik, a kvékerek egyszer sem ítélték el azt az üldözést, ami Oroszországban nemcsak a papok ellen folyik, hanem az egyszerű keresztény hívők ellen is /Monsignore Butkievitch szentpétervári római katolikus érsek kivégzését elnézően szemlélte a Daily Herald, a New Statesman és a Nation./.
Halljuk meg az Oroszország mélyéből feltörő segélykiáltást!
"Sok imát kérünk az oroszországi egyházért. Nagy üldöztetésen megy keresztül, és kérdés, hogy ki lesz a győztes: a földi vagy a lelki hatalom. Sok embert kivégeztek azért, mert nem voltak hajlandók megtagadni Istent... Akiket Isten ilyen uralom alá helyezett, azok szorulnak rá leginkább a földkerekség minden keresztényének imáira és segítségére, mivel az oroszországi keresztények sorsa a világ minden keresztényének sorsa is, hiszen arról van szó, hogy a hit győzedelmeskedik-e az ateizmus felett. Itt a két elv közötti éles ellentétről van szó."
A segélykiáltás így folytatódik:
Nagy-Britannia szocialista pártja mégis éveken át követelte ennek a hatalomnak az elismerését. Még az orosz szocialista elvtársaik segélykérése is hidegen hagyta őket.
"Azt javasoljuk" - hangzik az egyik segélykérés,
Ez volt az a rezsim, amelyről Lansbury így írt: "Bármilyen bűneik legyenek is, Oroszország kommunista vezetői a szeretet, testvériség és bajtársiasság nagy céljait tűzték ki maguk elé." /U. o., 1920. március 18./ Az az érzéketlen közömbösség, amelyet az angol szocialisták (a Szociáldemokrata Szövetség tiszteletreméltó kivételével) /Riport a Szociáldemokrata Szövetség éves konferenciájáról, Morning Post, 1923. augusztus 6, amelyben ez áll: "A napi megbeszélés fő témája a szovjet rendszer egyhangú elítélése volt."/ tanúsítottak a bolsevisták gaztetteivel szemben, fájdalmas ellentétben áll Európa többi szocialistájának magatartásával. A Munkás és Szocialista Internacionálé 1923. májusi hamburgi konferenciáján határozatban ítélték el a szovjet kormány által foganatosított üldözést. A határozati javaslat mellett 196-an, ellene ketten szavaztak, 39 küldött pedig (köztük a 30 tagú angol küldöttség is) tartózkodott a szavazástól. Kérdem tehát: miért különböznének bármiben is Nagy-Britannia szocialistái Oroszország bolsevikjeitől? Minden fontos kérdésben mindig támogatták őket. A kereszténység elleni nagy hadjáratban az élgárda szerepét töltötték be: szocialista vasárnapi iskolákat alapítottak, amikből a vallásoktatást teljesen kizárták. A szocialisták mindent megtesznek azért, hogy elhatárolják ezeket az ateizmust oktató "proletár" vasárnapi iskoláktól. De Isten létének tudomásul nem vételét csak egy lépés választja el Isten létének tagadásától. Ezenkívül figyelemre méltó, hogy a szocialisták sohasem tiltakoztak a proletár iskolák istenkáromlásai ellen. A Szocialista Pártnak a vallás iránti igazi magatartása legjobban talán azon az újságcikken mérhető le, amit alább idézünk. Ez a Szocialista Párt hivatalos lapjában, a Daily Herald-ben jelent meg, amelynek akkor a széles körben buzgó keresztényként ismert Lansbury volt a főszerkesztője (jelenleg ügyvezető igazgatója).
Az a párt, amely ezt az újságot ellenőrzése alatt tartja, azonos azzal, amelynek az anglikán egyház és a skót episzkopális egyház 700 lelkésze célszerűnek látta, hogy Ramsay MacDonaldnek címezve 1923 márciusában üdvözletét küldje egy emlékeztető formájában. Nem látjuk-e 1793 Brumaire-jenek megismétlődését és a prelátusok hadát, akik a Westminster előtt odadobják gyűrűjüket és mellkeresztjüket és kijelentik: "ezentúl nem tisztelünk egyebet, mint a szabadságot és a szent egyenlőséget"?
Alábbiakban idézzük a Daily Herald 1923. február 7-i számában a 341. oldalon megjelent cikket, amelyről fentebb szóltunk: KÖNYVEK, AMELYEKRŐL MINDANNYIAN SZÍNLELJÜK, HOGY OLVASTUK. A Biblia valóságos könyv, noha az egyházak az egész tizenkilencedik században behunyták a szemüket ama tény előtt, hogy azt I. Jakab uralkodása alatt élő egyházi személyek fordították le szabadon a kétes eredetiségű és különféle szerzőktől származó görög szövegből. A Biblia olyan értelemben mondható istentől sugalmazottnak, mint Shakespeare, Milton vagy Anatole France művei. De nem olyan 'tiszta', mint ezeknek a szerzőknek a szövegei, mivel
1. az 'Ószövetség' nem egyéb, mint népmesék és hagyományos történetek vegyes gyűjteménye, és
Weishaupt azt tervezte, hogy bevonja a papokat a világforradalomba. Ennek a tervnek a végrehajtása folyamatban van. Azok az ír katolikus papok, akik feltüzelték a népi szenvedélyeket, a nemzetközi ateista összeesküvés eszközeiként tevékenykedtek és végül azt kellett tapasztalniuk, hogy a mozgalom saját maguk ellen fordul. A "keresztény szocializmust" valló protestáns papok ugyanezt a szerepet játszották. Anélkül, hogy tudták volna, kétségtelenül a kontinentális illuminátusok ügynökeiként tevékenykedtek és Weishaupt megbízottaihoz hasonlóan a vallás minden formája elleni nyílt támadásnak egyengették az útját. Nem egyszerű véletlen, hogy a francia forradalom istenkáromló népgyűlései a közelmúltban megismétlődtek Oroszországban. A sajtóban leírt borzalmas esetek /Daily Telegraph, 1923. január 8; Daily Mail, 1923. január 24./ egyszerűen külső megnyilvánulásai egy folyamatos összeesküvésnek, amelynek bizonyítékai a néhány évvel ezelőtt az Alfonso Costa által vezetett carbonarik befolyása alatt Portugáliában végbemenő tettek, amik időnként megdöbbentően hasonlítottak Anacharsis Clootz tetteihez. A néhai Bedford hercegnő így írta le az új köztársaságot bevezető vallásellenes hadjáratot: "Ennek a nagy társaságnak (a carbonariknak) egyik legfőbb célja - saját szavaikat idézve - 'a keresztény mítoszt' kiirtani Portugália népének lelkéből. A kis iskolás gyermekeknek ilyen jelvényeket tűztek a ruhájukra: 'Nem kell Isten! Nem kell a vallás!' Egy Portugálián átutazó angol turista ártatlan gyermekek csoportjaival találkozott. A gyerekek ilyen feliratú zászlót vittek: Nincs szükségünk Istenre!" /Beszámoló a bedfordi hercegnőnek, Adelinenak 1913. április 22-én tartott beszédéről, amelyben egy nyilvános gyűlésen a portugáliai politikai foglyokkal szemben tanúsított rossz bánásmód ellen tiltakozott. Idézi a "Portuguese Political Prisoners" ("Portugáliai politikai foglyok"), 89. o. (1913)/ Csak puszta egybeesés lenne talán, hogy az elmúlt évben a Trafalgar-téren a kommunisták és a szocialisták vörös zászlóján ez volt a mottó: "Nem kell király, nem kell Isten, nem kell törvény!" /Evening Standard, 1923. május 14./ Megismétlem: a mozgalom igazi irányítóinak nem egy gazdasági forradalom, nem is a "proletárdiktatúra", és nem is a társadalomnak a "munkás" értelmiségiek által végzendő újjászervezése a célja, hanem a keresztény eszmények lerombolása. A szocialista szónokok bármennyire is a romlott arisztokrácia vagy a "dagadt" kapitalisták ellen intézik kirohanásaikat, valójában nem ezek az emberek fogják szenvedni a legtöbbet, ha az összeesküvés eléri a célját. A világforradalom mindig engedékenynek mutatkozott az önző és romlott arisztokratákkal szemben (de Sade márkitól és az orléans-i hercegtől kezdődően), és a nemes, jóindulatú, becsületes emberek válnak a forradalmi őrjöngés áldozataivá. A szocializmus a minden magasabb rendű érték, a nemes erények (a hűség és a hazaszeretet) iránti gyűlöletével, az építés helyett a rombolás szenvedélyével szolgálja a mélyebben megbúvó összeesküvők céljait. Ha a keresztény értelmiségieket kiirtják és a nemzetet megfosztják természetes vezetőrétegétől, csak akkor számíthatnak a világforradalmárok arra, hogy a proletariátust a maguk kénye-kedve szerint formálhatják. Minthogy így áll a dolog, az, amit bolsevizmusnak nevezünk, csupán egyik fázisát alkotja annak a mozgalomnak, amely számtalan különféle módszert alkalmaz. Ezek a módszerek látszólag nem függnek össze egymással, de valamennyi ugyanazt a célt szolgálja. Elég napjainkban körülnéznünk a világban és mindenütt ugyanannak a bomlasztó erőnek a működését figyelhetjük meg: a képzőművészetben, az irodalomban, a drámában, a napi sajtóban - minden olyan területen, ahol befolyásolni lehet az emberek gondolkodását. Ahogy a francia forradalomban a Szent Bertalan-éji tömeggyilkossággal kapcsolatos darabot vitték színpadra, hogy felkeltsék a nép szenvedélyét a monarchia ellen, éppen úgy a modern filmek állandóan azon fáradoznak, hogy jeleneteikkel és szövegeikkel osztálygyűlöletet ébresszenek "a királyok igazságtalansága ellen", bemutassák "a nép szenvedéseit", az arisztokraták önzését, tekintet nélkül arra, hogy ezek beleillenek-e az elbeszélés menetébe, vagy sem. /Arról, hogy a filmet mennyire fel lehet használni a forradalmi propaganda céljaira, személyes tapasztalatom van. Egy közismert amerikai producer, aki drámai lehetőséget látott egyes írásaimban, engedélyt kért tőlem, hogy írásaimból filmet készíthessen. Hozzájárulásomat adtam de később arról tájékoztattak, hogy a producer elállt a film elkészítésétől, mert az antibolsevista propagandának tűnne. Nem sokkal később ugyanez a producer ugyanerről a témáról egy forradalmi jellegű filmet készített, amit Angliában úgy reklámoznak, mint antibolsevista propagandát. Ez jól mutatja az ilyen propagandisták kétszínűséget./ Az irodalom területén, nemcsak a kitalált történeteket tartalmazó művekben, hanem az iskolák számára írt kézikönyvekben, történelmi művekben és azokban a munkákban is, amelyeket az agyafúrtan szerkesztett sajtó komoly nevelő értékű alkotásoknak vall és szervezetten dicséretekkel halmoz el, minden arra irányul, hogy gyengítse a hazaszeretetet, a jelen és a történelmi tények rendszeres meghamisításával megrendítse a hitet az összes fennálló intézményben. A minden erkölcsi eszmény aláaknázására szánt regényeket és színdarabokat úgy állítják be a nagyközönségnek, mint lángeszű alkotásokat, amelyeket lényegében csodálnia kell annak, aki arra tart igényt, hogy értelmiséginek tartsák. Nem tudom elhinni, hogy mindez véletlen, és azt sem hiszem, hogy a nagyközönség igényli a hazafiatlan, illetve erkölcsromboló könyveket, és örül, mikor azokat kezébe adják. Ellenkezőleg: változatlanul igénye van a hazaszeretetre és az egyszerű, egészséges érzésekre. A nép szíve még mindig egészséges, de szüntelenül arra törekednek, hogy megrontsák azt. Ez az összeesküvés régóta nyilvánvaló a kontinensen élő megfigyelők előtt. A háború előtt néhány évvel de Lannoy, az egyik francia szabadkőműves-ellenes társaság tagja egy konferencián, amelynek témája a "zsidó-szabadkőműves szekták befolyása a színházban, az irodalomban és a divatban" volt, rámutatott arra, hogy "az egymással látszólag össze nem függő dolgokat milyen elmésen rendezi össze és irányítja egy közös célra egyetlen, módszeresen dolgozó mozgalom. Ez a közös cél a világ pogánnyá tétele, az egész kereszténység lerombolása és visszatérés a régi korok leglazább erkölcseihez." /Idézi de Montenach bárónő a "La Probleme de la Mode" ("A divat problémája") című írásban, 30. o. (1913)/ Robison a Direktórium korának erkölcstelen öltözékében meglátta Weishaupt tanításának következményét, és ugyanerre az okra vezette vissza azt a szertartást is, amelynek keretében a Notre Dame-ban egy laza erkölcsű nőszemélyt állítottak a nép elé hódolat tárgyául. /Robison: "Proofs of a Conspiracy", 251, 252. o. (1798)/ Az angliai modern Illuminátusok körében a bűn hasonló dicsőítésével találkozunk. A "The Equinox - the Journal of Scientific Illuminism"-ban /"A Napéjegyenlőség - a tudományos illuminizmus újságja"/ azt olvashatjuk, hogy a prostituáltakat ugyanolyan megbecsülésben kell részesíteni, mint a hazát szolgáló katonákat. Ezeket a nőket államilag tiszteletben és javadalmazásban kell részesíteni. /A. Quiller cikke a "The Equinox"-ban, 1910 szeptemberében, 338. o./ A nőközösség nem eredeti orosz bolsevista gondolat, hanem olyan eszme, ami végigvonul a múlt minden forradalmi mozgalmán. A képzőművészet területén a szépség teljes megsemmisítésére irányuló törekvés az erkölcsi megrontás útjának egyengetését szolgálja. A New York Herald-ban két évvel ezelőtt megjelent egy körirat, amely tiltakozott a képzőművészetben az úgynevezett modernista kultusz mint "világméretű bolsevista propaganda" ellen. A körirat kijelentette: "Céljuk minden fennálló társadalmi rend, s ezen belül a művészet rendjének megdöntése, illetve lerombolása. A modernista elfajultság kultusza egyszerűen a bolsevista filozófia alkalmazása a képzőművészetre. Ezért a bolsevizmus diadala a jelenlegi esztétikai értékrend lerombolását, minden esztétikai érték száműzését és a rútság istenítését jelenti." Állítólag a mozgalom egész propagandáját "az európai műkereskedőknek egy klikkje" szervezte (máshelyütt ezt a csoportot német klikknek neveztük). Ezek olyan művészek műalkotásaival árasztották el a piacot, akik úgy kezdték, mint "egy kis csoport idegbeteg ön-imádó, akik Párizsban önmagukat a Sátán, a Rútság istene imádóinak" nevezték. Közülük néhányan "vizuális elmezavarban" szenvedtek, míg "számos személy kórképe a mániának egy másik formáját mutatta. Ezekben legyőzhetetlen vágy élt az emberi test megcsonkítása iránt." Amint tudjuk, a szadizmus jelentős szerepet játszott mind a francia, mind az orosz forradalomban. Mindebben a legfontosabb pont nem az, hogy degenerált embereket kellett keresni ezeknek a szörnyűséges cselekedeteknek a véghezvitelére, hanem az, amit a körlevél úgy jellemez, mint "ezeknek a műveknek a terjesztésére szervezett machiavelliánus kampány... A képkereskedők (akik kificamodott ízlésű képeket állítottak ki és értékesítettek) a kereskedelemben ismert minden eszközt felhasználtak annak érdekében, hogy az esztétika mindaddig egyetemesen elfogadott mércéi hitelüket veszítsék és megsemmisüljenek." /New York Herald, 1921. szeptember 6. és 7./
A minden elfogadott mérce visszájára fordításának ez a folyamata csakis kifinomult módszerekkel volt létrehozható. Már láttuk, hogy okkult praktikák az igazság iránti érzék és normális szexuális ösztönök kioltására vezethetnek. Az úgynevezett okkult tudományok befolyása alatt (amik valójában nem egyebek, mint óriási erejű hipnózis, illetve önhipnózis) egy ember összes természetes késztetései és ösztönös cselekvési indítékai megsemmisíthetők. Az ilyen ember nem reagál többé a szépség vagy rútság, avagy a jó vagy rossz kategóriáira, amik korábban tudat alatt létezésének törvényeit alkották, így nemcsak tudatos tettei, hanem tudatalatti lelki folyamatai is egy másik ember irányítása alá kerülhetnek, sőt az ilyen ember teljesen őrületbe kergethető.
Egy híres New York-i neuropszichiáter a következő szavakkal fejezte ki a véleményét erről a témáról:
Az összeesküvés művészete általában nem annyira új mozgalmak létrehozásában áll, hanem a már létező, többnyire önmagukban ártalmatlan, sőt nagyszerű célokat szolgáló mozgalmaknak felforgató célok érdekében való felhasználásában. Jó példa erre a születésszabályozás, amely az idegenek bevándorlásának korlátozásával kombinálva, megfelelő irányítás alatt megoldást nyújthat a túlnépesedés súlyos problémájára, anélkül, hogy a nemzet meggyengülésére vagy erkölcsi lazulásra vezetne. Könnyű viszont azt is belátni, hogy a születések korlátozása Anglia ellenségeinek érdekét is szolgálhatja: csökkenti ugyanis az angol nép harci erejét és teret enged a nemkívánatos idegenek számára. Azt, hogy a születésszabályozási kampányt gonosz célokra is fel lehet használni, jól mutatja az, hogy ez a mozgalom nem korlátozódik túlnépesedett szigetünkre, hanem a születéskorlátozást Franciaországban is űzik, ahol a születésszám csökkenése régóta nemzeti tragédiát jelent. A Paul Robin által alapított "Emberi Szaporodás Ligája" 1903 és 1904 folyamán a "L'Émancipateur" című lapjában nemcsak arra adott tanácsokat, hogy "miként lehet elkerülni a nagy családok létrejöttét", hanem pamfletjeiben a "szabadszerelmet és a szabad anyaságot" is hirdette. /Paul Bureau: "La crise morale des temps nouveaux" ("Az új idők erkölcsi válsága"), o.(1907)/ A faj öngyilkosságát célzó mozgalmat így kombinálták az erkölcs aláaknázásával: a törvényes családok számát korlátozni, és a törvénytelen születések számát növelni akarták. Ez teljes összhangban áll a Grand Orient tanításával, amelynek páholyaiban - ahogy Copin Albancelli rámutat - a "szabad anyaság" elvére hivatkoztak (ugyanezt Angliában "anyasághoz való jog" néven hirdetik). Figyelemre méltó, hogy az eszperantó látszólag ártalmatlan találmánya ugyanezen körök részéről kapott támogatást. Ebben nincs is semmi meglepő, mivel tudjuk, hogy egy egyetemes nyelv eszméjét már régóta bátorította a szabadkőműves szellem. Én magam láttam egy dokumentumot, amely a francia szabadkőművesek testületétől származott, és azt állította, hogy az eszperantó közvetlenül a három francia szabadkőműves erő (a Grand Orient, a Grandé Loge Nationale és a Droit Humain) irányítása alatt áll. Gyakran hangoztatott vélemény, hogy az eszperantót nagymértékben felhasználták a bolsevizmus terjesztésére is. 1922. júliusában Bérard nevelésügyi miniszter kiadott egy körlevelet "minden francia egyetem, akadémia és kollégium fejéhez, amelyben felhívta őket, hogy semmilyen módon ne nyújtsanak segítséget az eszperantó tanításához, mivel a bolsevisták azt az egyik legveszélyesebb propagandaeszközként használják". /Daily Mail, 1922. július 14./ Egy hozzám intézett levélből arról értesültem, hogy egy másik egyetemes nyelvet, az ido-t is propagandára használják az anarchisták: a forradalmi társaságokban "nyíltan, leplezetlenül anarchista" újságokat osztogattak, amelyek ido nyelven íródtak. A levél írója hozzáteszi: "Az elmúlt héten kaptam kézhez az 'Emancipáció Csillaga - idista munkások kozmopolita szövetsége' anarchista részlege havi folyóiratának, a 'Libereso'-nak (,,Szabadság"-nak) másolatát. Ez az anarchista elvek szélsőséges gyakorlati alkalmazását javasolja, különböző fortélyokat ajánl, miközben kigúnyolja a szocializmust és a demokráciát... Egy felhívást is tartalmaz az Oroszországban bebörtönzött anarchisták pénzbeli támogatására... az írás szerzője Alexander Berkmann, és vele együtt Emma Goldmann és A. Saphiro is aláírta azt." Itt tehát egy olyan forradalmi mozgalommal állunk szemben, amely antiszocialista, antibolsevista. Ez is a már kifejtett véleményemet bizonyítja: a bolsevizmus csak egyik fázisa a világ-összeesküvésnek. De ha ezt meg is tudnánk magyarázni az anarchisták és a szocialisták egymással szembenálló forradalmi tábora közötti régi ellentéttel, hogyan tudnánk megmagyarázni azt a tényt, hogy ugyanaz a romboló szándék mozgat olyan embereket is, akik sem nem anarchisták, sem nem szocialisták, hanem egyedül a szélsőséges reakciósok kategóriájába sorolhatók? A mozgalomnak eme fázisára Nietzsche szolgáltatja a legjobb példát. A "Megfeszített" elleni szitkozódásaiban, az önkényuralom és a militarizmus szószólójaként a forradalmár szocialisták legdühödtebb ellenfelének bizonyul. Barátjának, Georges Brandes-nak Nietzsche-jellemzése bemutatja a maga egészében ezt a perverz szellemiséget: "Kutató gondolatai tiltott ösvényeken lopakodnak. Ezt a dolgot értéknek tartják. Nem fordíthatjuk meg ítéletünket? Emezt meg jónak tekintettük. Nem tekinthetnénk inkább rossznak?" Mi más ez, mint sátánizmus? Nietzsche esetét nem lehet azon az alapon megmagyarázni, hogy elmebetegként halt meg, mivel számos, nyilvánvalóan épelméjű ember csodálattal néz rá, és mialatt kinevetik a szocializmust, sőt támadják a bolsevizmust, csatlakoznak a keresztény civilizáció elleni hadjárathoz. Az összeesküvés tehát az úgynevezett demokratikus köröktől függetlenül is létezik. Nemrég kezembe akadt egy olasz regény egy antiszocialista szerzőtől, amely pontosan ugyanúgy támadta "a keresztény-burzsoá társadalmat", mint az anarchisták és a bolsevisták. A szerző ezt mondja: "A család a jelenlegi társadalom magva és alapja. Mindenki, aki valóban reformálni vagy felforgatni akarja a társadalmat, nem kezdheti ezt mással, mint a család reformjával, aláaknázásával... A család... a fő oka minden boldogtalanságnak, minden bűnnek, minden képmutatásnak és minden erkölcstelenségnek..." Majd a továbbiakban rámutat, hogy azért Németország és Amerika a két legerősebb és legegészségesebb ország, mert ezekben haladtak előre legnagyobb mértékben a szabadszerelem felé. /Mario Mariani: "Le Smorfie deli' Anima" (" A lélek eltorzulása"). (1919)/ Lehet, hogy e sorok szerzője nem jelentős személy, mégis érdemes e szavakra odafigyelni, mivel bizonyos jellemző tünetekre utalnak és segítenek bizonyos fertőzési gócok azonosításában. Lehetetlen ezeket a minket körülvevő vegyes mozgalmakat tanulmányozni anélkül, hogy észre ne vennénk a céljaik közötti hasonlóságot: mindegyik egy bizonyos közös terv egyik láncszemét alkotja, hasonlóan egy kirakós mozaikrejtvény különálló darabjaihoz, amelyeknek önmagukban nincs értelmes jelentésük, de megfelelően összeillesztve teljesen világos mintát alkotnak. Azt, hogy valahol a háttérben van egy érintkezési pont, az a tény mutatja, hogy a különböző csoportokban találunk olyan személyeket, akik kettős és hármas szerepet játszanak: ugyanaz a név fordul elő egy születésszabályozást hirdető újság támogatói között és egy forradalmi titkos társaságban, a pszichoanalízis hirdetői között és az ír Köztársasági Bizottságban. Mind a nyílt, mind a titkos társaságok harci feladata a közvélemény meghódítása. A sajtó titkos irányítóinak döntő szerepük van a fejleményekben. Az utóbbi hét év alatt a legkifinomultabban bomlasztó propaganda egy része az úgynevezett "kapitalista sajtóból" származott. A Daily Herald a forradalomnak csupán a rezesbandája. Az értelmiségiek által sugalmazott és támogatott újságokhoz kell fordulnunk, ha meg akarjuk találni az illuminizmus legnagyobb ékesszólással előadott tanait. /Egy neves angol újságíró az egyik legfontosabb angol irodalmi alkotmánypárti újságtól egy beszélgetés során arra figyelmeztetett, hogy hagyjak fel olyan "abszurd" dolgokkal, mint amilyen a hazafiság. Egy másik újságíró ugyanattól a laptól azt mondta nekem, hogy a legkisebb sajnálatot sem érezne, ha látná a Brit Birodalom összeomlását./ Egy rendkívüli prófétai ösztönnel megáldott francia ember több, mint nyolcvan évvel ezelőtt nemcsak azt jósolta meg, hogy a veszély Oroszországból fenyeget, hanem azt is, hogy a sajtó megkönnyíti a civilizáció rombadöntését:
"Amikor a kozmopolita demokráciánk, utolsó gyümölcseként, a háborút gyűlöletessé teszi az egész nép számára, amikor azok a népek, amelyek a legcivilizáltabb népeknek nevezik magukat, belefáradnak a politikai erkölcstelenségeikbe..., még egyszer ki fognak nyílni velünk szemben az Észak zsilipjei, és el kell szenvednünk egy utolsó inváziót, de ezúttal nem a tudatlan barbárok részéről, hanem ravasz és felvilágosult mesterektől, akik felvilágosultabbak, mint mi magunk, mivel megtanulták a mi kicsapongásainkból, hogyan lehet és kell minket kormányozni.
Manapság az újságok nem visszhangjai a közvéleménynek, hanem legfőbb irányítói. A sajtó hasábjai nyitva állnak a bomlasztó tanok számára, de bezárulnak olyan érvek előtt, amelyek hatékonyan képesek lennének feltartóztatni a pusztítás erőit.
Az eddigiekből látható, hogy a világforradalom kirobbantásáért nyílt mozgalmakban és titkos társaságokban tevékenykedő titkos hatalom elgondolása nem új találmány, hanem már a tizennyolcadik századtól fogva létezik. Annak érdekében, hogy értékelni tudjuk ennek az elgondolásnak a folyamatosságát, idézzük emlékezetünkbe a kortársak tanúságtételét! Ezek közül bizonyos dokumentumokat a saját összefüggésükben már idéztünk, de ha összegyűjtjük és időrendi sorrendbe állítjuk ezeket, nagyon figyelemreméltó bizonyítékláncolat áll előttünk.
De Luchet márki 1789-ben figyelmeztette Franciaországot a világuralomra törő Illuminátusok veszélyességére. /"Essai sur la Secte des Illuminés" ("Esszé az illuminátusok szektájáról") (1792), 48. o. Ezt a gondolatot de Luchet a 46. oldalon egy érdekes szövegben fejti ki: "A legsűrűbb sötétség mélyén kialakul egy társaság új lényekből, akik ismerik egymást, anélkül, hogy a lélek látható lenne, megértik egymást, anélkül, hogy a létüket megmagyaráznák: szolgálják egymást barátság nélkül. Ez a társaság a világuralmat tűzte ki célul..."/ Előre látta, hogy "ennek az óriási tervnek egy sor olyan szerencsétlenség lesz a következménye, amiknek nem lehet tudni a végét; hasonlóan a vulkánokhoz, amik csillapíthatatlanul tevékenykednek a Föld belsejében és borzalmas, pusztító vulkán formájában törnek ki a levegőbe." /U.o., 171. o./
"Létrejött egy nagy szekta, amely az emberiség javát és boldogságát' választotta mottójául. Ez a szekta sötét összeesküvéssel az emberiség boldogságvágyát a maga javára kívánja kamatoztatni. Ezt a szektát mindenki ismeri; a hozzá tartozó testvéreket ugyanúgy, mint a szekta nevét... Beszédeik és tetteik felfedték tervüket, ami nem más, mint minden társas kötelék felbontása és minden rend lerombolása... E szekta egyedüli mozgatórugója a csillapíthatatlan hatalomvágy. Vezetőik nem kevesebbet akarnak, mint a Föld feletti uralmat. Azt akarják, hogy az ő titkos klubjaik irányítsák a nemzetek kormányait." / Eckert: id. mű, II, 133, 134. o. Fordította: Gyr abbé (1854)/
"Úgy gondolom, hogy ez az elvetemült herceg a maga személyes hasznára tette, amit tett. Nem vizsgálom most, hogy nem mozgatta-e őt egy láthatatlan kéz, /A szerző saját kiemelése./ amely - úgy tűnik - forradalmunk minden eseményét azzal a szándékkal hozta létre, hogy egy olyan cél felé vezessen minket, amit jelenleg nem ismerünk, de - úgy gondolom - nemsokára meg fogunk ismerni." /Galart de Monjoie: "Histoire de Marié Antoinette" ("Marié Antoinette története"), 156. o. (1797)/ De Savine 1801-ben "bölcs szavakkal utalt egy borzalmas nemzetközi szektára, amely... hatalmasabb, mint bármely más hasonló társaság... ennek karja és szeme mindenhová elér. Napjainkban ez kormányozza Európát." /Lenotre: id. mű, 307. o./ De Malet lovag 1817-ben kijelentette, hogy "a forradalom kirobbantói nem voltak jobban franciák, mint németek, olaszok, angolok, stb. Egyfajta különleges népet alkottak, amely azzal a céllal jött létre és nőtt a sötétben naggyá a civilizált népek között, hogy hatalma alá hajtsa azokat."/"Recherches politiques et historiques sur 1' existence d' une secte révolutionnaire" ("Politikai és történelmi vizsgálódások egy forradalmi szekta létével kapcsolatban"), 2. o. (1817)/
A carbonari Malegari 1835-ben így írt egy másik carbonarinak:
Disraeli 1852-ben ezt írta:
Deschamps atya 1874-ben a titkos társaságok beható tanulmányozása után így vetette fel a kérdést:
Deschamps végül azt a következtetést vonja le, hogy "létezik egy titkos tanács, amely az összes szabadkőműves páholyt irányítja" /U. o., II, 243. o./ , és "vannak titkos búvóhelyek, ahol a szekták vezetői összehangolják romboló munkájukat." /U.o. II, 521.0./ Az ilyenfajta, különböző forrásokból származó kérdéseket köny-nyű lenne szaporítani. Attól függetlenül az emberek, akik ilyen véleményüknek hangot adtak, tévedtek-e vagy sem, tény - mint oly gyakran említettük -, hogy legalább 135 éve létezik a gondolat, hogy a világforradalmat egy rejtett kéz irányítja. Ha ezeket a kijelentéseket összehasonlítjuk Copin Albancelli azon megállapításával, hogy egy belső kör irányítja titkosan a Grand Orient akcióit, valamint a többi titkos társaság tagjainak következtetéseivel, hogy létezik egy kör minden titkos, felforgató szabadkőműves társaság mögött, szükségképpen meg kell vizsgálnunk: létezik-e tényleg egy kör (vagy inkább egy hatalom) a fennálló társadalmi rend és a keresztény civilizáció pusztulásán fáradozó nyílt és titkos társaságok mögött? Ha igen, miben rejlik ez a hatalom?
Ha pillanatnyilag mellőzzük a spekulációkat, és csupán az ismert tényeket tartjuk szem előtt, mindenki, aki komolyan tanulmányozza ezt a témát, megállapíthatja, hogy jelenleg öt nagyobb szervezett mozgalom működik a világon, amelyekkel a civilizált államok kormányainak fel kell venniük a harcot. Ezek a következők:
Amint látható, a negyedik kivételével olyan mozgalmakról van szó, amelyeket már igyekeztem vázolni e jelen mű eddigi részében. Igen jelentős tény, hogy csak akkor fedeztem fel, hogy vannak tőlem független olyan kutatók, akik pontosan ugyanarra a következtetésre jutottak, mint jómagam, amikor munkámnak ezt a részét elvégeztem.
Ezért a következő problémával állunk szemben: ha létezik olyan hatalom, amely az összes felforgató mozgalmat irányítja, ez a hatalom az itt felsorolt mozgalmak egyike-e, avagy létezik-e egy még hatalmasabb és még láthatatlanabb erő? Annak érdekében, hogy erre a kérdésre választ adhassunk, meg kell vizsgálnunk, hogy - noha ezeknek a mozgalmaknak a végső célja látszólag különbözik egymástól - mégis van-e valami közös a céljaikban? Egy alapvető hasonlóság bizonyosan megállapítható. Valamennyi mozgalom az egész világ irányítására törekszik, és mindegyik a maga által kiagyalt elvek szerint akarja irányítani azt. Még fontosabb közös vonás, hogy mindegyik kizárólag egy embercsoport érdekei szerint (egy társadalmi osztály, egy értelmiségi csoport vagy egy nemzet érdekei szerint) akarja a világot kormányozni, és a javakból minden embert ki akar zárni, aki nem tartozik az illető embercsoporthoz. így mindegyik mozgalom valójában a világ feletti diktatúrára törekszik.
A pángermán mozgalomnak a túlzó nacionalizmus nem új felfedezése. Sok faj álmodott már a világuralomról Nagy Sándor korától Napóleonig, de sehol sem dolgoztak olyan machiavelliánus módszerekkel, mint amik Nagy Frigyes óta a porosz külpolitikát és diplomáciát jellemzik. A modern Németországnak nem a porosz militarizmus a bűne. Ha a militarizmus a bátorságot, hazaszeretetet, fegyelmet és kötelességtudatot jelenti, akkor nagyszerű dolog. De a pángermanizmus a hazaszeretet brit elgondolásától abban különbözik, hogy más népek jogait semmibe veszi és az egész világ fölötti uralomra törekszik. Német uralom alatt minden német szabad lenne, és minden más ember rabszolga. Ugyanakkor Anglia, noha bizonyos területek meghódítására tényleg törekedett, mindig megengedte, hogy a meghódított területek lakosai saját szokásaik szerint fejlődjenek, és az angolok által hozott törvények nagyrészt azt a célt szolgálták, hogy megvédjék a meghódított embereket egymástól. Az a tény, hogy az indiai bennszülöttek ügyeit nem saját fajtájukbeli, hanem angol bíró tárgyalta, szintén ezt bizonyítja. De minden elv megtagadását jelenti annak a tannak elfogadása, hogy minden (hazugság, árulás, rágalmazás, hitszegés) megengedett egy nemzet céljainak elérése érdekében. Ez a tan rekesztette ki Németországot az egymással jó viszonyban lévő nemzetek közösségéből. Robison így jellemzi az Illuminátusok rendszerének végső következtetéseit: "Semmivel kapcsolatban nem lennének erkölcsi aggályaik, ha úgy látnák, hogy abból a Rendnek haszna származik, mivel a Rend nagy célját minden megfontolásnál magasabb rendűnek tartják." /Robison: id. mű, 107. o./ Ha a 'Rend' szót az 'állam' szóval helyettesítjük, megkapjuk a modern német imperializmus alapelvét a maga teljességében. Figyelemre méltó, hogy a német illuminizmus és imperializmus kiagyalói egyes eszméiket ugyanazon forrásból merítették. Mind Weishaupt, mind Nagy Frigyes igen komolyan tanulmányozták Machiavellit - és mindketten felülmúlták mesterüket. A machiavellizmusnak ez a formája, amely magának az itáliai filozófusnak valószínűleg még álmában sem jutott volna eszébe, Poroszországnak a vezető szerepéért vívott egész harcán végigvonul. Ugyanabban az időben lángolt fel mindig a világforradalom minden tüze, amikor Poroszország hatalmi tényezővé vált. Az Ems-távirat 1870-ben, a hamis jelentés, amely mozgósításra késztette 1914-ben Oroszországot /Erről egy jó beszámolót tartalmaz a Times-hoz intézett levél 1924. január 23-án./, a mostani háború alatt a civilizált hadviseléssel kapcsolatos szerződések és törvények megszegése közvetlen következményei voltak azoknak a tanoknak, amik csíraszerű formában "A fejedelem"-ben megtalálhatók. Ugyanígy a Weishaupt küldöttei és a porosz ügynökök sugalmazására létrejött francia forradalom és a Marx és Engels által kezdeményezett jelenlegi forradalmi mozgalom legszembeszökőbb jellemzője nem annyira az erőszak, mint inkább a machiavelliánus ravaszság. Azt a módszert, amelyet jelenleg népszerű nyelven leplezésnek neveznek (egy tervnek egy teljesen közömbösnek tűnő másvalamivel való leplezését, azt a művészetet, amely a legnemtelenebb akciók dicsőítése által a feketéből fehéret és a fehérből feketét varázsol, amely minden tiszteletreméltó hagyományt megvetéssel kezel, és nevetségessé tesz, egy szóban kifejezve: a perverziót), a világforradalom irányítói rendszerré fejlesztették. Itt van az a pont, ahol a mozgalom nem-proletár jellege tetten érhető. Minden országban a munkás a legkevésbé machiavelliánus lény: abban áll a gyengesége, hogy még akkor sem képes a céljait világosan, szabatosan megfogalmazni, amikor igaz ügyért harcol; annál kevésbé képes a rosszat jónak beállítani. Csakis akkor öltött a világforradalom machiavelliánus jelleget, amikor átvette a forradalom a vezetését a Bakunyin által "német-zsidó társaságnak" jellemzett csoport. Ezután alakult át fokozatosan napjaink félelmetes szervezetévé.
"A fejedelem"-ből vett néhány idézet bizonyítja, hogy mind a poroszok, mind a francia és az orosz terroristák milyen hűségesen követték Machiavellinek a zsarnokok számára adott tanácsait.
"Hasonló fontossága van annak is, hogy a fejedelem olyanná váljon, mint egy vadállat. Az összes állat közül leginkább az oroszlánhoz és a rókához kell hasonlóvá válnia."/U. o., 110. o./ (Lásd Nagy Frigyest és a francia, valamint az orosz demagógokat!)
"Mivel az uralmad alatt álló nép egésze nem alkalmas a fegyverviselésre, akkor ha nagylelkű és előzékeny vagy azok iránt, akiket felfegyverzel, merészebben viselkedhetsz a nép többi részével szemben, mivel a katonák iránti megkülönböztetett bánásmódod még jobban hozzád kapcsolja őket."/U. o.,131.o. / (Lásd a német imperialista hadsereg tisztjeinek hivatalosan engedélyezett arcátlan viselkedését és Oroszországban a Vörös Hadsereg élelmezését a lakosság többi részének kárára.) "A fejedelemnek... megfelelő időközökben az év folyamán látványosságokat és játékokat kell biztosítania a nép felüdülése végett... jelét kell adnia emberiességének és nagylelkűségének." /U. o., 143., 144. o./ (Lásd azt a fontos szerepet, amit a "látványok" játszottak a francia forradalomban, és azt, amit a színház és az opera játszik Szovjet-Oroszországban. Mindig ugyanaz a célja a "kenyeret és cirkuszt!" jelszónak.) Közvetlenül I. Napóleon bukása után egy francia szerző közreadott egy könyvet, amely a forradalom vezéreinek és a forradalomnak a "módszeres perverzitását" úgy jellemezte, mint egy machiavelliánus rezsim kezdetét. /Mazeres: "De Machiavel et de l'influence de la doctrine sur les opinions, les moeurs et la politique de la France pendant la Révolution" ("Machiavelli és tanításának hatása a franciák nézeteire, erkölcseire és Franciaország politikájára a forradalom alatt") (1816)/ Hogyan stabilizálódott volna ez a rendszer Franciaországban Weishaupt küldötteinek, Nagy Frigyes ügynökeinek és az illuminátus II. Frigyes Vilmosnak irányítása nélkül? Németország azonban képes volt arra, hogy megvédje magát az illuminizmus pusztító tanításaival szemben. Németország, a titkos társaságok állandó otthona, a tizenkilencedik század végén a szocializmus szellemi otthonává vált. Noha úgy tűnt, hogy ez komoly veszélyt jelenthet a német imperializmus számára, mégis egyetlen ország sem maradt annyira mentes a komoly forradalmi agitációtól, mint Németország. Helyesen állapították meg, hogy a németek elméletileg szocialistábbak, mint a többi nép, de sokkal kevésbé forradalmárok.
Az igazság az, hogy Németország vezetői mindig is tudták, hogy számíthatnak a népnek nemcsak a szolgalelkűségére, hanem izzó nemzeti érzéseire is. Még a legfelforgatóbb német titkos társaságnak is erősen hazafias jellege volt, és a német egyetemisták voltak egyrészt az Illuminátusoknak, másrészt a német imperialista gondolatnak a legodaadóbb hívei. A német imperializmus, ahelyett, hogy harcolt volna a felforgató erők ellen, azt a sokkal agyafúrtabb módszert választotta, hogy szolgálatába állította őket.
Később Bismarck ragyogó zsenialitásával nemcsak a szabadkőműveseket és a titkos társaságok tagjait, hanem a szocialistákat és a demokratákat is ugyanazon ügy szolgálatába állította. Lassalle és Marx óriási mértékben járult hozzá a pángermanizmus ügyéhez. Dammer, aki Lassalle után a szocialista párt vezetője lett, utódját, Fritsché-t arra okította, hogy "a szászországi pártgyűléseken a szocialista követelések hangoztatása közben ne hiányozzék az a követelés sem, hogy Németország Poroszország vezetése alatt egyesüljön. Fritsche személyesen tartozott beszámolni Bismarcknak pártgyűléseken elért eredményről". /U. o., II, 681. o./ Még Olaszországban is sikerült Bismarcknak megnyernie a német önkényuralmi politika számára olyan embereket, akik a "szabadság" élgárdájának látványos támogatói voltak. Mazzini 1867-ben ezt írta Bismarcknak: "Hiszek Németország egységében, és ugyanannyira kívánom azt, mint saját hazám egységét. Iszonyodom attól, hogy Franciaország uralkodjék Európa felett, pedig ezt a vezető szerepet Franciaország magának igényli." / "Politica Segreta Italiana" ("Az önálló olasz politika") A szerző: Diamilla Muller, 346. o. (1891)/ 1870 előtt a szabadkőművesség a kontinensen mindenütt Németország ügyét támogatta. "A titkos hatalom a francia szabadkőművességen keresztül pacifizmust és emberiességet hirdetett Franciaországban, míg a német szabadkőművességen keresztül Németországban a hazafiasság szószólója volt."/Albancelli: "Le pouvoir occulte contre la France" ("A titkos hatalom Franciaország ellen"), 388. o./ így, miközben a tizenkilencedik század folyamán Németország vezetői eltűrték a vallásellenes tanok terjesztését egészen addig a pontig, amíg a huszadik század elejére sok német gyermek lelkéből eltűnt az igazi istenfogalom, aközben a birodalmi kormány gondosan ügyelt arra, hogy semmi olyat ne engedélyezzen, ami gyengítené a hazafiasságot. A pángermán megszállottságot, amellyé a német hazafiság Treitschke és Bernhardi hatása alatt változott, valójában éppen annyira megerősítette a vallásellenesség, mint a forradalmi szocializmust, mivel mindkettő az erőszak törvényén és a teljes erkölcsi gátlástalanságon alapult. Ezek szerint nem az általánosan elfogadott értelemben vett "militarizmus", hanem a saját országa területén erőteljesen elnyomott tanítás exportjának machiavelliánus terve tette Németországot fenyegetővé a világ számára. Itt nem foglalkozom hosszasan a német birodalmi vezérkar bűnével, azzal, hogy Lenint és bolsevista társait Oroszországba küldték, mivel ezzel a kérdéssel részletesen foglalkoztam annak a vitának a keretében, ami a "Morning Post"-ban két évvel ezelőtt jelent meg. /Nesta H. Webster-Kurt Kerlen: "Boche and Bolshevik" ("A német és a bolsevik". Cikksorozat, megjelent a Morning Post 1922. április 26., 27., június 10., 11., 15., 16. számában./ De amíg elismertem, hogy német vitapartnerem szépen és udvariasan érvelt, és gondolataival bizonyos pontokban teljesen egyet is értettem, kénytelen voltam azt is felismerni, hogy azért nem jöhet létre semmifajta igazi megértés közöttünk, mert képtelen vagyok meggyőzni őt arról, hogy egy cél elérése érdekében nem használhatunk bármilyen eszközt. Vitapartnerem ezzel kapcsolatban így fejezte ki magát: "Ha Mrs. Webster ... azzal vádolja Németországot, hogy felforgató propagandát folytatott a Szövetségesek országaiban, egyszerűen arra kell emlékeztetnem, hogy a szerelemben és a háborúban minden megengedett. Egy háborúban, egy élet-halál harcban senki sem lehet tekintettel arra, hogy milyen eszközökkel harcol, sem arra, hogy fegyvereit használva milyen értékeket semmisít meg. Az egyedüli tanácsadó [sic], ami a legfontosabb, a harc sikere, egy ország függetlenségének megőrzése." / "Boche and Bolshevik", 39. o./ Amíg Németország nem szakít a machiavelliánus tanítással, lehetetlen civilizált hatalomnak tekinteni ezt az országot. De Kerlen úr azzal vádolja Angliát, hogy ugyanezt a machiavelliánus politikát folytatja azáltal, hogy külföldi zendüléseket bátorít. Kétségtelen, hogy Anglia igyekezett a pacifizmust terjeszteni Németországban és más ellenséges országokban. Azt remélte, hogy politikai forradalmat tud kirobbantani ezekben az országokban, vagyis fel tudja lázítani a német népet a vezetői ellen, akik belevitték a háborúba. (Nem szabad elfelejtenünk, hogy Angliában Németország barátai mindig azt hangoztatták, hogy a német nép nem akarta a háborút, hanem őket a katonai kaszt akaratuk ellenére vitte bele abba.) De van-e valamilyen bizonyíték arra, hogy Anglia valaha is szocialista forradalmat akart kirobbantani Németországban, alá akarta aknázni az erkölcsiséget és a rendezett kormányzás iránti bizalmat? Egy szóval: hatalomra akarta-e juttatni a bolsevizmust Németországban vagy máshol? Kerlen úr arra hivatkozott, hogy Angliában egyesek rokonszenveztek Kerenszkij forradalmával. De Anglia - nagyrészt a liberálisok hatására - állandóan a "cári zsarnokság" eltúlzott gondolatát tartotta szem előtt, és bár félrevezetve, de jóhiszeműen rokonszenvezett minden törekvéssel, ami az orosz nép "felszabadítására" irányult. Továbbá, a háború alatt a cárt és a cárnőt állandóan úgy állították be, mint olyan személyeket, akik hűtlenek a Szövetségesekhez. Ma már tudjuk, hogy ez hamis beállítás volt, amit vitathatatlanul ellenséges ügynökök terjesztettek. Konzervatív körökben mégis hittek benne, mivel az oroszországi helyzetről tévesen voltak tájékoztatva. Csak az, aki 1917 tavaszán Londonban élt, tudja elképzelni, hogy nemcsak a közvélemény, hanem még az állami hatóságok is mennyire félre voltak vezetve. Mi másra lehetett számítani, amikor ezzel kapcsolatban a szocialisták véleményét fogadták el? Személyes ismereteim alapján tudom, hogy a két legfontosabb minisztériumban teljesen téves módon értékelték a bolsevizmust; ezért nem tettek megfelelő intézkedéseket, hogy terjedését országunkban ellenőrzés alá vonják. Röviden tehát: az volt Anglia és Németország Oroszországgal kapcsolatos magatartása között a lényeges különbség, hogy míg Anglia úgy képzelte, hogy Kerenszkij forradalma hasznára válik Oroszországnak is és a Szövetségesek ügyének is, addig Németország tudatosan csempészte be Oroszországba azt, amiről tudta, hogy méreg. Az "oszd meg és uralkodj!" elvhez mindig hűséges Németország, miután Oroszországba besegítette a rombolás szellemét, sikeresen támasztott viszályt a Szövetségesek között. Az egész háború alatt mindig ezt a politikát folytatta. Amíg egyfelől arról "biztosította" Franciaországot, hogy "Anglia csak addig harcolna, amíg az utolsó francia ki nem lehelte a lelkét", addig másfelől Ludendorff ezt tanácsolta a birodalmi kancellárnak: "A Kuhlmann-beszédből újra és újra arra a kitételre kell hivatkoznunk, hogy egyedül Elzász-Lotharingia problémája áll a béke útjában. És különleges hangsúlyt kell tennünk arra, hogy az angol nép imperialisztikus háborús célért hullajtja vérét." / "The General Staff and its Problem" ("A tábornoki kar és problémája"), II, 556. o./ Oly ügyesen folytatták ezt a propagandát a háború után is, hogy az angol tisztek amikor visszatértek Angliába a meghódított területekről, kijelentették, hogy a németek baráti magatartása meggyőzte őket arról, hogy Németország valójában az angolok barátja, és hogy Angliának, inkább vele kellett volna szövetkeznie, mint Franciaországgal. A francia tisztek viszont hazatérve azt mondták, hogy a németek biztosították őket igaz barátságukról, és igazi ellenségüknek Angliát mondták. Franciaország jobban tette volna, ha szakít az Entente-tal és szövetségre lép Németországgal. Ugyanakkor a háború okairól Németország nem kevesebb, mint három propagandavonalat folytatott: az egyiken minden felelősséget az angolokra hárítottak, a másikon a franciákra és a harmadik vonalon mindenért a zsidókat tették felelőssé. E három nézetet különböző pamfletekben előszeretettel terjesztették a Szövetségesek országaiban. /A szóban forgó körökből származó minden háborús felelősséget Angliára hárítani akaró pamfletek egyike eljutott a jelen sorok írójának kezéhez is. A pamflet azt akarta bizonygatni, hogy egyedül Anglia volt a háború fő bűnöse és Lord Haldane, valamint Sir Edward Grey azáltal késztette Németországot háborúra, hogy azt a látszatot keltette: Anglia nem fog beavatkozni a háborúba./ A császári Németország azzal érte el a legnagyobb sikerét, hogy a szövetségesek országaiban éppen azokat az elemeket tudta maga mellé állítani, melyekről mindenki azt hitte, hogy Németország ellenségei lesznek. Noha nem volt még egy ország a világon, ahol a monarchiát annyira tisztelték és a militarizmust oly széles körben magukévá tették, ahol a rang és a születés annyit számított, és a munkások - noha gondoskodtak róluk - oly mértékben kiszolgáltatottak voltak, mint éppen Németországban, mégis Bismarck óta mindig Németország volt az angol szocialistáknak, demokratáknak és pacifistáknak a "szellemi otthona", mint ahogy Franciaországban is mindig megtalálta a fő szövetségeseit a szabadkőműves páholyokban. Ennek ellenére a német szocialisták és szabadkőművesek sohasem kísérelték meg, hogy befolyásukat latba vessék a testvériség és a világbéke szabadkőműves és szocialista eszményeinek érdekében, hanem éppen ellenkezőleg: minden válság idején a katonai párttal vállaltak sorsközösséget. így a francia-porosz háború előtt, noha az Egyetértés-páholy francia szabadkőművesei és az I. Internacionálé szocialistái arra biztatták testvéreiket, illetve elvtársaikat, hogy fogjanak össze a német szocialistákkal a háborús veszély elhárítására, a porosz páholyok éljent kiáltottak a nemzeti színekre, Vilmos király és a "porosz kard" dicséretét zengték és a német szociáldemokraták magukénak vallották a német egység ügyét. /Goyau: id. mű, 111. o. (1913)/ Pontosan ugyanez történt a mostani háború előtt, amikor Jaures biztosította szocialista elvtársait, hogy a háborús konfliktus első jelére neki csupán kapcsolatba kell lépnie Berlinnel, hogy a német szocialisták felsorakozzanak a béke megvédésére. Mégis a háború kitörése után a német szocialisták a háború mellett nyilatkoztak és habozás nélkül megszavazták a hadi hiteleket, mialatt az angol szocialisták ellenezték a háborúban való részvételt, sőt bizonyos alkalmakkor kifejezték, hogy rokonszenveznek Németországgal. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy nem a szocialista, hanem a császári Németország nyerte el úgynevezett demokratáink támogatását. A német szocialisták ezen árulása és ama tény ellenére, hogy semmit sem tettek a nemzetközi szocializmus vagy a világbéke ügyéért, az angol "Munkáspárt" egészen a hivatalba lépéséig sohasem ingadozott politikájában: nyilvánosan mindig támogatta Németország ügyét. A Szociáldemokrata Szövetség kivételével Angliában minden szocialista szervezet németbarát volt. Az összes szocialista újság közül egyedül a Justice fejezte ki együttérzését Franciaország szenvedéseivel. A tényleges helyzet az volt, hogy minden szocialista, aki síkra mert szállni Franciaországért, azonnal elvesztette befolyását a szocialista körökben. Ami a "Daily Herald"-ot illeti, ha ezt a lapot Berlinben adták volna ki, akkor sem támogathatta volna hűségesebben a német érdekeket. Amikor Elzász-Lotharingiát visszacsatolták Franciaországhoz, a Daily Herald egyik cikkében rámutatott, hogy ennek a területnek a lakossága mélységesen ellenszenvezik azzal, hogy a Német Birodalomtól a Francia Köztársasághoz csatolták. /1919. augusztus 19. / Amikor általános sztrájk fenyegette Angliát, ez az újság megragadta az alkalmat és felhívást tett közzé óriási szalagcímben a versaillesi szerződés revíziója érdekében. A jóvátétel tárgyában a saját jellemzése szerint "szakadatlanul" azon fáradozott, hogy engedjék el Németországnak minden tartozását. "A nyilvánvaló tény az, hogy ezek a fantasztikus jóvátételi követelések nem teljesíthetők, és ha Németország megpróbál ezeknek eleget tenni, akkor ezzel csak a mi kereskedelmünket és iparunkat teszi még inkább tönkre. Ezt három év óta szüntelenül hangoztatjuk. Ma már a miniszterelnök is kezdi látni, hogy igazunk volt: Anglia érdekei követelik, hogy tegyük félre Németország fizetésre kényszerítésének egész mocskos ügyét" - jelentette ki a Daily Herald 1921. december 17-én. /A szerző kiemelése./ Amikor Németország érdekeiről volt szó, ez az újság (amelyet Lenin a "saját újságjuknak" nevezett, de Ludendorff és Stinnes nagyobb joggal tarthatták volna a sajátjuknak) minden további nélkül hajlandó volt félredobni a szocializmust és támogatni a tőke ügyét. Éppen akkor, amikor az Angol Munkáspárt az 5000 fontot meghaladó jövedelmek megadóztatását követelte, a Daily Herald krokodilkönnyeket hullatott Franciaország gonoszsága miatt, mivel megkísérelte, hogy a német multimilliomosok zsebébe nyúljon. A lap gondosan kifejtette, hogy ezeknek a jövedelme korántsem olyan magas, mint amilyennek tűnik, hiszen a márka vásárlóereje az infláció következtében jelentősen csökkent. De a font vásárlóerejének csökkenését sohasem vették számításba, amikor az angol munkaadók profitját kellett értékelni./ Daily Herald, 1923. január 26. A Daily Herald annyira kedvében járt a német mágnásoknak, hogy leírta: ez utóbbiak érzékenységét mélyen érintette, hogy egy másik újság levelezője, miután Thyssen úrral ebédelt, "úriemberhez nem méltó módon" szóvá tette Herr Tyssen gazdagságát (Daily Herald, 1923. február 2.). Ám a Daily Herald riportere a jelek szerint nem minősült "úriemberhez méltatlannak", amikor résztvett egy garden partyn a Buckingham palotában és beszámolót írt arról, "Pompa és bohózat" címen. (1921. július 21.)./ Nem kell tennünk egyebet, mint pontról-pontra nyomon követnünk az angol Munkáspárt háború utáni politikáját, és felismerjük, hogy noha kétséges, hogy az általa alkalmazott intézkedések a munkások számára tényleg hasznosak voltak-e, annyi kétségtelen, hogy Németország számára mindig előnyösek voltak. Az egy és egynegyed millió munkanélkülire és a nagyszámú hajléktalan munkásra való tekintettel az angol Munkáspárt hivatalos képviselői állandóan tiltakoztak az idegenek bevándorlását és a külföldi áruk importját korlátozó intézkedések megszüntetése érdekében. Noha a szakszervezetek a brit munkást szigorú intézkedésekkel védték más brit munkások konkurenciájától, semmi akadályt nem állítottak a külföldi munkaerő konkurenciája elé (a külföldi munkásokat gyakran alacsony munkabérrel foglalkoztatták). Az, hogy érdekeiknek ez a nyilvánvaló elárulása nem váltotta ki a munkások lázongását, nyilvánvalóan bizonyítja, hogy nem járt valami nagy eredménnyel a marxista tanítás: "A munkásosztályt maguknak a munkásoknak kell felszabadítaniuk." /Karl Marx: "Preamble of the Provisional Rules of the Internationale" ("Előszó az Internacionálé ideiglenes szabályaihoz") (1864.)/ Emerson helyesen jegyezte meg: "annyira szabad valaki, amennyire gondolkodni képes". A munkások sohasem lesznek addig szabadok, amíg nem tanulják meg, hogy önállóan kell gondolkodniuk, ahelyett, hogy hagynák, hogy gondolataikat az angol Munkáspárt középosztálybeli kizsákmányoló tagjai sugallják. Németország kezét a szocializmus mögött mindazoknak fel kell ismerniük, akik nem hunyják be szántszándékkal szemüket a tények előtt. Azt is fontos észrevennünk, hogy annál jobban megközelíti a szocializmus a bolsevizmust, minél erőteljesebbé válik a német befolyás. Noha bizonyos szocialista csoportok (mint például a Szociáldemokrata Szövetség Angliában és a Szocialista Párt Franciaországban) nem állnak német befolyás alatt, minden entente-államban a bevallottan kommunista csoportok erőteljesen németbarát beállítottságúak. Még Franciaországban is ez a helyzet, ahol a bolsevisták erőteljes támogatókra találtak abban a csoportban, melyet Marcel Cachin, Froissart és Longuet (Marx unokája) vezet.
A bolsevista mozgalom szervezeti hatékonyságát nagyrészt a német együttműködésnek köszönheti, amiben nemcsak a német szocialisták, de a német monarchisták oldaláról is részesült. Ebben az összefüggésben fontos szem előtt tartanunk, hogy a háború befejezése óta a Német Monarchista Pártnak kettős jellege van. Követőinek nagy többségét egyedül a militarizmus szelleme és az agresszív hazafiasság mozgatja, ami megfelel a "Németország mindenek felett" régi eszményének. Ezek az emberek valószínűleg mentesek minden cselszövéstől. Ám a tisztességes imperialisták ezen tömege mögött vitathatatlanul nagy számban ott ólálkodnak a pángermán titkos társaságok baljóslatú szervezeteinek ismeretlen tagjai.
Itt alapította meg München központtal Escherich az "Einwohnerwehr" ["Lakosságvédelem"] nevű társaságot, amelyet olykor "Escherich szervezetének" ("Organization Escherich"), illetve "Orgesch"-nek neveznek. Ezt követte az orgyilkosságok céljából alapított félelmetes klub, amelyet az egész világ "C Szervezet", illetve "Consul Szervezet" néven ismert, alapítójának, a hírhedt Ehrhardt kapitánynak neve után, akinek a szabadkőműves álneve "a konzul úr" volt. 1921-ben nem kevesebb, mint 400 politikai gyilkosság történt Németországban. Ezeket a feltételezések szerint a titkos társaságok tagjai követték el. A "C Szervezetnek" tulajdonított bűncselekmények között szerepel Erzberger meggyilkolása és a Scheidemann elleni merényletkísérlet. Nyolcvan személyt tartóztattak le azzal a váddal, hogy bűntársai voltak a Rathenau ellen elkövetett gyilkosságnak. Ezek állítólag ugyanehhez a társasághoz tartoztak. /The Times, 1922. június 30; Morning Post, 1922. június 26. és 30; a West Coast Leader 1921. december 14-i számában (Peru, Lima) nagyon érdekes cikk jelent meg, ebből vettünk néhány részletet./ De a többi titkos társasághoz hasonlóan a látható vezetők ezúttal sem voltak azonosak az igazi irányítókkal. Az akciókat kivitelező szervezet mögött létezett egy belső kör, amely szabadkőműves vonalon szerveződött: a "Druidenorden" (ennek neve a nagyközönség előtt ismeretlen volt), ami mögött újabb és újabb (valószínűleg névtelen) titkos körök rejtőztek. Noha ezek a belső körök Németországban monarchisták maradtak, külföldön más célért dolgoznak, és a világforradalmi mozgalommal tartanak kapcsolatot. A két szélsőséges csoport, a monarchiáért tűzbe menni hajlandók és a szocialista forradalmárok közötti szövetség már a háború kezdetén (vagy még korábban) fennállott. Amint ma már közismert, a zsidó származású szociáldemokrata Israel Lazarewitch (alias Helphandt, alias Parvus) egyezett meg a Német Vezérkarral abban, hogy Lenin a hadsereg által ellenőrzött területen keresztül átutazhasson, amikor Svájcból Oroszország felé tart. Lenin kíséretében volt Karl Radek, az emigráns osztrák zsidó és számos más zsidó is. Svájc évszázadok óta a forradalmi és titkos társasági cselszövések központja volt. Már a tizenhatodik században figyelmeztette a pápa a francia és a spanyol királyt, hogy Genf "örökös otthona a forradalomnak". Joseph de Maistre 1817-ben ezt a levelet idézve kijelentette, hogy Genf a forradalmárok nagy központja, akiknek megtévesztési művészetét "nagy európai titokként" jellemezte. /"Lettres inédites de Joseph de Maistre" ("Joseph de Maistre kiadatlan levelei"), 415. o. (1851)/ Egy évvel korábban az illuminizmust a világban működő minden rossz gyökerének nevezte. Ma már tudjuk, hogy amikor de Maistre e sorokat írta, a forradalmároknak egy belső köre, amely egyenes ágon Weishaupttól, sőt egy tizenötödik század végén létezett szektától származtatta magát, I. Napóleon bukását kihasználva újjászerveződött. A belső kör központjául Svájcot választotta, de Londonban és Párizsban is voltak mellékágai. Az Illuminátusoknak ugyanez a titkos köre állítólag titokban részt vett a bolsevista forradalom megszervezésében, jóllehet a vezető bolsevisták egyike sem volt a legbelsőbb kör tagja. Ez utóbbi a legfelsőbb értelmiségi és pénzügyi körökhöz tartozó személyekből állt, akiknek a neve teljesen ismeretlen maradt. E teljesen titkos körön kívül azonban létezett még a felforgató társaságok magas fokú beavatottjainak egy félig titkos köre is. Ennek a világ különböző részeiből származó, különböző nemzetiségű (német, zsidó, francia, orosz, sőt japán) tagjai voltak. Ez a csoport, amely úgy jellemezhető, mint a belső kör utasításainak aktív végrehajtója, a jelek szerint érintkezésben állott azzal a Bizottsággal (vagy esetleg irányítója volt annak), amely Svájcban a III. Internacionálé programjának végrehajtása végett ült össze. Ugyanebben az időben Svájcban a pángermán titkos társaságok magas fokban beavatott személyei is összeültek és egy aktívan működő németbarát, entente-ellenes és bolsevista propagandaközpontot hoztak létre. Ezek a németek, noha ők maguk monarchisták voltak, együttműködtek a Szövetségesek országaiban működő titkos forradalmi erőkkel, belső zavargások előidézése érdekében. Ekkoriban tartották Svájcban a II. Internacionálé konferenciáit, amelyen részt vettek az angol Munkáspárt tagjai is. Az egyik ilyen konferencián - az 1919-es berni konferencián - a delegátusokat vendégül látta egy titokzatos "amerikai" milliomos, John de Kay, aki nagystílű életmódot folytatott, a sajtószolgálatnak napi 2000 frankot fizetett, szórta a pénzt a konferencián és támogatója volt a pacifista és romboló szellemű "La Feuille" ("A jegyzet") című újságnak is. Lehetetlen tehát Németország szerepét figyelmen kívül hagyni a világforradalom jelenlegi kirobbantásában. Az oroszországi bolsevizmussal foglalkozó Angol Fehér Könyvben szerepel egy olyan angol ember nyilatkozata, aki az egész forradalom alatt Oroszországban tartózkodott: "A zavargásokat a németek kezdeményezték, annak érdekében, hogy Oroszországot káoszba döntsék. Terveik pénzügyi fedezetére tömegével nyomtattak papírpénzt. A bankjegyek - amelyekből mintapéldányok vannak birtokomban - egy különleges jellegzetesség alapján könnyen felismerhetők." /B. S. Lombard tisztelendő levele Lord Curzonhoz, 1919. március 23./
Mit tudott mondani Németország minderre? Egyszerűen azt, hogy a bolsevizmus támogatása katonai "szükségszerűség" volt ellenfele bukásának előidézésére, de az általa felhasznált bolsevista propaganda valójában zsidó eredetű, és a valóságban nem a németek, hanem a zsidók a világforradalom igazi harcosai.
Németország régóta a modern "antiszemitizmus" otthona. Noha a zsidók minden országban és minden korban, de Kelet-Európában az elmúlt 100 év folyamán különösen népszerűtlenné váltak, a zsidók iránti ellenszenv Németországban szerveződött határozott harci tervvé. Oroszországban, Galíciában és Lengyelországban a parasztok csak szórványosan léptek fel erőszakosan ellenük, de Németországban a hatóságok tervszerűen szították a zsidók elleni gyűlöletet és megvetést. Luther, Kant, Fichte, Schopenhauer, Treitschke egymást követően intéztek heves kirohanásokat a zsidó faj ellen. A zsidókat nem fogadták be a szabadkőműves páholyokba, zsidók nem lehettek katonatisztek, és a társadalom kiközösítette őket, egészen a háború kitöréséig. Mégis fennáll az a furcsa tény, hogy az összes népek közül a németek voltak mindig a zsidók kegyeltjei. A német egységért Poroszország vezetése alatt folytatott mozgalmi harc során a zsidók vezető szerepet játszottak, és a mostani háborúban ők voltak Németország legértékesebb szövetségesei. Ahogy Maximilián Harden nemrég rámutatott: "A zsidók a háborúban Németországnak rendkívül nagy szolgálatot teljesítettek. A zsidók hazafiasságát nem érheti semmi vád, sőt sok esetben nevetséges volt az agresszív hazafias megnyilatkozásuk." És az "antiszemitizmus" ellenére Harden kijelenti: "Szoros rokonság van a németek és a zsidók között". /Anacharsis/ Az askenázim zsidók számára nem annyira Palesztina, mint inkább Németország tűnt az ígéret Földjének. így néhány évvel a háború előtt Ludwig Geiger professzor, a berlini liberális zsidók vezetője a következő szavakkal fejezte ki a "cionista szofizmákat": "A német irodalomban hangadó német zsidónak - az elmúlt százötven évhez hasonlóan most is - egyedül Németországot kell hazájának, és a német nyelvet kell anyanyelvének tekintenie. Továbbra is a német nép jövőjére kell alapoznia saját reményeit." /Jewish Guardian, 1924. január 18. JE, Zionism./ Hogyan magyarázhatjuk meg ezt a viszonzatlan odaadást? Egyszerűen a német politikával, amely minden dinamikus erőt a maga szolgálatába kíván állítani. Németország tudta, hogyan használja fel a zsidókat, mint ahogy tudta, hogyan állítsa szolgálatába a szabadkőműveseket, az Illuminátusokat és a szocialistákat a pángermanizmus céljai érdekében. Nagy Frigyestől kezdve, aki a zsidó Efraimot pénzhamisítással bízta meg, II. Vilmosig, aki magán telefonvonalon tartott Rathenauval kapcsolatot, Németország vezetői mindig megengedték a zsidóknak, hogy együttműködjenek velük világuralmi terveik megvalósítása érdekében. Bismarck a zsidók segítségével töltötte fel hadipénztárát. A zsidók Bismarck szövetségeseiként a titkos társaságok hatalmát Németország érdekeinek megfelelően irányították. 1871-ben a zsidó Bloechreider az új Német Birodalom tanácsadójaként működött közre a Franciaországtól követelt jóvátétel megszövegezésében. Noha Németországban a zsidókat sorozatos támadások érik, Németország mégis biztosítja a zsidó vállalkozások bizonyos lényeges előfeltételeit. Angliától és Franciaországtól eltérően Németország sohasem hagyta, hogy meggyengítsék a demokratikus eszmények, ezért a zsidók (és az önkényuralomban hívő angolok) számára Németország jelenti a stabilitás biztosítékát. Ezenkívül Németország mint a militarizmus otthona tág teret biztosított a zsidó üzleti spekulációk számára. Csupán egybe kell vetnünk Mirabeau egyik aforizmáját Werner Sombartéval, és már érzékelhetjük a két faj kapcsolatát: "A háború Poroszország nemzeti ipara", és: "A háború aratás a zsidók számára." 1793-ban Clootz, az egyetemes testvériség és a zsidó fajvédelem apostola kijelentette, hogy ha Németországot megakadályoznák abban, hogy háborút kezdeményezzen, a zsidók számára tanácsos lenne visszavonulniuk Németország katonai támogatásától: "A zsidók pénze, aktivitása és intelligenciája nélkül Németország nem kezdhetne, és nem folytathatna háborút. A zsidó kapitalisták biztosítják a háborús propagandalapoknak és a hadifelszerelés különböző fajtáinak szállítását, és ők töltik meg a fegyverraktárakat. A katonaság számára szükséges élelmet is a zsidók szállítják. Nekünk csupán egyetértésre kell jutnunk testvéreinkkel, a rabbikkal ahhoz, hogy megdöbbentő, csodálatos eredményeket érjünk el." /"La République universelle" ("Az egyetemes köztársaság"), 186. o., jegyzet. (1793) . / Ford, az amerikai autógyáros láthatóan ugyanerre a következtetésre jutott, amit nemrég ezekkel a szavakkal fejezett ki: "Nincs szükségünk a Népszövetségre ahhoz, hogy véget vessünk a háborúnak. Csak ellenőrzésünk alá kell vonnunk az ötven leggazdagabb zsidó pénzembert, akik a saját hasznuk érdekében háborút robbantanak ki, és megszűnik a háború." /Daily Mail, 1923. szeptember 21/
Ford egy másik alkalommal azt mondta, hogy azok a zsidók, akik 1915-ben vele együtt utaztak a békehajón, "mindent megtettek azért, hogy meggyőzzenek arról, hogy közvetlen kapcsolat van a nemzetközi zsidóság és a háború között. Részletekbe menően elmondták nekem az eszközöket, amelyek segítségével a zsidók a háborút irányították, hogyan tettek szert pénzre, hogyan vásárolták fel a hadviseléshez alapvető szükséges anyagokat." /Jewish World, 1922. január 5./
Nagy igazság van tehát abban a szocialista frázisban, hogy a háborúk "a kapitalisták háborúi", jóllehet nem abban az értelemben, amit a szocialisták e jelszónak tulajdonítanak. Észre kell vennünk ugyanis, hogy azok a kapitalisták, akik leginkább eszközei a háborúk kirobbantásának, pontosan azok, akiket a szocialisták mindig gondosan megvédenek minden vádtól. A következő esemény jól megvilágítja ezt. A Szociáldemokrata Szövetség egyik ülésén Adolphe Smith egy határozati javaslattal állt elő, amiben felhívást intézett Anglia szervezett munkásaihoz: "Ne engedjék a jelenlegi kritikus helyzetben, hogy baljós pénzügyi és militarista körök a más országokban élő munkás elvtársaik vélt érdekében kizárólag arra használják fel Önöket, hogy gyengítsék az entente országokat. Ügyeljenek gondosan azokra a manőverekre, amelyeket németbarát nemzetközi pénzügyi körök folytatnak. Ezek jelentős reakciós befolyást tudnak gyakorolni Anglia gazdag osztályaira és hivatalos köreire." /Morning Post, 1921. augusztus 1./
Hyndman hozzátette: "A legnagyobb veszély az európai kapitalisták leghatalmasabb csoportja részéről fenyeget minket. Ezt a csoportot Hugó Stinnes vezeti, és a támogatói között ott találjuk Hindenburgot, Ludendorffot és Németország militarista köreit." A határozati javaslatot a parlamenti angol Munkáspárt részéről egy személy ellenezte, és végül a határozati javaslatot visszavonták.
Világos tehát, hogy a pángermanizmuson kívül működik egy másik hatalom is, egy sokkal régebbi hatalom, amely el akar pusztítani minden nemzeti szellemet, minden rendezett kormányzást, minden országban, Németországot is beleértve. Mi ez a hatalom? Erre nagyon sok ember azt a választ adja: a zsidó hatalom. A zsidó hatalom óriási problémájának vizsgálata során talán a legfontosabb kérdés, amellyel a modern világ szembesül, amelyet minden előítélet kizárásával, tudományos elfogulatlansággal kell megvizsgálnunk: van-e határozott bizonyíték arra, hogy a zsidók világuralomra és a keresztény hit kiirtására törekednek? Ennek a könyvnek korábbi fejezetei kimutatták, hogy a múltban a zsidók körében létezett ilyen terv. A rabbinikus judaizmus alapját az a felfogás képezte, hogy a zsidó választott nép, amelynek egykor majd a világ fölött kell uralkodnia. Angliában az a beszéd járja, hogy a zsidó vallást tisztelnünk kell, és ez minden bizonnyal kötelességünk is lenne, ha a zsidó vallás - mint ezt sokan hiszik is - egyedül az Ószövetségen alapulna. Noha hitünk szerint nem vagyunk kötelesek megtartani Mózes öt könyvének szertartási előírásait, nem látunk semmi kivetnivalót abban, hogy a zsidók ezt vallási kötelességüknek tartják. Noha az Ószövetség a zsidókat választott népnek mondja, a mi felfogásunk szerint ezt a kereszténység hatálytalanította, mivel azt tanítja, hogy Isten szemében minden ember egyenlő. Ennek ellenére az Ószövetség olyan fennkölt törvényeket is tartalmaz, amik az egész emberiségre alkalmazhatók. Az Ószövetség egyetemessége miatt Jób könyve és a Prédikátorok könyve, valamint a Zsoltárok könyvének, Izajásnak és a kis prófétáknak számos szövege örök érvényű felhívás az egész emberiség számára. De a zsidó vallás inkább a Talmudon, mint a Biblián alapul. A Talmud egyik legújabb fordítója megállapítása szerint "a modern zsidó a Talmud terméke". /Michael Rodkinson (vagyis Rodkinssohn), a Talmud fordításához írt Előszóban, I, X. o./ Maga a Talmud a Bibliának csupán másodlagos jelentőséget tulajdonít. A talmudi írás, a Szóferim ezt mondja: "A Biblia olyan, mint a víz, a Misna olyan, mint a bor, és a Gemara, mint a fűszerezett bor." Nos, a Talmud nem a minden embernek szóló erkölcsi törvény, hanem olyan aprólékos előírásokat tartalmazó törvénykönyv, amely kizárólag zsidóknak szól. Minden bizonnyal egyetlen nem-zsidó sem fordul segítségért vagy vigasztalásért a Talmudhoz. Hiába keres bárki is olyan csodálatos életszabályt a Talmudban, ami Mikeás prófétánál olvasható: "Ő megmutatta neked, ó, ember, hogy mi a jó, és mi mást kíván tőled az Úr, mint azt, hogy cselekedj igazságosan, szeresd az irgalmat és légy alázatos Isteneddel szemben." Ezzel szemben a Talmudban - ahogy Drach rámutat - "az igazságosság, méltányosság, és felebaráti szeretet parancsai nemcsak nem kötelezőek a keresztények iránt, hanem bűnt követne el mindenki, aki ezeket a keresztényekkel szemben gyakorolná... A Talmud kifejezetten megtiltja, hogy egy zsidó egy nem-zsidót megmentsen a haláltól... visszaadja neki az elveszett dolgot, vagy irgalmas legyen vele szemben." /Drach: id. mű, I, 167. o. Idézi Aboda-Zara 13-at és 20-at, valamint a Baba Kamma 29-et. Hozzáteszi: "Ezeket az idézeteket a végtelenségig szaporíthatnánk."/ |
