ULICK VARANGE: IMPÉRIUM 1/5
ULICK VARANGE (Francis Parker Yockey)
A fordító előszava
Már eddig is sokat beszéltek erről az egyedülálló és megrázó erejű könyvről, de annyi biztos: ezerszer többet lehet még róla mondani. Az Impérium egyenes folytatása annak, amit az irodalmi világ Spengler "A Nyugat alkonya" című monumentális alkotásaként ismer. Az Impérium szerzőjének tette még Spengler kísérletén is túlmutat - definiálja és megalkotja a kultúra patológiáját, annak valamennyi égetően fontos vonatkozásában, a kulturális vitalizmus tanát is beleértve. Az Impérium elveti a tizenkilencedik századot: annak sivár gondolati kövületeit - Marxot, Freudot és a természettudományos-technikai világképet; annak kimerített politikai csodaszereit -, a pluralisztius államot, liberalizmust, demokráciát, kommunizmust, internacionalizmust, amik közül egyik sem tesz eleget a politika életszerű, organikus realitásainak.
Az Impérium valószínűleg az első könyv, amely szót emel Európa nem-materialista jellegű egyesítése mellett, és amely mintegy dogmatikusan megjósolja azt.
Az Impérium egy olyan férfi alkotása, aki hitt a Rendeltetésében és ebben a könyvben - olyan mélységesen, hogy annak vértanújává lett. Az Impérium olyan drámai stílusban, oly kifejezőkészséggel íródott, amellyel még a regényekben is ritkán találkozunk. Mégis minden más fölé emelkedik az az egyszerű tény, hogy az Imperiumban egy alkotó zseni a világnak valami újat adott: az értelem "negyedik dimenzióját" és a szellemiség új felfogását. Az Impérium s Hit új napja hajnalának hírnöke. Ezért az Imperiumnak az összes könyvek között különleges helyzete van. A világon senki sem fog egyetérteni mindennel, amit tartalmaz, de mindenki úgy találja majd, hogy tágult a személyes látóköre elolvasásával.
A világot megújítani akaró kiáltványok és történelmi-politikai összefoglalók közül, amik a második világháború utóhatásaként megjelentek, Francis Parker Yockey "Impérium" című könyve az egyetlen, ami ötven évvel később is érdekes és fontos. A legyőzött Tengelyről rokonszenvvel, és a győztes "Szövetségesekről" kritikusan író Yockey lángelméje képes volt meglátni Hitler és Mussolini hibái és tévedései, valamint Churchill, Sztálin és Roosevelt fellengzős ígéretei mögött annak a fajnak a világválságát, amelyhez mindezek tartoztak. Az "Imperium"-nak misztikus hatása volt a forradalmi jobboldalra Európában és Amerikában, jóformán 1948-as közzététele óta. Szerzőjének önkéntes vértanúsága tizenkét évvel később a könyvet és az embert jelentős üggyé tette. Az "Impérium" még ma is alkalmas arra, hogy a Nyugat védelmének, túlélésének és győzelmének elkötelezett férfiakat és nőket tájékoztassa és lelkesítse. Francis Parker Yockey rács mögött halt meg a demokratikus Amerikában, és ebben szolgálatát látta annak a nagy eszmének, ami az "Imperium"-ot sugallta. Az eszme lényegre törőnek tűnik: az a nyugati ember kötelessége és rendeltetése, hogy küzdjön - és ha szükséges, meghaljon -, hogy az ingadozó árja népekből egy fehér birodalmat, helyesebben mondva: Imperiumot kovácsoljon. Mégis, Yockey életében és írásaiban kevés dolog olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Ma első látásra az "Impérium" esetleg túlhaladottnak látszik. A mai olvasót próbára teheti a hosszúsága és utalásainak, sőt jelentésének esetenkénti homályossága. Yockey mesterműve gyémántkeménysége és történelmi-politikai magabiztossága miatt ingerlőleg hathat látszólagos relativizmusával és dühítő kitéréseivel a biológia, evolúció és genetika kemény realitásaira - és arra, amit ezek a realitások jelentenek a Nyugat és a nyugati ember túlélése szempontjából. Most, amikor a Nyugat és a Nyugatot alkotó népek (Yockey nagy mentorának, Oswald Spenglernek metaforájával élve) nem oly látványosan közelednek alkonyuk felé, Yockey forrása, az "Impérium" nagy eszméje és annak a jelen számára való jelentése magyarázatra szorul.
Francis Parker Yockey 1917-ben született Chicago-ban egy közép-nyugati családban, amely eléggé tehetős volt ahhoz, hogy engedje kibontakoztatni jelentős irodalmi és művészeti adottságait. Képzett zongorista lett és vándorló akadémikus pályafutásba kezdett, miközben jó néhány amerikai egyetem hallgatója volt. Noha a Michigen-i egyetemen 1934-ben fiatal marxistaként kezdte tanulmányait, amikor 1941-ben a Notre Dame-jogi egyetemen diplomát szerzett, már a jobboldal elkötelezett, nézeteit világosan megfogalmazó, radikális hívévé vált. Pálfordulásának ösztönzője a német történelem-filozófusnak, Oswald Spenglernek a műveivel való találkozása volt.
Mindazonáltal Spenglernek "A Nyugat alkonya" című műve jóval többet tartalmaz, mint pánhistóriai teljes fegyverzetet. Spengler a történelmet ciklikusnak és nem előrehaladónak látta: minden egyes kultúrának - egy élő organizmushoz hasonlóan - van születése, növekedése, érettsége, hanyatlása és halála. A nagy világtörténelmi kultúrák mindegyikének izolált léte van, ami független nemcsak a többi kultúrától, hanem mindenfajta anyagi (földrajzi, éghajlati vagy faji) oksági hatástól is. Noha az ezen állítás mélyén fekvő filozófiának megvannak a maga hiányosságai, amiket alább fogunk megvizsgálni, Spengler látomásának íve és sasszemű élessége mégis lélegzetelállító lehet a jobboldali olvasó számára. Spengler, az iskolamester, a bölcs, a filozófus, a művész, a múlt és jelen civilizáció költője többet nyújt nekünk, mint időrendi sorrendbe szedett csatákat és császárokat: feltárja az egyes kultúrák eszméit, művészeteit, tudományait és technológiáit, egyiket a másikkal - Napóleont Nagy Sándorral, Confuciust Szókratésszel, Polygnotust, a görög szobrászt Bach-hal - párhuzamba állítva, káprázatos elrendezésben. "A Nyugat alkonya" lélegzetelállító lehet: ahogy Orfeuszról feltételezték, hogy a fákat és a sziklákat dallá változtatta, ugyanúgy Spengler a múltból elbűvölő, valóságos mennyei zenét varázsol.
Amikor Yockey az egyetemi évei alatt "A Nyugat alkonyá"-val találkozott, úgy rezonált Spengler látomására, mint egy hangvilla. Spengler halála idején, 1936-ban buzgón olvasta az ő megjelent írásait, és büszkén vallja magát követőjének az "Imperium"-ban, ahol Spenglert "a huszadik század filozófusának" nevezi. Elmélyedve Spenglerben és más olyan tekintélyelvű gondolkodókban, mint az elméleti jogász Kari Schmitt és a geopolitikus Kari Haushofer, a fiatal egyetemi hallgató aktívan ellenezni kezdte Franklin Roosevelt elnök New Deal-belpolitikáját és intervenciós külpolitikáját. A kommunistaellenes és "izolácionista" csoportok előtt gyakorlott népszónokká vált. Az íróként még tehetségesebb Yockey első, saját névvel jegyzett cikkét 1939-ben tette közzé Charles Coughlin atya "Social Justice" (="Társadalmi igazságosság") című magazinjában.
Néhány hónappal azután, hogy megszerezte diplomáját a Notre Dame-on, a Pearl Harbor-i japán támadás, amelyet titokban Roosevelt elnök provokált ki, lehetővé tette, hogy az USA belépjen a második világháborúba. Amerika mint "a demokrácia arzenálja" már felfegyverezte a szovjet, angol és francia birodalmakat; katonai és ipari ereje most elbillenthette az egyensúlyt Sztálin és kommunista elvtársai, valamint az európai imperialista demokraták javára. Két és fél évig tartó blokád és hatalmas méretű bombázás után (ami Németország és más európai országok számára épp olyan kemény csapás volt, mint bármely holocaust), az USA és Nagy-Britannia partraszállt Észak-Franciaországban. A Vörös Hadsereggel együtt, amely 1941 óta a legtöbb harcost adta, újabb egy évi kemény harcok után voltak képesek legyőzni Németországot és szövetségeseit.
Magának Yockey-nak a katonai pályafutása rövid volt. Nem tüntették ki, és tisztességesen leszerelt. Nem sok örömmel járó két jogi állása után 1946-ban Németországba utazott, hogy az USA háborús bűnösök felett ítélkező bíróságán dolgozzon, nyilvánvaló segítőkészséggel a legyőzött németek iránt. Megundorodva attól, aminek tanúja volt, otthagyta állását, rövid időre visszatért Amerikába, majd Írországba utazott. Itt 1947 szeptemberében az ír-tengeren lévő elhagyott Brittas Bay közelében letelepedett, hogy megírja a nagy művét. Az olyan olvasó, aki csak Tom Brokaw- és Steven Spielberg-stílusú ferdítésben ismeri Amerika szerepét a második világháborúban és annak utóhatását, nem fogja megérteni azt a megvetést, haragot és sürgetést, ami végigvonul az "Imperiumon" és ösztönzi azt. Ahogy Yockey a saját szemével látta Németországban, Roosevelt, Truman, Churchill és alárendeltjeik kegyetlen háborút folytattak a polgári lakosság és a katonák ellen, számtalan embert meggyilkoltak és számos német építészeti és kulturális kincset rombadöntöttek. De a "feltétel nélküli megadás" amerikai politikája, ami szükségtelenül meghosszabbította a mészárlást, és a szőnyegbombázás meg a gyújtóbombák alkalmazása, ami lángra lobbantotta az épületeket egészen a fegyverszünetig, csak a kezdet volt. Közvetlenül a háború után az amerikai, szovjet, angol és francia "Négy Nagy", ahogy kinyilvánították a humanitárius eszmények helyreállítását Európában, ugyanúgy megtervezték több, mint 10 millió német kiűzését ősi otthonukból (akik közül 3 millió a Vörös Hadsereg előli menekülés során vagy a háború utáni sokkal nagyobb exodusban pusztult el). Németország jelentős részeit leválasztották és odaajándékozták a kapzsi szomszédoknak - e terület nagy része szinte elhagyatott még ma is. A német hadifoglyok rabszolgamunkát végeztek, éheztek és meghaltak "felszabadítóik" miatt - nem számítva a több ezer német katonát és tisztet, akiket "emberiség ellen elkövetett bűnök" miatt végeztek ki a szabálytalan perek után, amelyeket Hirosima és Drezda elpusztítói és Katyn sírásói rendeztek. A győzők mindent elvittek, amit el tudtak szállítani, az értékes szabadalmaktól kezdve a teljes gyárakig, majd benyújtották igényüket a maradékra mint "jóvátételre". Miközben a németeket "átnevelték" a demokrácia (vagy a szovjet népi demokrácia) örömeire, több, mint egy millió németet automatikusan őrizetbe vettek; a többiek nem írhatták le, nem mondhatták ki és semmilyen módon nem gyűjthettek össze azt, ami nem tetszett az uraiknak. A háború végnapjaiban a német asszonyok tízezreit erőszakolták meg a szovjet katonák; az amerikai megszállási övezetben nagyon általános volt a túléléshez okvetlenül szükséges kellékekért nyújtott szexuális szolgáltatás. Ami a Németország határain kívüli fasisztákat és "kollaboránsokat" illeti, közülük sok ezret egyszerűen kézből lőttek le. Yockey reakciója Európa nagy részének a győztesek által okozott rombadöntésére és kifosztására színezi az "Imperium"-ot és megmagyarázza lesújtó hangnemét. Saját országa, az USA is szenved mindattól, ami megvetésének tárgya: amíg potenciálisan értékes tulajdonságokat lát a fehér Amerikában, visszaretten gyökértelenségétől, nyers materializmusától, abnormis vallásosságától és a kultúra általános hiányától - mindezt a megszállt Németországban erőszakosan közvetítette egy kétes csodaszerrel kereskedő őrült mániákus bírója. Yockey hevenyészettebb a Szovjetunió elutasításában, amelynek vezetőségére mint "a Kremlben lévő mongolokra" hivatkozik. Képtelen volt a hivatalos szovjet ideológiát komolyan venni, és néhány éven belül az amerikai és zsidó befolyás Európából való eltávolításának eszközét fogja látni benne. Az "Imperium"-ban sokkal ellenségesebb a zsidókkal szemben, mint amilyen a mentora, Spengler valaha is volt. A zsidók szerepe a megszállt Németországban, a Szovjet soraiban és az újdonsült szovjet bábállamokban Kelet-Közép-Európában, a palesztinai zsidó nemzetiség létrehozásában, noha azt hangoztatják, hogy vallási (ámbár nagyrészt ateista) kisebbséget alkotnak a "demokráciákban": ezek a tények, valamint a zsidóknak a Nyugattól való elhidegülése és idegenkedése bizonyosan befolyásolták Yockeyt, amikor őket mint "kultúra-torzítókat" értékelte.
1948-ban kis példányszámban közzétette az "Imperium"-ot "Ulick Varange" néven, amely - ahogy a néhai Revilo Olivér rámutatott - mivel az 'Ulysses' névnek egy bizonyos alakjából és a Bizáncban szolgálatot teljesítő norvég császári gárda nevéből származik, idegen személyt jelöl egy különös országban. Yockey az "Impérium" előszavában úgy jellemzi művét, hogy az "csupán formailag könyv. Valójában az akció életének egy része." E formulához híven és személyes eltökéltséggel (amiben más deterministákhoz, pl. Kálvinhoz és Marxhoz hasonló) nekifogott az Európai Impérium megszervezéséhez.
Amikor Yockey nyilvános erőfeszítései kudarcot vallottak, a titkos eszközök felé fordult. Leplezve, titokban tevékenykedni és utazgatni kezdett különböző háború utáni fasiszta és nemzetiszocialista csoportok érdekében. Amikor a Szovjetunió az 1952-es csehszlovákiai Slansky-perrel megkezdte a "cionistákkal" kapcsolatos tisztogatást, Yockey úgy üdvözölte, amit látott, mint a Szovjetunió szláv elemeinek újra felszínre kerülését. Ettől kezdve azt hirdette, hogy hajlandó együttműködni ilyen elemekkel, olyan elvi megfontolás alapján, hogy az újjászülető Európa könnyebben megszabadulhat a primitív orosz medvétől, mint a megtévesztő Uncle Sam-től, annak minden anyagi csábításával együtt. A háború utáni Hitler-lovagok (pl. Ottó Ernst Remer és Francois Genoud) mintájára Yockey is felkeresett a harmadik világ vezetői közül olyanokat, mint Abdul Gamal Nasser és Fidel Castro.
A nagyarányú hirtelen változás, ami az amerikai kultúrában, értékekben és az erkölcsökben az 1960-as években végbement, párosulva a feketék amerikai társadalomba való integrálásának igényével és a harsány, Vietkong-barát "háborúellenes" mozgalommal, rövid életű erőfeszítést eredményezett, amely az "Imperium"-ot akarta megtenni egy forradalmi ellen-mozgalom ihletőjének. A 1968-as "Ifjúság a Wallace-akcióért" nevű szervezetből 1969-ben alakult Nemzeti Ifjúsági Szövetség Yockey könyvét tette meg bibliájává. Ám a Nemzeti Ifjúsági Szövetségnek nem sikerült hathatós erővé válni az amerikai főiskolákon és egyetemeken, noha olyan kiváló jobboldaliak támogatták, mint a kitűnő klasszika professzor, Revilo Olivér, és a nyugalmazott John Crommelin tengernagy. Nem sokkal később a harsány hatvanas évek utat adtak a higgadtabb hetvenes éveknek, a Nemzeti Ifjúsági Szövetség szélesebb körből toborozta tagjait és a nevét Nemzeti Szövetséggé változtatta. Dr. William Pierce hosszas elnöksége alatt a Nemzeti Szövetség már régóta nem tekinti Yockey "Imperium"-át filozófiai útmutatónak vagy toborzási eszköznek. Több, mint 40 év telt el Yockey halála óta, és több, mint fél évszázad azóta, hogy Adolf Hitler, "a második világháború hőse", akinek Yockey az "Imperium"-ot dedikálta, öngyilkos lett a berlini bunkerében. Az olyan fejlemények, mint az Európai Unió, a Szovjetunió összeomlása és a kommunizmus kimúlása a Szovjetunióból kiváló és az egykori kelet-európai csatlós országokban, látszólag az "Impérium" mondanivalóját nagyon elavulttá teszik. A biológiai tudomány és technológia 1950 utáni robbanása, amely rámutatott minden fajta emberi magatartás genetikai alapjaira és az egyének és csoportok közötti született különbségekre, még beszédesebben tette tarthatatlanná azt, hogy Yockey (és Spengler) oly könnyedén utasította el a faj, a genetika és a biológia szerepét a civilizációban. Miért van akkor, hogy Yockey könyve nemcsak jelentős, hanem fontos is napjainkban? Az "Impérium" több, mint szerzőjének haragos és aggódó válasza Európa háború utáni agóniájára. Yockey elemzése, amit a nyugati kultúra valódi helyzetéről, valódi válságáról adott - és így annak a fajnak a válságáról is, amely létrehozta és fenntartja azt -, éles és profetikus. Zsenialitása meglátta, hogy a náci-demokrata, kapitalista-kommunista ellentét hosszú távon nem jelentős. Ami számít, az európai, nyugati, fehér civilizációt érintő fenyegetés. Francis Parker Yockey már 1948-ban képes volt az egykori "Szövetségesek" nyilatkozatai és tiltakozásai mögé nézni, és a "szabad világ" meg a "munkás-paradicsom" közötti látszólagos "hidegháború" utáni, messze távoli jövőbe látni. Ő előre látta már akkor, amikor Franciaország, Hollandia és Anglia bizakodva tengerre szállt, hogy visszakövetelje, illetve visszaszerezze gyarmatbirodalmát, hogy a Nyugat kívülről-belülről ostrom alatt áll. Azok közül, akik az USA, Nagy-Britannia és a többi németellenes fehér nemzet oldalán fegyvert fogtak, nagyon kevesen tudták elképzelni, hogy a Szövetségesek győzelme hosszú lépés a saját fajuk bukása és megszűnése felé. Ugyanez mondható el a vezetőikről. Noha az angol történész, Dávid Irving csípősen megjegyezte: "ha az angol katonák Normandia tengerpartján 1944-ben előre látják a század végét, és azt, hogy Anglia mivé válik, nem tettek volna semmi erőfeszítést annak érdekében, hogy további 40 jardot haladjanak előre a tengerparton", de éppen olyan valószínű, hogy ha valaki megmondja nekik a jövőt, gúnyosan nevettek volna. Ma senki sem tagadja azt, amit Yockey előre megmondott egy fél évszázaddal korábban. A fehér faj válságban van. Csökkenünk számban és erőben; hagyományainkat és értékeinket mindenütt támadják; vezetőink pontosan ismerik a közelgő hanyatlást, és dühödten támadnak minden erőfeszítést, ami a faji önvédelemre irányul. Napjainkban - azt mondhatjuk - nagyon kevés fehér ember ad okot vezetőinek rosszallására. Úgy tűnik, hogy a soha nem látott bőség és technikai haladás közepett a fehér faj kileheli a lelkét, értelmének, érzelmeinek, intelligenciájának és akaratának megmagyarázhatatlan szegénysége miatt. Az "Impérium" több, mint rendkívüli profetikus mű. Nos, Yockey szenvedélye (még inkább, mint látomása), hogy az "Imperium"-ot azoknak a fehéreknek, nyugatiaknak, árjáknak, európaiaknak (akárhogy nevezhetjük magunkat) ajánlja, akik magukban hordják annak az elhatározásnak magját, hogy nemcsak a fajuk biológiai túléléséért, hanem annak rendkívüli küldetéséért, belső rendeltetéséért is dolgoznak, építenek, harcolnak, ha kell, meghalnak, de mindenekelőtt ezért élnek. Az ilyen fehérek számára az "Impérium" felülmúlhatatlan költőisége, ami mágikus tűzzel árasztja el a történelemről, politikáról, a háborúról és a kultúráról szóló fejezeteket, a műből semmi máshoz nem hasonlítható hőskölteményt varázsol. Ezek az olvasók, fiatalok és öregek, férfiak és nők, Amerikában és az ellenkező féltekén, "Gibraltártól az Északi-fokig, Galway sziklás hegyfokaitól az Uraiig" Spengler és Yockey filozófiai idealizmusát, lelkesített kultúráikat mint metaforát fogják érteni. Az "Impérium" költészetére rezonálni fognak anélkül, hogy azt az egész költészetet igazságnak vennék. Az ilyen olvasók számára a felemelkedésnek és hanyatlásnak az "Impérium" által előadott ciklikus elméletei nem annyira egy előrerendelt harcra felszólító buzdítások esti szürkületben, mint inkább emlékeztetők, hogy a fajta-lanított "emberiség" haladásának illúziója hazugság. Ők - Yockey-hoz hasonlóan - egy vállrándítással intézik majd el a csillagdíszes patriotizmust, ami a Haitiből nemrég bevándorolt személyt egyenértékűvé teszi George Washingtonnal, a török vendégmunkásból potenciális Bismarckot farag, vagy egy Sierra Leone-bői menedéket kérőt ugyanolyan jó írnek tekint, mint Padraic Pearse, vagy éppen olyan jó angolnak, mint Geoffrey Chaucer. Az ilyen olvasók anélkül, hogy megtagadnák saját gyökereiket, nemzeteken túli, faji rokonságot éreznek majd egymás iránt. Ötvenkét évvel első megjelenése után az "Impérium" esetleg nem birtokolja azt a bűvös vonzerőt, amit egykor gyakorolt sok olvasóra. Az idő megváltoztatta közvetlen hatását, ha nem is a sürgető szükségességét. Számos tökéletlensége van. Az "Impérium" egyike ama sok könyvnek, amiket el kell olvasni, hogy megértsük helyzetünk eredetét, terjedelmét és lehetséges gyógymódját. Mindazonáltal mint a mi harcunkat az arcvonalainkon messze túl harcoló, magányos harcostól származó, elkeseredett, de mégis dallamos trombitaszó, az "Impérium" egyedülálló. Theodore J.O Keefe 2000. szeptember.
Ez a könyv különbözik más könyvektől. Mindenekelőtt azért, mert kizárólag formailag könyv. A valóságban a cselekvés életének egy része. Fordulópont az-európai történelemben, kései, de valódi fordulópont. Ennek a könyvnek a tartalmában nincs semmi eredeti, csupán maga a könyv eredeti. Az eredetiség divatja a hanyatlás megnyilvánulása, és Európa hanyatlása a barbárság felemelkedése.
Ez a könyv egész Európához szól, de különösen Európa kultúrahordozó rétegéhez. Kétszáz évig tartó világtörténelmi küzdelemre hívja fel Európát. Európa vagy részt vesz ebben a küzdelemben, vagy kívülről szemléli azt és így zsákmánya lesz a fosztogató külső erőknek. Ha cselekedni akar, és nem pusztán szenvedő áldozat lenni ezekben a sorozatos gigászi küzdelmekben, egyesülnie kell, és csak egy módon történhet ez. A nyugati kultúra betegségben szenved, és ennek a betegségnek a fennmaradása a kínai körülmények tartósítását jelenti Európában. Az 'Európa' szó jelentése megváltozik. Mostantól fogva a nyugati civilizációt jelenti, azt a szerves egységet, amely egyes életfázisaiként megteremtette Spanyolország, Olaszország, Franciaország, Anglia és Németország nemzeteszményeit. Ezek az egykori nemzetek halottak, a politikai nacionalizmus kora lejárt. Ez nem logikai szükségszerűséggel történt, hanem a Nyugat történelmének organikus fejlődése hozta magával. Ez az organikus szükségszerűség a mi parancsoló szükségességünknek és Európa integrációjának forrása. Az organikus szükségszerűség azt jelenti, hogy csak két alternatíva van: vagy megcselekedni a szükségeset, vagy megbetegedni és meghalni. A jelenlegi 1948-as káosz közvetlenül visszavezethető arra, hogy igyekeznek megakadályozni az európai integrációt. Ennek következtében van Európa ingoványban: nem-európai erők a korábbi európai nemzetek felett úgy rendelkeznek, mintha gyarmataik lennének. Ez a könyv megmutatja a nyugati lelkiség pontos, organikus alapjait, különösen azt, hogy mi a kor parancsszava Európa számára. Európa vagy teljes egészében egyesül, vagy teljesen eltűnik a történelemből. Népei szétszóródnak, erőfeszítései és agyvelői mindörökre Európán kívüli erők rendelkezésére állnak. Ezt itt nem absztrakt formulák és kiagyalt elméletek segítségével, hanem organikusan és történelmileg mutatjuk ki. Ezért a következtetések nem önkényesek, nem lehet választani elfogadásuk és elvetésük között, hanem abszolút kényszerítőek azok számára, akik részt akarnak venni a küzdelemben. Az igazi szerző a Korszellem, amelynek a parancsszava nem engedi meg a vitát. Büntetése a történelem megsemmisítő ereje, amely vereséget, megaláztatást, halált és káoszt mér azokra, akik nem hallják meg parancsszavát.
Már itt elvetem a maradi lelkek nyomorúságos terveit, amelyek Európát, mint gazdasági területet akarják "egyesíteni", azzal a céllal, hogy az Európán kívüli erők imperializmusa kizsákmányolhassa és védekezésre használja. Az európai integráció nem tervezés, hanem kinyilvánítás kérdése. Nincs szükség egyébre, mint elismerésre. A tizenkilencedik század gazdasági gondolkodása itt teljesen tehetetlen. Nem a kereskedelem és a bankvilág, nem az import és az export, hanem egyedül a hősiesség szabadíthatja fel azt az integrált Európa-lelket, amit a halogatók pénzügyi bűvészmutatványai, a pártpolitikusok kicsinyes kijelentései és az Európán kívüli megszálló erők maguk alá temettek.
Így hát ez a könyv egy hadüzenet megújítása. Azt kérdezi Európa árulóitól, a szánalmas pártpolitikusoktól, akiknek a felszínen maradása attól függ, hogy továbbra is kiszolgálják-e az Európán kívüli erőket: "Azt hittétek, hogy vége van? Azt hiszitek, hogy nyomorúságotok és szégyenetek mindörökre háborítatlan marad a világ színpadán, ahol már igazi hősöket is láttunk? A háborúban, amelyet ti szabadítottatok a világra, megtanítottátok a férfiakat, hogyan kell meghalniuk, és ezáltal kiszabadítottatok a palackból egy szellemet, amely el fog nyelni benneteket: a hősiesség és a fegyelem szellemét. Nincs olyan pénz, amelyen ez a szellem megvásárolható lenne, de ez a szellem legyőzhet minden pénzt." Végül, ez a könyv önmagában az első csapás az Európa felszabadításáért folyó gigantikus háborúban. Európán belül fő ellenség az áruló, amely egymagában lehetővé tette, hogy Európát külső hatalmak koplaltassák és fosztogassák. Ez az áruló a káosz és halál szimbóluma. Közte és a huszadik század szelleme között szüntelen háború folyik.
Brittas Bay, 1948. január 30.
"Így hát, mivel egyáltalán nem csináljuk, hanem csupán eljátsszuk a történelmet, nem annyira mondjuk, mint inkább felmondjuk azt: sőt, mi több, ebben a legtágabb értelemben egész szellemi életünk erre épül. Szigorúan vizsgálva ugyanis mi más egész tudásunk is, mint rögzített tapasztalat és a történelem terméke, amelynek az okoskodás és a hit éppen úgy lényeges eleme, mint az aktivitás és passzivitás?"
"Az egyén élete senki másnak nem jelentős, csupán önmagának. A kérdés csupán annyi, hogy menekülni akar-e a történelemből, vagy feláldozza magát érte. A történelemnek semmi köze az emberi logikához."
Messze kint a külső sötétségben, ahol nem mozdul semmi, nem látni semmi fényt, nem hallani semmi hangot, egy pillantást vethetünk forgó gömbünk, a Föld felé. A csillagok világában a szellem világít, ezért minden sötét, de ez a bizonyos csillag és annak is csupán egyik része fényárban úszik. Ilyen távolságból teljesen zavartalanul látható, ami a Földön végbemegy. Egy kicsit közelebbről a földrészek láthatóvá válnak, még közelebbről az emberáradatok is. Van egy fókuszpont, ahonnét a fény szétárad minden irányban. Ez a fókuszpont Európa görbe félszigete. Földgolyóbisunk nagy szárazföld tömegének ezen kicsiny csillárján látható a legerőteljesebb mozgás. Innen, Földön kívülről látható a szellem és mindaz, ami a szellemből kisugárzik, így aztán Európában az eszmék, energiák, becsvágyak, szándékok, feszülések és alkotni akarás koncentráltan tárulnak a szemlélő elé. Európa fölött lebegve egy tisztán szellemi organizmus jelenlétét észlelhetjük, ami soha korábban nem volt ilyen tisztán látható. Közelebbről nyilvánvalóvá válik, hogy a fény nem felfelé sugárzik a Föld felszínéről az éji égbolt felé, hanem a mindezidáig láthatatlan organizmusból árad lefelé. Ez mélységes és forradalmi jelentőségű felfedezés, amelyet egyedül az tesz lehetővé számunkra, hogy a földi eseményektől teljesen elszakadva a Földre a világűrből vetünk pillantást, ahol mind a szellem, mind az anyag a szellem fénye miatt válik láthatóvá. További felfedezések következnek: a másik oldalon van két sziget, amelyek a Föld egész szárazföldi tömegéhez képest kicsinyek. Azonnal látható, hogy a két sziget egyes részei fölött szétáradó fény a másik oldal felől tükröződik. Mi ez a Föld feletti jelenség? Miért lebeg különösképpen Európa fölött? Mi a viszony közte és az alatta lévő emberek között? Az európai emberek bonyolult alakzatú piramis-struktúrákba szerveződnek. Különböző rangsorok vannak. A mozgások bonyolult labirintusok csatornáin át történnek. Az emberi személyek meghatározott parancsolási és engedelmességi viszonyban állnak egymással. Ezen a kicsiny félszigeten kívül az emberi események horizontálisak, örvénylők, kavargók, mint az áramló víz, mint az óceán áramlatai, mint a nyájak a nagy síkságokon. Így tehát a szellemi organizmus alakítja a félsziget népességét bonyolult organikus formákba. Mivel hasonlíthatnánk össze ezt a lényt, amit nem láthatunk, amikor földközelben vagyunk? Nincs ma hozzá hasonló. De itt kinn a világűrben, térben és időben szabadok vagyunk. Száz generációt éppen úgy áttekinthetünk, mint itt a Földön egy muslica életét. Ahhoz, hogy a szellemi organizmushoz valami hasonlót találjunk, kétszáz generációval vissza kell mennünk az időben. A földgolyóbis ugyanaz, csak most majdnem teljes a sötétség. Az egyes lények szinte megkülönböztethetetlenek, az anyag nincs áthatva szellemiséggel és nem érzékelhető. Az időben visszafelé pillantva a sötét űr folytatódik. Ha viszont néhány generációval előbbre megyünk egy pillanatra, a szellem éreztetni kezdi jelenlétét. Gyenge, de ígéretes fény jelenik meg Afrika északkeleti részén. Majd egy másik fénysugár, ezer mérföldnyire innét északkeletre, Mezopotámiában. E két hely kapja az 'Egyiptom', illetve 'Babilónia' nevet. Az időpont: Krisztus előtt mintegy 3000. Egyiptom és Babilónia ereje egyre nő, és mindkét ország esetében először az lesz látható, hogy hadseregeik a külső népek ellen harcban állnak, akiket barbároknak éreznek. Ezek a szellemi organizmusok nem keverednek - felsőbb határaik élesen, világosan kivehetők, mindkettőnek sajátos árnyalata van, ami csak rá jellemző. Mindkét organizmus a táján élő embereket összefogja és szolgálatába állítja. Először közös világeszményt ad nekik, majd nemzetekké finomítja őket. Mindkét nemzetben a magasabb organizmus különálló eszménye ölt testet. Nemesség és papság jön létre, az eszmény különböző vonatkozásai megtestesülésére. A népek rétegződnek és sajátossá álnak. Az emberek életüket és rendeltetésüket a magasabb organizmusnak teljesen alárendelten élik meg. A magasabb organizmus ezeket az emberi lényeket eszményekkel ösztönzi. Mindkét népnek csupán kicsiny szellemi rétege fogja fel ezt a fajta késztetést, de azok, akik felfogják, mindig megmaradnak annak szolgálatában, aminek ízét egyszer megtapasztalták. Ezért akarnak élni-halni, és később ők határozzák meg azoknak a népeknek a sorsát, ahonnét származnak. Ezek az eszmények (amelyek nem csupán absztrakt fogalomláncolatok, hanem a lét és gondolkodás eleven, lüktető, nem szavak által kifejeződő késztetései) azok a technikák, amik által ezek a magasabb rendű lények felhasználják az embereket a maguk céljaira. A nagyon bonyolult érzés- és gondolatvilágú vallások, a vallás szellemében fogant és a vallás szolgálatába állított építészeti formák, a lírai költészet, a festészet, a szobrászat, a zene, a nemesi és a papi rendek, a stilizált lakhelyek, divatok és öltözetek, az ifjúság szigorú nevelése arra, hogy mindörökre fejlessze ezeket, a filozófiai, matematikai, természettudományos rendszerek, a "csodatevő" praktikák, az óriási küzdelmek, a nagy hadseregek, a hosszan tartó háborúk, az energiagazdálkodás ennek az egész, sokfelé ágazó struktúrának a fenntartására, a bonyolultan szervezett kormányok a nemzetek rendjének biztosítására, (amelyeket a különböző típusú embereken működő, magasabb rendű lény hozott létre) - mindezek e két területen megjelenő formák virágzásának bizonyos megnyilvánulásai. Minden egyiptomi forma különbözik a megfelelő babilóniai formától. Ha egy eszményt az egyik kultúra átvesz a másiktól, azt csak látszólag fogadja el, valójában az nem egyéb, mint félreértett, megreformált, és a saját szellemisége szerint átalakított eszmény. De a magasabb rendű lény válsághoz közeledik. Kiadta energiáját ebben a Földet átalakító folyamatban. Remeg, reszket, láthatóan gyengül - káosz és anarchia fenyegeti mindazt, ami a Földön megvalósult -, gyülekeznek a külső erők, hogy elpusztítsák, eltöröljék a föld színéről a nagy alkotásait. De a magasabb rendű lény felemelkedik, és a legnagyobb erőfeszítését fejti ki - immár nem belső dolgok (képzőművészetek, filozófia és az életről szóló elméletek) területén, hanem kizárólag külső hatalmi apparátus létrehozásával. Létrejönnek a szigorú kormányzási formák, az óriási hadseregek, ezek támogatására az ipar, a hadihajóhadak és a hódításokat szervező és rendben tartó jogrendszerek. Ez a jogrendszer kiterjed olyan területekre is, amiket korábban sohasem vizsgáltak, sőt nem is ismertek, összes népeit közös néven eggyé forrasztja, és az utolsó nagy terjeszkedésre indítja őket. Ugyanez a nagy ritmus figyelhető meg mindegyik kultúrában. Amint megállapítható, a két fényforrás a ragyogó tündöklésből egyre sápadtabb földi fénnyé változik. Lassan halványulnak el, emlékük és legendájuk megmarad az emberek lelkében, és a kitágult tájban ott áll utolsó nagy alkotásuk - az Impérium.
E két területen kívül a Föld többi része változatlan maradt. Az embercsoportokat a legelő nyájaktól csak egy primitív kultúra és bonyolultabb gazdaság különbözteti meg. Egyébként a létezési formáik jelentéktelenek. A primitív kultúrák csak annyiban emelkednek a gazdasági szint fölé, hogy szimbolikus jelentést tulajdonítanak a természeti jelenségeknek és az emberi viselkedésnek. De ezekben a változásokban semmi sem hasonlít a Nagy Kultúrákhoz, amelyek teljesen átalakították Egyiptom és Babilónia tájait az alatt a csaknem negyven generáció alatt, amely e kultúrák megjelenésétől pusztulásig élt.
II.
Amikor Krisztus születése körüli időben ez a klasszikus kultúra a végéhez közeledik, egy másik kultúra jelenik meg egy olyan helyszínen, amelyet a klasszikus kultúra az utolsó hódító szakaszában leigázott: az arab kultúra. Ennek megjelenése éppen ezen a helyen az események menetét szokatlanná változtatta. Az arab kultúrformák bensőleg éppen olyan tiszták voltak, mint az összes többi kultúráké, benső lényegüket tekintve semmivel sem kölcsönöztek többet más kultúráktól, mint amazok - de elkerülhetetlen volt, hogy a területek anyagi érintkezése, a közvetlen időbeli egymásutániság és a régebbi organizmus civilizált népeivel való érintkezés következtében az új szellemiség átvegye a klasszikus alkotások gazdagságát. Ám a klasszikus kultúra csak felszíni módon érvényesült, mivel az arab kultúra ezekbe a régi tömlőkbe új bort töltött. Az arab kultúra az idegen formák ellenére válogatással, újraértelmezéssel vagy figyelmen kívül hagyással saját szellemiségét nyilvánította ki. Későbbi, hódító szakaszában ez a kultúra kiterjedt a Nyugati Kalifátus formájában az európai Spanyolországra is. Élettartama, végső formája, utolsó nagy válsága - mindez ugyanazt az organikus törvényszerűséget követte, mint a többieké. Mintegy ötszáz évvel később egy másik nagy kultúrának (most már ismerős) megnyilvánulásai kezdődnek el Mexikó és Peru távoli vidékein. Ennek volt a legtragikusabb sorsa valamennyi közül, amelyeket eddig láttunk. Ezalatt Krisztus után 1000 körül kialakul az európai kultúra, és már születésekor különbözik az összes többiektől az önkifejezés rendkívüli erejében, amelyet minden távolságra mind szellemi, mind fizikai téren gyakorolt. Már eredeti területe is sokszorosa volt elődjeiének, és erről az alapról lépett élete derekán a Felfedezés Korába, felfedezi magának a Föld igazi határait, és a világot politikájának tárgyává teszi. Spanyol képviselői Cortez és Pizarro seregében fedezték fel Mexikó és Peru civilizációját, éppen akkor, amikor ez a civilizáció az anyagi lét utolsó, legkifinomultabb szakaszát élte. Mexikó és Peru két nagy birodalma társadalmi formáival, gazdasági-politikai szervezettségével, közlekedési rendszerével, távközlésével és városi életével mindent (csaknem a lehetőségek végső határáig) kialakított magának, amihez képest a behatoló spanyolok csak naiv barbároknak tűnhettek. De ezeknek a birodalmaknak a technikai érdektelensége védtelenné tette lakóit: nem tudtak védekezni a hódítók kisszámú ágyúival és lovaival szemben. Ennek a kultúrdrámának utolsó felvonása a néhány éves vérengzés a másik világból jött támadók részéről. Ez a végzet tanulságos, mert megmutatja, hogy a Világszellem milyen figyelmet fordít az emberi értékekre és érzésekre. Melyik jós merészelte volna azt jövendölni az utolsó azték császárnak, akit világhatalomnak látszó, világtörténelmi jelentőségű pompa vett körül és világhatalmi tényező volt, hogy rövid időn belül a dzsungel visszahódítja városait és palotáit, és hadserege, meg világcsászárságának hatalmi rendszere meg fog semmisülni néhány száz barbár támadása következtében? Minden kultúra szellemiségét az egyediség jellemzi: az egyes kultúrák a többiektől semmit sem vesznek át, és nem is adnak át azoknak semmit sem. Akár primitív, akár kultúrnép jelenik meg a határaikon, ellenségnek tekintik. Azok valamennyien a saját kultúrájukhoz képest barbárok, pogányok, egyik iránt sincsenek megértéssel. Tapasztaltuk, hogy a nyugati népek az európai kultúra életképességét a magas fokban civilizált szaracénok, mórok és törökök elleni keresztesháborúkkal bizonyították. Láttuk, hogy a keleti germán népek és déli vizigót testvéreik az évszázadok során a barbár szlávokat és a civilizált mórokat egyaránt folyamatosan szorongatták. Láttuk, hogy a nyugati hajók és hadseregek az egész világot a Nyugat zsákmányszerzésének célpontjaivá tették. Így viszonyult a Nyugat a kívülállókhoz. A nyugati kultúrán belül születik meg a gótika kereszténysége, a pápaság és császárság transzcendens szimbólumai, a gótikus katedrálisok, a lélek és a természet titkainak feltárása a kolostorok celláiban. A kultúrszellem formálta meg a maga kifejezésére a Nyugat nemzeteit. Mindegyik népet egyénivé formált, és végül mindegyik nép önálló kultúrát alakított ki, nem volt csupán a kultúra eszköze. A gótika korának faluiból városok nőttek ki, és a városokból nőtt ki az értelem. Az ész és hit viszonyának ősi problémája, a korai skolasztika központi kérdése láthatóan ezekben a városokban dőlt el, fokozatosan az ész elsőbbségének javára. A gótikus idők nemessége, a Föld urai, akiknek csak az volt a feljebbvalója, akit önként annak ismertek el, egy eszmény alattvalóivá váltak. Ez az állam eszménye volt. Az élet lassan külső életté válik: politikai problémák nyomulnak a középpontba, új gazdasági forrásokat alakítanak ki a politikai küzdelmek támogatására, a régi, mezőgazdaságon alapuló gazdaság ipari gazdasági rendszerré alakul át. Ennek az útnak a végén egy kísérteties és ijesztő eszmény áll: a Pénz. Más kultúrák is látták ugyanezt a jelenséget ugyanezen a fokon megjelenni, és hasonló mértékben megnövekedni. Ennek jelentősége az észnek a hittel szembeni fokozatos előtérbe kerülésével párhuzamosan lassan növekszik. Csúcspontját a nacionalizmus korszakában éri el, amikor a kultúra részei egymást darabokra tépik, még akkor is, ha külső veszélyek fenyegetnek. Ennek a folyamatnak csúcspontján a Pénz a racionalizmussal szövetkezve harcol a kultúra élete feletti uralomért az állam és a hagyomány, a társadalom és a vallás erőivel. A csillagok közötti térben tett rövid látogatásunk során a Földtől eltávolodva olyan helyzetre tettünk szert, ahonnét láthattuk, hogy ez a nagy életdráma hétszer játszódott le, hét nagy kultúrában, és mint a hét kultúrát kétszáz évig tartó utolsó nagy válság döntötte meg. A mexikói-perui kultúra úrrá lett a belső válságon, és csak a kék tengerből felbukkanó martalócok tudták legyőzni. A Nyugat nagy válsága erőszakos módon a francia forradalommal és az azt követő jelenségekkel kezdődött. A kultúra civilizációvá való átalakulásának Napóleon volt a szimbóluma. A Civilizáció, vagyis az anyag, a külső világ, a hatalom, az óriási gazdaságok, a hadseregek és a flották, a nagy számok és kolosszális technikák élete kerekedett a Kultúra, a vallás, a filozófia, a képzőművészetek belső élete fölé. A politika és a gazdaság külső élete kezdett uralkodni a szigorú forma és a szimbolizmus, az emberben lévő vadállat szigorú féken tartása és a kulturális egység érzése fölött. Ez a racionalizmus, a pénz és a nagy város győzelme volt a vallási hagyományok és a tekintély fölött, az értelem győzelme az ösztön fölött. Mindezt már megtapasztaltuk az előző magas szintű kultúrák esetében, amikor megközelítették végső életfázisukat. Mindegyik esetben a válság úgy oldódott meg, hogy a vallás és tekintély régi erői fellázadtak, győzelmet arattak a Racionalizmus és a Pénz felett, és a nemzeteket végül egy Birodalomban egyesítették. A két évszázadig tartó válság a nagy organizmus életében óriási háborúkban és forradalmakban nyilvánult meg. Mindaz a kulturális energia, ami korábban a gondolatok, a vallás, a filozófia, a természettudomány, a képzőművészeti formák és a nagy irodalom belső megteremtésére fordítódott, most a gazdasági élet, a háború, a technika és a politika külső életében nyilatkozik meg. A hatalom szimbolizmusa sikeresen foglalja el a legmagasabb helyet ebben az utolsó szakaszban. De ezen a ponton hirtelen visszatérünk a Föld felszínére. A Földtől többé nem eltávolodva, részt kell vennünk a nagy kultúr-drámában, akár akarjuk, akár nem. Csak annyi választási lehetőségünk van: úgy veszünk részt, mint alanyok, vagy úgy, mint tárgyak. A magasabb rendű kultúra organikus természetének felismeréséből származó bölcsesség megadja a kulcsot a szemünk előtt zajló események megértéséhez. Ezt alkalmazni tudjuk, és ezáltal cselekedeteink jelentőssé válhatnak, mások lehetnek, mint a megalkuvók és a régi vágású ostobák politikája, ami vissza próbálja fordítani a nyugati civilizáció fejlődési irányát, mivel ostoba fejük képtelen alkalmazkodni az új uralkodó eszmékhez. III. A magasabb rendű kultúra organikus természetének felismerése által páratlan módon meg tudunk szabadulni a materializmus salakjától, ami mindezidáig megakadályozta, hogy behatolhassunk a történelem rejtélyeibe. Ez a felismerés egyszerű, de mély, ezért csupán néhány kivételes személy tudta belső értékelésének vezérfonalává tenni. Az eljövendő idők szükségszerű történelmi szemléletének összes következményei ebből folynak. Mivel a kultúra organikus, egyedisége és lelke van. Így a maga mélységében semmifajta külső erő nem befolyásolhatja. Mint minden organizmusnak, rendeltetése, valamint kihordási időszaka, születési ideje, növekedése, érése, beteljesülése, hanyatlása és halála van. Lelke miatt minden megnyilvánulása azonos szellemi jellegű (mint ahogy minden egyes ember élete is saját egyediségének a terméke). Mivel lelke van, az a különleges kultúra, ami egyszer elmúlt, soha többé nem térhet vissza. Az életfázisaik kifejezésére általa teremtett nemzetekhez hasonlóan csak egyszer létezik. Sohasem lesz még egy indián kultúra, azték-maja kultúra, klasszikus kultúra vagy nyugati kultúra, mint ahogy nem lesz még egy spártai nemzet, római nemzet, francia nemzet, angol nemzet sem. Minthogy a kultúra organikus, bizonyos élettartama van. A megfigyelések szerint ez - körülbelül - teljes fejlettségében harmincöt generáció (vagy mintegy negyvenöt generáció, ha a kultúra első jeleinek jelentkezésétől a végleges eltűnéséig számítjuk az időtartamot). Az organizmusok életéhez hasonlóan ez nem merev szabály. (Az ember élete általában hetven év, de ez sem mereven értendő.) A magasabb rendű kultúrák a növény - állat - ember organikus hierarchia csúcsához tartoznak. A többi organizmustól annyiban különböznek, hogy láthatatlanok, vagy más szavakkal kifejezve: nincs fényminőségük. Ebben hasonlítanak az emberi lélekhez. A magasabb rendű kultúra teste a "tájképében" áramló népekből áll. Ők szolgáltatják az anyagot, amelyen keresztül a kultúra ténylegesíti a lehetőségeit. A szellem, ami ezeket a népeket életerővel tölti el, a kultúra életfázisát mutatja: azt, hogy fiatal-e, érett-e, avagy beteljesülésének végső fázisában van. Minden emberhez hasonlóan minden kultúrának korszakai vannak, amelyek ritmikus kérlelhetetlenséggel következnek egymás után. Ezeket minden kultúra számára saját organikus törvénye határozza meg, mint ahogy az ember öregkora is be van "programozva" már a fogamzásakor. Ezt az irányítási minőséget nevezzük rendeltetésnek. A Rendeltetés minden élőlény fémjele. A Rendeltetés-gondolkodás az a gondolkodási típus, amely megérti az élőlényt, és ezen kívül semmi egyebet nem tesz. Az emberi gondolkodás másik módszere az oksági gondolkodás. Ez a módszer lényegénél fogva akkor szükséges, amikor technikai, mechanikai, mérnöki és szisztematikus természetbölcseleti nem-organikus problémákkal foglalkozunk. Ám ugyanez a módszer korlátokba ütközik, és groteszkké válik, amikor az életre alkalmazzuk. Ez a módszer azt sugallná nekünk, hogy az ifjúság az érettség oka, az érettség pedig az öreg koré, vagy hogy a rügy a teljes pompájú virágzás oka, és a hernyó oka a pillangónak.* /Az okság elve univerzális, mind az élőkre, mind az élettelen lényekre érvényes, de nem azt jelenti, hogy ami időben elsődleges, feltétlenül oka a másodlagosnak. Oknak azt a pozitív, reális lételvet nevezzük, ami reálisan belefolyik okozatának létébe (a fordító megjegyzése)./ A Rendeltetés-eszme az organikus gondolkodás központi motívuma. Ha valaki azt gondolja, hogy ez nem más, mint láthatatlan okság, nem érti meg azt. Az oksági eszme a nem-organikus, illetve szisztematikus gondolkodás központi motívuma. Az utóbbi a természettudományos gondolkodás. Ennek célja az, hogy a dolgokat alávesse a megértésnek. Ez a gondolkodás minden dolgot meg akar nevezni, pontosan körvonalazni, majd a jelenségeket az osztályozás és az oksági láncolat segítségével összekapcsolni. Kant a csúcspontja ennek a gondolkodási típusnak, és a nyugati filozófiának ehhez az oldalához tartozik Hume, Bacon, Schopenhauer, Hamilton, Spencer, Mill, Bentham, Locke, Holbach, Descartes is. Az organikus oldalt képviseli Machiavelli, Vico, Montaigne, Leibnitz, Lichtenberg, Pascal, Hobbes, Goethe, Hegel, Carlyle, Nietzsche és Spengler, a huszadik és a huszonegyedik század filozófusa. A természettudományos gondolkodás az anyag területén képes a legtöbbre, amelynek van terjedelme, de nincs iránya. Az anyagi történések irányíthatók, visszafordíthatok, azonos feltételek mellett azonos eredményre vezetnek, visszatérők, osztályozhatók, természettudományos szempontból eredményesen felfoghatók úgy, mintha a priori, mechanikus szükségszerűségnek, vagyis az okságnak lennének alávetve. A természettudományos gondolkodás tehetetlen az Élet területén, mivel az élet történései irányíthatatlanok, megfordíthatatlanok, soha vissza nem térők, egyszeriek, nem osztályozhatók, racionálisan kezelhetetlenek és nincsenek alávetve külső, mechanikus szükségszerűségnek. Minden organizmus vadonatúj valami, mulandó, soha vissza nem térő, belső szükségszerűségnek alávetett. Minden organizmus egy bizonyos kereten belül egy sereg lehetőséget rejt magában, és élete nem egyéb, mint ezen lehetőségek ténylegesülésének a folyamata. A Rendeltetés-gondolkodás technikája egyszerűen a más organizmusokba való beleélést jelenti, aminek a célja az organizmusok életfeltételeinek és belső szükségszerűségeinek megértése. Ezt követően lehet csak felfogni, minek kell történnie. A "Végzet" nem-organikus szó. Az életet a külső szükségszerűségnek alávetni akaró törekvésből származik. Vallási eredetű, a vallás pedig az oksági típusú gondolkodás terméke. Nincs természettudomány őt megelőző vallás nélkül. A természettudomány csupán a vallás megszentelt oksági gondolkodását profán, mechanikus szükségszerűséggé teszi. A Végzet nem szinonimája a Rendeltetésnek, hanem ellentéte. A Végzet egy élet esetleges eseményeinek tulajdonít szükségszerűséget, ám a Rendeltetés az organizmus belső szükségszerűsége. Egy esetleges esemény elpusztíthat egy életet, és így véget vethet a rendeltetésének, de ez az esemény az organizmuson kívüli okból származik és így független annak rendeltetésétől.
Minden egyes tény előre nem látható és számba nem vehető esetleges esemény, de egy élet belső folyamatának rendeltetése van. Ez a belső folyamat a tényeken keresztül valósítja meg önmagát, a tények segítik vagy akadályozzák: vagy fölébe kerekedik a belső folyamat a tényeknek, vagy alul marad azokkal szemben. Minden gyermek rendeltetése, hogy születésétől kezdve fokozatosan megöregedjen. Bizonyos esetleges események megakadályozhatják ezt betegség vagy baleset formájában, és így a rendeltetés meghiúsulhat. Ezek a külső esetleges események (amelyek magasba emelhetnek egy embert melléfogásai ellenére is, vagy vereséget mérhetnek rá, még akkor is, ha tehetséges és kora eszméinek mestere) nem jelentősek a Rendeltetés-gondolkodás számára.
Még a leginkább nem-organikusan gondolkodó természettudós, a legnyersebb materialista és a legmechanikusabb világszemlélet híve is alá van vetve a saját Rendeltetésének, saját lelkének, saját jellemének, saját élettartamának, és Rendeltetésének eme keretén kívül oksági fantáziájának szabad, kötetlen szárnyalása nem viheti. A Rendeltetés élet, de az oksági gondolkodás csupán gondolkodási módszer, amely által az életnek egy bizonyos formája, nevezetesen a kultúrember megkísérli a körülötte lévő összes dolgokat alávetni a megértésének. Ezért rangsor van közöttük: a Rendeltetés-gondolkodás feltétlenül elsődlegesebb, mivel minden élőre vonatkozik, míg az oksági gondolkodás csupán az életlehetőségek egy részének kifejezési formája. A kettő közötti különbségek így fejezhetők ki: az oksági gondolkodás azért képes érteni, mert a nem-élő anyag nem fejt ki ellenállást vele szemben, hanem aláveti magát bármilyen rárótt feltételnek, minthogy nincs saját belső késztetése. Amikor azonban az oksági gondolkodás az életet akarja szellemileg meghódítani, maga az anyag is aktív, öntörvényű változásokat fejt ki, nem függeszti fel a változásokat az osztályozás és rendszerezés idejére. A Rendeltetés-gondolkodás azért képes az életet megérteni, mert mindegyikünket a saját Rendeltetése változtatja: mindegyikünknek belső késztetése van arra, hogy önmaga legyen, és így vagyunk képesek a bensőleg megtapasztalt érzéseink áthelyezésével beleélni magunkat az élet más formáiba, más egyedekbe. A Rendeltetés-gondolkodás az általa vizsgált anyaggal együtt változik, az oksági gondolkodás áll, és csak akkor tud az általa vizsgált anyaggal kapcsolatban kielégítő következtetéseket levonni, ha az is áll. Még a legmagasabb fokban képzett rendszerezők is alá vannak vetve a Rendeltetésnek, ezért - teljesen akaratlanul - a Rendeltetés-gondolkodást alkalmazzák mindennapi életükben és a többi emberekkel való viszonyaikban. A legfanatikusabb reflexológus is öntudatlanul Galiani abbé vagy Rochefoucauld pszichológiai bölcsességét alkalmazza, még ha soha nem is hallott a léleknek ezen látnokairól. A Rendeltetés és az Okság által képviselt két emberi gondolkodási módszer közötti teljes különbözőségre azért tettünk éles hangsúlyt, mivel a történelem megértésére csak az egyikük alkalmazható. A történelem a beteljesült rendeltetések jegyzéke - kultúrák, nemzetek, vallások, filozófiák, természettudományok, matematikai elméletek, képzőművészeti formák, nagy emberek beteljesült rendeltetését tartalmazza. Egyedül az empátia-érzés képes megérteni a ránk maradt csupasz feljegyzésekből ezeket az egyszer élt lelkeket. Az oksági gondolkodás itt tehetetlen, mivel minden percben új tény hull az élet tavába, és az ütközési pontból egyre nagyobb sugarú körök gyűrűznek. A titkos tényeket sohasem írták le, de minden egyes tény megváltoztatja a tények történelmének menetét. Akár egy magasabb rendű kultúrának, akár egy nemzetnek, akár egy embernek az igazi megértése azt jelenti, hogy az élő organizmus tényei mögé és alá kell nézni, meg kell látni a szellemiséget, amely kifejezésre jut a külső történések által, vagy - gyakran - azok ellenére. Csak így lehet elkülöníteni a lényegest a lényegtelentől. Így belátható, hogy jelentős az, aminek Rendeltetés-minősége van, az esetleges pedig a Rendeltetéssel vonatkozásban nem álló eseményeket jelenti. Napóleon számára Rendeltetés, hogy Carnot volt a hadügyminisztere, mivel egy másik ember valószínűleg nem látta volna át tervét, hogy Itáliát a Liguri-dombokon át akarja elözönleni. Ha más a hadügyminiszter, a terv el lett volna temetve a Minisztérium irattárában. Franciaország számára Rendeltetés, hogy e terv szerzője éppen annyira a tett embere is volt, mint elméleti ember. Így nyilvánvaló, hogy annak az érzésnek, hogy mi Rendeltetés, és mi esetleges esemény, nagyon szubjektív tartalma van, és a mélyebb meglátás észreveheti a Rendeltetést abban, amiben a felszínesebb ember csupán esetleges eseményt lát. Tehát az embereket az is megkülönbözteti egymástól, hogy mennyire képesek megérteni a Történelmet. Létezik egy bizonyos történelmi érzék, ami a történelem felszíne mögött meg tudja látni a szellemet, ami ennek a történelemnek a meghatározója. A történelemnek így egy ember történelmi érzékén keresztül szemlélve szubjektív nézőpontja van. Ez a történelem első nézőpontja. A történelem másik, objektív nézőpontja is képtelen merev megállapításokra, még ha első pillantásra képesnek is látszik. A tisztán objektív történelemírás az úgynevezett beszámolásnak, illetve elbeszélésnek, a bemutató történelemtudományi módszernek a célja. Mindazonáltal ez a történetírás is elkerülhetetlenül válogatja és rendezi a tényeket, és ebben a folyamatban a költői intuíció, a történelmi érzék és a szerző "szimata" is szerepet játszik. Ha ezeket teljesen kizárnánk, a létrejött alkotás nem történetírás, hanem dátumok könyve lenne, és így ismét nem volna mentes a válogatástól. De ez sem történelem. A történelemírás genetikus módszere megkísérli teljesen pártatlanul elénk állítani a fejleményeket. Ez a beszámoló módszer egyfajta oksági, evolúciós vagy organikus filozófiával párosulva törekszik nyomon követni a későbbinek a korábbiból való kialakulását. Ez sem lehet teljesen objektív, mivel a fennmaradt tényanyag vagy túl kevés, vagy túl sok, így mesterségesen kell kiegészíteni vagy megszűrni a tényanyagot. A pártatlanság is lehetetlen. A történelmi érzék dönti el a múlt fejlődési folyamatainak, a múlt eszméinek, a múlt emberi nagyságainak a jelentőségét.
Évszázadokon át Brutust és Pompeiust nagyobbnak tartották, mint Caesart. Vulpiust 1800 körül jelentősebb költőnek vélték Goethénél. A ma már elfelejtett Mengst a maga idejében a világ egyik legnagyobb festőjeként emlegették. Shakespearet halála után több, mint száz évig kisebb drámaírónak tartották, mint egyik kortársát. El Grecot 75 évvel ezelőtt meg sem említették. Az első világháború végéig Cicerót és Catot nagy embereknek és nem a kultúra fejlődését lassító puhányoknak tartották. Jean d' Arc-t nem említette meg a Chastellain-lista, amelyet VII. Károly halálakor állítottak össze, s amely az Anglia ellen harcoló összes hadvezéreket tartalmazta. Végül, a 2050 körüli olvasók kedvéért közölhetem, hogy az 1900-1950 közötti időszak Hőse és Filozófusa kortársaik számára nem voltak láthatók olyan történelmi távlatban, ahogy most Önök látják őket.
Mi tehát a történelem? A történelem a Múlt és a Jelen közötti vonatkozás. Mivel a Jelen állandóan változik, állandóan változik a történelem is. Minden kornak megvan a maga történelme, amelyet a korszellem teremt meg, hogy eleget tegyen a maga szellemiségének. Amikor az illető kor soha vissza nem térően elmúlik, ez a sajátos történelmi kép is a múlté. Ebből a szempontból bármely törekvés, amely arra irányul, hogy úgy adja elő az eseményeket, "ahogyan azok valójában megtörténtek", történelmi éretlenségről tanúskodik. A történelem bemutatásának objektív mércéjébe vetett hit önbecsapás, mivel minden történelemkönyv a korszellem megnyilatkozása lesz. A kortársak közmegegyezése egy bizonyos történelemszemléletben nem teszi azt a szemléletet objektívvé, csupán azt a rangot biztosítja a számára (a lehető legmagasabb rangot, amit csak birtokolhat), hogy pontosan kifejezi a korszellemet, ami igaz abban az időben és annak a szellemiségnek a számára. Az igazság magasabb foka nem érhető el, erre csak Isten képes. Annak, aki azzal dicsekszik, hogy "modern", nem szabad elfeledkeznie arról, hogy éppen olyan modernnek érezte volna magát V Károly Európájában is, és éppen olyan "ódivatú" lenne a 2050-ben élő emberek számára, mint amilyennek az 1850-ben élő emberek őelőtte tűnnek. Aki a történelmet az újságíró szemével nézi, annak garantáltan hiányzik a történelmi érzéke. Ezért az ilyen embernek hallgatnia kellene a történelmi témákról, akár a múltról, akár a jelen folyamatairól van szó.
A történelem sohasem nélkülözheti a szubjektív és az objektív nézőpontot, de a meghatározó sem az egyik, sem a másik, hanem egyszerűen a kettő közötti vonatkozás. A két nézőpont bármelyike önkényes lehet, de a kettő közötti vonatkozás nem önkényes, hanem a Korszellem megnyilatkozása, ezért - történelmileg szólva - igaz.
Nemcsak az egyes kultúrák különböznek egymástól történelmi értelemben, hanem az egyes kultúrákon belül a különböző korszakok is megkülönböztethetők ilyen módon. Noha minden korban mindegyik tendencia létezik, mégis helyénvaló azt mondanunk, hogy minden egyes korszakot egy bizonyos élet-tendencia ural. Így minden kultúrában a vallásos érzés a legfontosabb az első nagy életfázisban, amely mintegy ötszáz évig tart. Ezt követi a kritikai lelkület kora, amely valamivel rövidebb életű. Ezt a történelmi szemlélet kora váltja fel, amely fokozatosan belemerül a vallás végső újjászületésének korszakába. A három élet-tendencia egymás után: a szent, a profán és a kételkedő.
Ezekkel párhuzamosak a politikai fázisai. A feudalizmus a vallás megfelelője. Az abszolút állam és a demokrácia a korai és késői kritikai filozófiának, a tekintélyuralom és a császárság újjáéledése a kételkedés és a vallás újjászületése korszakának felel meg.
A demokráciát követő kor elődjeit kizárólag történelmi szempontból tudja szemlélni. Úgy érzi, egyedül ilyen módon érezheti magát kapcsolatban azokkal. Mindazonáltal, amint alább kitűnik, ennek is megvan a parancsolóan szükségszerű oldala. A kultúrember mindig egységet jelent, és a puszta tény, hogy egy élettendencia a legfontosabb, nem tudja lerombolni ezt az organikus egységet. Minden korban az egyes egyedeket a történelmi érzék fejlődésének különböző foka különbözteti meg egymástól. Gondoljunk például II. Frigyesnek és egyik szicíliai udvaroncának, Cesare Borgiának és egyik kapitányának, Napóleonnak és Nelsonnak, Mussolininek és gyilkosának különböző történelmi horizontjára! Egy politikai egységnek vérével kell fizetnie, ha olyan ember őrizetére van bízva, akinek nincs politikai horizontja, hanem opportunista. Pontosan azért, mert a nyugati kultúrában a legerősebb a történelmi szellemiség, a nyugati kultúra fejleszti ki a legnagyobb történelmi érzékkel megáldott embereket. Ez olyan kultúra, amely számára mindig tudatos volt a saját történelme. Minden történelmi fordulópont alkalmával sokan voltak, akik felismerték a pillanat jelentőségét. Bármelyik nyugati viszály esetén mindkét oldal úgy érezte, hogy a jövővel áll szoros kapcsolatban, és ő a jövő meghatározója. Ezért a nyugati emberek számára szükséges, hogy legyen történelemképük, amelyben gondolkodnak és cselekednek. Az, hogy a kultúra folyamatosan változik, azt jelenti, hogy a történelem is folyamatosan változik: a történelem a Múlt folyamatos újraértékelése. A történelem tehát folyamatosan "igaz", mivel minden korban az uralkodó történelemszemlélet és történelmi értékek a korszellem megnyilatkozásai. A történelem számára nem az igaz vagy a hamis, hanem a hatékony és a nem-hatékony az alternatíva. A vallási-filozófiai-matematikai értelemben vett igazság, az időtlen, örök érvényű, életkörülményektől elvonatkoztatott jelentés nem tartozik a történelemhez. Az a történelem igaz, amely a jelentős emberek értelmében hatni tud. A nagymértékben kifinomult történelmi érzék két embercsoportra jellemző: a történetírókra és a történelmet csinálókra. E két csoport között is rangsor állítható fel. A történetíróra hárul az a feladat, hogy a saját kortársai elé állítsa a szükséges Múlt-képet. Ez a világos és kellően részletezett kép aztán a kor fő történelem-csinálóinak gondolataiban és tetteiben válik hatni tudóvá. Ennek a kornak - a többi korhoz hasonlóan - megvan a saját, magának megfelelő történelemképe, nem teheti meg, hogy több kép közül válasszon egyet. Történelemszemléletünkben meghatározó a mi korunk szelleme. Korunk kifelé élő, tényszerű, kételkedő, történelmi kor. Nem mozgatják nagy vallási, illetve kritikai érzések. Az, ami kulturális elődeink számára öröm, fájdalom, szenvedély, szükséglet tárgya volt, számunkra tisztelet és ismeret tárgya. Korunkban a gravitációs központ a politikában van. A tiszta történelmi gondolkodás a politikai gondolkodás közeli rokona. A történelmi gondolkodás mindig azt akarja tudni, hogy mi volt, és nem akar bizonyítani valamit. A politikai gondolkodás első feladata a tények és lehetőségek megállapítása, majd azok megváltoztatása a cselekvés által. Mindkét gondolkodás realista. Egyik sem kezdi egy olyan programmal, amit kipróbálni óhajt. A nyugati történelemben a miénk az első olyan kor, amelyben a tények előtti abszolút meghajlás minden más szellemi magatartás felett diadalmaskodott. Ez egy olyan történelmi korszaknak a természetes következménye, amelyben a kritikai módszerek kimerítették a lehetőségeiket. A gondolkodás területén a történelmi gondolkodás diadalmaskodik, a cselekvés területén a politika áll a középpontban. A tények után megyünk, nem számít, hová vezetnek, még akkor is követjük a tényeket, ha emiatt fel kell adnunk szeretett rendszereinket, ideológiáinkat, szellemi elképzeléseinket, előítéleteinket. A nyugati történelem korábbi korszakaiban a történelmet az európai népek a saját szellemiségükhöz formálták. Mi ugyanezt tesszük, de a szemléletünk nem rendelkezik korábbi korból ránk maradt etikai, illetve kritikai felszereltséggel. Ellenkezőleg: etikai normáink a történelemszemléletünkből származnak, és nem fordítva. Történelemszemléletünk nem önkényesebb, mint amilyen a Nyugat bármelyik korszakának történelemszemlélete volt. Ez a történelemszemlélet számunkra kényszerítő erejű: minden ember ezt a történelemszemléletet akarja birtokolni, és személyes fontossági foka attól függ, hogy ilyen témában milyen szellemi fókuszpontra tud szert tenni, és mennyire tudja azt megtartani. Amennyiben egy ember hathatós képviselője korunknak, ez a sajátos történelemszemlélete, és nem más. Az a kérdés fel sem merül, hogy kell-e neki ilyen történelemszemlélettel rendelkeznie. Ezt gondolni korunk emberének teljes félreértése lenne. Ő akarja, hogy ilyen szemlélete legyen, így érezzen, és az eseményeket tudatalatti módon így értékelje: ő akarja ezt még akkor is, ha ez nem is fejeződik ki megformált szavaiban, eszmevilágában.
Az, hogy egy ember a történelemszemléletét ugyanolyan fokban értelmileg megfogalmazza-e, mint amennyire az hatékony a tudatalatti cselekvésében, gondolkodásában és értékelésében, egyedül általános személyiségétől függ. Egyes embereknek nagyobb belső igényük van az absztrakt gondolkodásra, mint másoknak.
Az élet tényei történelmi adatok. Élettény az a valami, ami megtörtént. A tényszerűségen mit sem változtat, hogy esetleg senki sem ismeri, vagy az, ha nyomtalanul eltűnik. Nyilvánvaló, hogy az alkotó gondolkodásnak szerepe van a történelem értelmezésében, és pillanatok alatt az is belátható, hogy a történelmi adatok értékelésének a folyamata is alkotó tevékenység. A fizikai tények, mint az ellenállás, a savanyúság, a vörösség mindenki számára hozzáférhetők. Az élettények nem hozzáférhetők annak az embernek a számára, akinek merev történelemszemlélete van, és aki úgy tudja, hogy minden korábbi esemény azt célozza, hogy korunkat lehetővé tegye, aki úgy tudja, hogy a történelemnek egyedüli értelme a "haladás". A szociális etika, az előítélettel terhelt történelmi fogalmak és hasznossági dogmák maradványai mind megakadályozzák, hogy áldozataik bensőleg részt vegyenek a XX. és XXI. század életében. Ennek a századnak a számára most új távlat nyílik: össze lehet gyűjteni a megelőző korokban és kultúrákban elveszett tényeket. Nem kisjelentőségű esetleges adatokat, hanem a szükségszerű organikus fejlődés nagy körvonalait, aminek le kellett játszódnia. Az elpusztult kultúrák és struktúráik ismeretében ki tudjuk egészíteni a hiányzó fejlődési láncszemeket - bizonyos kultúrák esetében - azokból az adatokból, amik más kultúrákból fennmaradtak. Számunkra, akik most élünk, az a legfontosabb, hogy pótolhatjuk, ami hátravan a saját kultúránk kiteljesedéséhez. Ezt úgy tehetjük meg, ahogy a paleontológus rekonstruálhat nagy vonásokban egy teljes organizmust egyetlen koponyamaradvány alapján. Ez az eljárás mindkét esetben jogos és hiteltérdemlő, mivel az élet bizonyos minták szerint ténylegesíti az egyedeket. Egy ránk maradt anonim irodalmi műből egy alkotó gondolkodású személy rekonstruálhatja az ismeretlen szerző általános képét. Nem rajzolhatjuk-e meg teljes pontossággal szellemi portréját a "Das Büchlein vom volkommenen Leben" ("A tökéletes élet könyvecskéje") című könyv szerzőjének? Ugyanígy rekonstruálható egy kultúra "kereszteshadjárat" - szakasza is, ha ismerjük a "reformációs", illetve a "felvilágosodási" szakaszt. A gondolkodás területén az elmúlt kultúrák hiányzó rétegei, valamint saját kultúránk jövője is fontosak, de a cselekvés területén a múlt csak annyiban érdekes, amennyiben az eredményes cselekvés kulcsa. Ezek szerint a történetírás és a történelmi gondolkodás magasabb jelentősége az, hogy a hatékony cselekvést szolgálja. A tények iránti érzék csak akkor bír gyakorlati jelentőséggel, ha a dogmákat, a szociális etika eszméit és a kritikai csapdákat félretesszük. A tényérzék szempontjából az a fontos, hogy egy bizonyos területen az emberek százmilliói hisznek Konfucius tanításának igazságában. A tényérzék szempontjából viszont jelentéktelen, hogy ezek a tanok igazak-e, még ha a vallás, a haladás-ideológiák és az újságírás szempontjából a konfucianizmus igazsága vagy hamissága fontos kérdés.
Egy huszonegyedik századi történetíró számára korunk sejtjeivel, éterhullámaival, bacilusaival, elektronjaival és kozmikus sugaraival kapcsolatban az lesz a legfontosabb, hogy mi hittünk azokban. Mindezek a fogalmak, amiket korunk tényeknek tekint, a XXI. század számára el fog tűnni abban az egy tényben, hogy egyszer az idők folyamán a kultúremberek bizonyos típusának ez volt a világképe. Mi is így tekintünk a klasszikus kultúrán belül Arisztarkhosz és Démokritosz természet-elméleteire.
A második világháború tényei most 1948 nyarán egészen máshogy néznek ki Európa kultúrahordozó rétegének agyában, mint az újságolvasó embercsorda szemében. 2000-ben a jelenlegi kultúrahordozó réteg szemléleti módját már sokan fogják osztani, és abban az időben a függetlenül gondolkodók több tényt fognak ismerni ugyanerről a háborúról, mint amit most a kevesek ismernek. Az élettények egyik jellemzője, hogy a távolság - különösen az időbeli távolság - világosabban mutatja meg vonalaikat. A Római Birodalom történetéből többet tudunk, mint amennyit Tacitus tudott, Napóleon koráról többet tudunk, mint amennyit Napóleon tudott, sokkal többet tudunk az első világháborúról, mint amennyit annak létrehozói és az abban résztvevők tudtak, és a nyugati ember 2050-ben úgy fogja ismerni korunkat, ahogyan mi sohasem vagyunk képesek ismerni.
Brutus számára mitológiai őse tény volt, de számunkra fontosabb, hogy ő hitt ebben.
Az élet folytonos küzdelem a fiatal és az öreg, a régi és az új, az újítás és a hagyomány között. Kérdezzük csak meg Galileit, Brunot, Szervétet, Kopernikuszt, Gausst! Valamennyien a jövőt képviselték, mégis életükben ilyen vagy olyan módon valamennyien alulmaradtak a trónra emelt múlttal szemben. Kopernikusz nem merte életében közzétenni meglátásait: nem akarta, hogy eretnekként megégessék. Gauss sem merte életében nyilvánosságra hozni felszabadító felfedezését a nem-euklideszi geometriával kapcsolatosan, mivel félt az ostoba személyek lármájától. Ezért nem meglepő, hogy a materialisták átkozódva, agyonhallgatva, a nyilvánosságtól elzárva, öngyilkosságba kergetve (lásd Haushofer esetét!) üldözik azokat, akik XX. századi fogalmakban gondolkodnak és határozottan elvetik a XIX. századi materializmus következtetéseit és módszerét. A XX. század történelemszemléletének az egyenes vonalú gondolkodási rendszernek a romjain kell felépülnie, amely ahhoz ragaszkodott, hogy a történelem az "Ókorból" kiindulva a "Középkoron" át a "modern kor" felé tart. "Romokról" beszélek, mivel ez a gondolkodási rendszer már évtizedekkel ezelőtt összeomlott, de a materialisták nagy erőkkel védik a romokat. A materialisták e romok közé rejtőztek, s mellettük ott rejtőznek a XIX. század posztumusz lakói, a "haladás" filiszterei, a szociális etika hívei, a kritikai filozófia kiérdemesült, odaadó rajongói, a különböző címkéjű ideológusok. Közös vonásuk a racionalizmus. Mintegy dogmaként kezelik azt, hogy a történelem ésszerű, ők maguk értelemmel bíró lények, tehát a történelem olyan volt és olyan lesz, amilyennek ők gondolják, hogy lennie kell. A történelem háromfázisos szemlélete Joachim a Sancto Flore szerzetestől származik (aki a gótika korában élt). Ő a három fázist misztikus folyamatként értelmezte. A lélek nélküli értelem fokozódó durvaságára maradt az a feladat, hogy a haladást materialista-utilitárius folyamattá tegye. Kétszáz év óta minden egyes generáció önmagát tekinti minden korábbi fejlődés csúcsának. Ez mutatja, hogy a materializmus is egyfajta hit, a korábbi vallásosság torz karikatúrája. A materializmus napjainkban egyre jobban kiszorul a szellemi életből, nem azért, mert téves (a hit sohasem sérül meg, és nem szűnik meg a cáfolatok hatására), hanem azért, mert a korszellem mentes a materializmustól. Az egyenes vonalú szemlélet többé-kevésbé kielégítette a nyugati embert, amíg semmit sem ismert a történelemből a Biblián, a klasszikus szerzőkön és a nyugati krónikások beszámolóin kívül. Még ilyen körülmények között sem lett volna az egyenes vonalú szemlélet ily sokáig fenntartható, ha a történelemfilozófia nem lett volna elhanyagolt terület. Valamivel több, mint 100 évvel ezelőtt azonban megkezdődtek az archeológiai kutatások, s ezek során kiásták és megfejtették az eredeti egyiptomi, babilóniai, görög, krétai, kínai és indiai feliratok tucatját. Ez a kutatás ma is folytatódik és kiterjed a mexikói és perui ásatásokra is. Ennek a kutatásnak az eredményei megmutatták a történelmi szellemiségű nyugati kultúrának, hogy kulturális nagysága egyáltalán nem egyedülálló, hanem a magasabb rendű kultúrák csoportjának egyik tagját alkotja. Ezek a kultúrák hasonló szerkezetűek, ugyanolyan kidolgozottak és ragyogók, mint a mi kultúránk. A nyugati kultúra - mind az erőteljes történelmi érdeklődése folytán, mind a földrajzi helyzete miatt - elsőként tudott tudományos szintű archeológiát kifejleszteni, amelynek hatáskörébe tartozik jelenleg a történelem egész világa, éppen úgy, mint ahogy a nyugati politika egy időben felölelte a Föld egész felszínét. Ennek az egyre jobban elmélyülő archeológiai tudománynak a eredményei megtörték a történelem szemléletének régimódi, egyenes vonalú sémáját, ami teljesen alkalmatlanná vált az újonnan fel tárt gazdag tényanyag értelmezésére. Mivel volt bizonyos földrajzi (még ha nem is történelmi) közösség az egyiptomi, babilóniai, klasszikus és nyugati kultúra között, ezek valamiképpen beleerőltethetők voltak egy képbe, mely meggyőzte azokat, akik már addig is hittek benne. De amikor egyre többet tudtunk meg az indiai, kínai arab, mexikói és perui kultúráról, ez a szemlélet már azokat se győzte meg, akik korábban hívei voltak. Továbbá, az a materialista szellemiség, amely feltételezte, hogy korábbi kultúrák "befolyásolták" az utánuk következőket, időközben elhalálozott, és az új szemlélet, az élet pszichológiai szemlélet" elismerte a szellem elsőbbségét, a szellem belső tisztaságát és a külső tényezőket kölcsönvevő eljárás felszínességét. Az új történelemszemlélet tényleg egyidejűleg keletkezett az archeológiai kutatás robbanásszerű terjedésével, ami megtörte a régi egyenes vonalú sémát. Az új történelemszemlélet ugyanakkor lett nyugati civilizáció lelki szükséglete, mint a történelemkereső tevékenység, még ha ez az új történelemszemlélet az első világháborúig csak félig-meddig is lett világosan megfogalmazva. A múlt utáni kutatás intenzív előtérbe kerülése annak a személyfeletti érzésnek a megnyilvánulása volt, hogy a történelem rejtélye a régi egyenes vonalú kutatási módszerrel nem fejthető meg, a rejtélyeket ki kell bogozni, és a tények összességét felül kell vizsgálni. Ahogy gyűltek a tények, a rangos történészek szélesebb látókörrel rendelkeztek, mint korábban, de a XIX. század második feléig egy történész, illetve filozófus sem akadt, aki a kultúrákat párhuzamosan létezői, egymástól független és szellemi értékben egyenlő, különálló organizmusnak tekintette volna. Maga a "kultúrtörténet" eszméje előfutára volt ennek a szemléletnek, és előfeltétele a XX. századi történelemszemlélet kialakulásának. Ez a kor elvetette azt a felfogást, hogy a történelemírás nem egyéb, mint az uralkodók és ütközetek, szerződések és dátumok feljegyzése. Egyre jobban terjedt az az érzés, hogy olyan "egyetemes történelem" kívánatos, amely egy így szintézisben egyesíti a politika, jog, vallás, divat, társadalom, kereskedelem, képzőművészet, filozófia, hadviselés, erotika és irodalom történetét. Schiller volt az elsők egyike, aki ezt az igényt világosan megfogalmazta, noha Voltaire és Winckelmann ilyen módszerrel írt meg egyes történeteket. Hegel szellemi alapon, Comte és Buckle materialista alapon fejlesztette tovább a totális történelem, vagyis a kultúrtörténelem eszméjét. Burckhardt az itáliai reneszánszról szóló könyvében nemcsak tökéletes példáját adta a kultúrtörténetnek, hanem olyan történetírási filozófiát is kialakított, amely a XX. századi történelemszemléletet tűzte ki célul. Taine, Lamprecht, Breysig, Nietzsche, Meray - valamennyien egy-egy mérföldkövet jelentenek annak a fejlődésnek az útján, amely a történelem egyenes vonalú felfogásától való eltávolodást jelenti. A maga korában egyedül Nietzsche (és kisebb mértékben Burckhardt és Bachofen) értette meg a kultúra egységének XX. századi eszményét. De két generációval később a magasabb rendű kultúra egységének eszménye általános Európa legmagasabb szellemi rétegeiben, és előfeltételévé vált mind a történelmi, mind a politikai gondolkodásnak. Miben állt a történelem egyenes vonalú szemlélete? Vagy a történelmi anyag önkényes széttördelését jelentette gyakorlati kezelés és hivatkozás céljából (anélkül, hogy igényt támasztott volna a filozófiai értelem megragadására), vagy egy bizonyos történelem-filozófiára való törekvést. Ez utóbbi esetben nem nagyon tartották szem előtt azt a tényt, hogy a különböző generációk számára a "modern" kor kezdőpontja évszázadról évszázadra - a legnagyobb önkényességgel - eltávolodott. Minden szerző másképpen jelölte meg a három történelmi korszak kezdetének és végének időpontját és jelentőségét, és a különféle megfogalmazások kölcsönösen kizárták egymást. De ha nincsenek azonos véleményen, miért használják ugyanazt a terminológiát? Így ez nem történelemfilozófia volt, hanem csupán egy három névből álló sorozat, amihez azért ragaszkodtak, mert valami mágikusat tételeztek fel benne. A történelmi tényeknek a hivatkozás céljából történő, széttördelésére sem volt megfelelő ez a mód szer, mivel nem maradt hely Kína és India vizsgálata számára, és babilóniai és az egyiptomi kultúrát úgy tárgyalták (amik történelmileg mindenképpen egyértékűek voltak a klasszikus kultúrával és mi nyugati kultúránkkal), mintha pusztán epizódok lettek volna, együttesen mintegy előjátékai a klasszikus kultúrának. Eme groteszk történelemszemlélet számára egy egyiptomi évezred egy lábjegyzet volt, míg a saját évszázadunkban egy évtizeddel egy kötet foglalkozott.
II.
És mégis, ki hiszi azt - vagy ki hitte valóban valaha is azt -, hogy Hildebrand, VI. Sándor, V Károly vagy Mussolini Rómája kulturális folytonosságban állt Flaminius, Sulla vagy Caesar Rómájával? Ez az egész nyugati klasszicista epekedés, amelynek csúcspontja az itáliai reneszánsz és mindenek előtt Winckelmann mozgalma ténylegesen semmi több, mint irodalmi-romantikus póz. Ha kevesebbet tudtunk volna Rómáról és többet Mekkáról, Napóleon íme nem "első konzul", hanem "kalifa" lett volna, de bensőleg emmi sem változott volna. A szavak és nevek mágikus tartalommal telítése teljesen szükségszerű és helyénvaló a vallásban, filozófiában természettudományban és a kritikában, de nem helyénvaló a történelemben. Még az itáliai reneszánsz korában Francesco Pico írta a klasszikusok iránti mánia ellen: "Ki félne szembeállítani Platónt Augusztinusszal, vagy Arisztotelészt Tamással, Alberttel és Scotus-szal?" Savonarola mozgalmának éppen úgy megvolt a maga kulturális, mint vallási jelentősége: máglyára mentek a klasszikus alkotások. Az itáliai reneszánsz egész klasszicista tendenciája túlságosan lassan fogalmazódott meg: ez irodalmi, akadémikus tendencia volt, kis körök birtoka, és ezek nem indítottak senkit sem gondolkodásra vagy cselekvésre.
És mégis, ezt a mozgalmat úgy állították be, mintha összekötő "kapocs" lett volna e két kultúra között, amiknek semmi közük sem volt egymáshoz, és tették ezt azért, hogy egyenes vonalúan ábrázolják a történelmet, ahelyett, hogy a magasabb rendű kultúrák szellemileg párhuzamos, tiszta, egymástól független fejlődésének mutatták volna be azt.
Így - burkoltan a korszellemnek engedelmeskedve - a huszadik század szellemi vezéregyéniségei elutasítják a régimódi, ténye kel ellenkező, egyenes vonalú történelemszemléletet. Ehelyett korszellem megmutatta az emberi történelem valódi struktúráját, nyolc magasabb rendű kultúra történetét, amelyek mindegyike organizmus, saját egyediséggel és rendeltetéssel. A filozófia és a történelem régi típusa a tényeket bizonyos vallási, etikai vagy kritika elméletek bizonyítására kényszerítette; a huszadik század szemléié te a történelemfilozófiáját a tényekből meríti. A huszadik század szemlélete mindazonáltal szubjektív, mivel tényekből indul ki: amikor ekképpen látja a történelmet, nem te mást, mint engedelmeskedik saját történelmi szellemisége belső parancsszavának. Szemléletünk mindazonáltal különösen a miénk, mert elsőbbséget ad a tényeknek. A nyugati kultúrán kívül (vágyj alatt) élő emberek sohasem lesznek képesek megérteni ezt, nem; képesek semmi többre, mint megérteni a nyugati matematikát, a nyugati technikát, fizikát vagy kémiát, a gótikus építészetet vagy a fúga művészetét. Ez a történelemszemlélet abszolút kényszerít erejű a nyugati civilizációban a cselekvés gondolata vezető személyiségeinek, de nem kényszerítő erő azon tömegek számára, akik a nyugati fővárosok utcáin csúfolódnak. A történelmi relativitás (a fizikai relativitáshoz hasonlóan) csupán kevés élenjáró elmének a tulajdona. A történelem nem az utcákon tapasztalható és nem is ott készül, hanem a csúcsokon. A nyugati civilizációban mindössze néhány ezren vannak tudatában a második világháború igazi értelmének. A nyugati filozófia Anzelm óta mindig ezoterikus. Nem kevésbé van ez így a huszadik század szemléletével is, ennek megfelelően kicsiny azoknak a száma, akiknek ez a szemlélet lelki szükséglet. De azoknak a száma, akik életére döntő hatással vannak azok az elhatározások, amiket ezek a kevesek hoznak, nem százakban, hanem százmilliókban adható meg. A huszadik század szemében az a szemlélet, hogy minden megelőző emberi esemény csupán bevezetője és előkészítője a nyugati történelemnek, egyszerűen mérhetetlen naivitásnak hat. E naiv szemléletben a többi kultúra fejlődése (amikhez épp olyan hosszú idő kellett, mint a mienkben az ezer éves fejlődés), tisztán esetleges események sorozatává zsugorodik. A kultúrákat úgy tekinti, mintha gyermekek lettek volna, akik ködös igyekezettel törekedtek eljutni néhány, sajátosan nyugati eszményünk magaslatára. A valóságban viszont ezen kultúrák mindegyike elérte azt a fokot (sőt meg is haladta azt), amit mi a XIX. és XX. században elértünk: a szabad természettudományt, szociális etikát, demokráciát, materializmust, ateizmust, racionalizmust, osztályharcot, a pénz uralmát, a nacionalizmust és a megsemmisítő háborúkat. A magas fokban mesterséges életkörülmények, a nagyvárosi kifinomultság, a szociális széttagolódás, a válás, a régi képzőművészetek tiszta formátlansággá való degenerálódása - ők szolgáltatják mindezeket a jól ismert tüneteket. Az az óriási mennyiségű történelmi ismeret, amelyet a XX. századnak számba kell vennie (ezt az ismeretanyagot a kriticizmus időszakát követő korszak hozta napvilágra) nem engedheti egy mágikus háromfázisos, előre gyártott sémába belekényszeríteni a történelmi tényeket. Ennek a mágikus három fázisnak az egyenes vonalú szemlélet értelmében háromnak kellett maradnia, még akkor is, ha senki sem értett egyet abban, hogy az a három korszak mikor kezdődött és mikor végződött, és közülük a harmadikat határozatlan idővel meghosszabbították, mióta a leydeni Horn professzor 1667-ben bejelentette, hogy felfedezte a "középkort". A huszadik századi történelemszemléletet először csak az első világháború után fogalmazták meg. Korábban egyedül Breysig szakított határozottan az egyenes vonalú sémával, de korai műve az emberi történelemnek csupán egyik részét ölelte fel. Spenglerre, a kor filozófusára maradt a történelem struktúrájának teljes körvonalazása- Ő maga volt az első, aki felismerte művének személyfölötti természetét, amikor azt mondta, hogy valamely történelmileg lényeges eszme csupán korlátozott értelemben a sajátja annak, akinek a sors azt a szerepet szánta, hogy felfogja és megfogalmazza azt. Neki az volt a feladata, hogy világosan megfogalmazza, amit mindenki tapogatózva keresett. Mások látásmódját az egyik-másik szakterület látóhatára korlátozta, ezért elgondolásaik nem teljesek, egyoldalúak, nehézkesek. Mint minden zseniális alkotás, Spengler műve tökéletesen világos a későbbi korok embere számára. Műve azokhoz szó és nem a kortársakhoz. A zseni természeténél fogva mindig a jövő felé vesz irányt. A lángelme összes művei szokásos sorsának az magyarázata, (legyenek azok akár politikai, akár gazdasági, akár művészeti, akár filozófiai alkotások), hogy azokat a maguk nagyszerűségében és egyszerűségében csak az utókor érti meg.
Az egyenes vonalú történelemszemlélet nem-tudatosított előfeltevéseinek egyike a civilizáció egyetlenségének eszméje volt. A "civilizáció" fogalmát abban az értelemben használta ez a történelemszemlélet, mintha minden magasabb rendű élet bárhol és bármikor történő megnyilatkozása valójában ugyanannak a dolognak, a "civilizációnak" a megnyilvánulása lenne. A Nyugaton kívüli "civilizációt" tökéletlennek tekintette, amely arra törekszik, hogy nyugativá váljon, jelenleg viszont csak dadog és keresgél. Ezt a "civilizációt" a korábbi korszakok ostoba módon elillanni hagyták, de valahogyan mindig újra felfedezték, majd elrejtették egy könyvben, és "átadták" a következő kornak.
A kultúrák közötti különbségek a szellemiségükben, egyediségükben gyökereznek, és így - hasonló struktúrájuk ellenére - általuk létrehozott alkotások legnagyobb fokban különböznek egy mástól. Az organikus hierarchiában az egyediség lételve a koncentrációs szint növekedésében mutatkozik meg a növényektől kezdve az állatokon keresztül az emberig. A kultúrák még magasabb fokban egyediek, mint az emberek, és - ennek megfelelően - alkotásaik kevésbé alkalmasak arra, hogy bármely más kultúra bensőié asszimilálja azokat.
A materializmus korának elmúltával a Nyugat újra tudja, hogy egy organizmus fejlődése a szellem megnyilvánulását jelenti. / anyag csupán burok, a szellem kifejeződésének eszköze. Ez az ő általános bölcsesség az elsődleges forrása annak, hogy történelem szemléletünk megszabaduljon a mechanizmus sötétségéből és el nyomásából. Az emberi élet eseményei az emberi lélek megnyilvánulásai különböző fázisokban. Ugyanaz a külső esemény az egy emberi lények számára különböző tapasztalatot jelent. A tapasztalat a lélek és egy külső esemény közötti vonatkozás. Így nincs két ember akiknek azonos lehetne a tapasztalata, mivel ugyanaz az esemény teljesen különböző a különböző lelkek számára.
A képzőművészeti formák megválasztása és azok tartalma minden egyes kultúra esetében egyedi. Így a nyugati kultúrában van először olajfestmény. A nyugati kultúra ad először elsőbbséget a zenének. A kultúra számérzéke alakítja ki az egyes kultúrák saját matematikáját, amely a saját számvilágát írja le. Ennek belső lényege szintén nem adható át más kultúráknak, noha külső származékait más kultúrák részben átvehetik, majd később bensőleg átalakítják. Az állam-eszme, a nemzet-eszme és a végső Birodalom stílusa (a kultúra utolsó politikai terméke) hasonlóképpen egyedi jellegű.
Minden egyes kultúrának megvan a maga (másoktól különböző) alaperkölcse, amely befolyásolja társadalmi struktúráját, érzéseit, divatját, belső erkölcsi parancsszavának erejét, és így a nagy embereinek erkölcsi stílusát. Ez az alaperkölcs határozza meg a közélet stílusát a kultúra életének utolsó nagy fázisa, a civilizációs fázis idején.
Itt ismét az egyenes vonalú séma torzította el teljesen a történetem értelmezését. Amikor ugyanis azt mondták: "régi", úgy gondoltak, hogy e szó egy dolgot, egy általános szellemiséget jelöl. De Egyiptomnak is, Mezopotámiának is megvoltak a maguk párhuzamos jelenségei a mi keresztes-háborúinkkal, gótikus vallásosságunkkal, a szent Római Birodalommal, a pápasággal, a feudalizmussal, a skolasztikával, a reformációval, az abszolút állammal, a felvilágosodással, a demokráciával, a materializmussal, az osztályharccal, a nacionalizmussal és a megsemmisítő háborúkkal. Ugyanígy megvoltak a velünk párhuzamos jelenségeik a többieknek, a kínai, indiai, arab, klasszikus és mexikói kultúrának is. A különböző kultúrák esetében a számunkra hozzáférhető információ terjedelme nagyon különböző, de ahhoz elegendő, hogy megmutassa a történelem struktúráját. Az egyiptomi történelem egyik korszaka és a rá következő másik kor között van akkora különbség, mint 1700 (a spanyol örökösödési háborúk kora) és 1800 (a napóleoni háborúk kora) között. Ennek a távolsággal kapcsolatos illúziónak van egy analógiája a térbeli világban: egy távoli hegylánc simának látszik, egy közelebbi sziklásnak. Az a gondolat, hogy a "civilizáció" egy bizonyos dolog, és nem egy kultúra organikus életfázisa, a "haladás"-ideológiának egy része. Ez a profán vallás, az ész és a hit sajátos keveréke, eleget tett a XIX. század egy bizonyos belső igényének.. A további kutatás valószínűleg más kultúrákban is fel fogja fedezni azt. Úgy tűnik, a racionalizmusnak organikusan szüksége van arra az érzésre, hogy "a dolgok egyre jobban mennek". Így a "haladás" az "emberiség" folytonos erkölcsi tökéletesedése, változás az egyre nagyobb és jobb "civilizáció" irányában. Az egyes materialisták ezt az ideológiát egymástól némileg eltérő módon fogalmazták meg, de nem lehetett közöttük vita tárgya, hogy "haladás" történt. Aki ezt vitatta, azt "pesszimistának" minősítették. Az eszmény, amely felé a materialisták szerint a folytonos "haladás" irányul, szükségképpen elérhetetlen, mivel ha elérhető lenne, a "haladás" megszűnne, és ez elképzelhetetlen. Ez a kép illett a kriticizmus korához, de egy történelemcentrikus korban ez a kép még érdekesebbé válik, mivel ez egy bizonyos kultúra egy bizonyos életfázisának kifejeződése. Ez párhuzamba állítható a XIV század közepének fenyegető katasztrófa-világképével, a XVI. század boszorkány-megszállottságával és a XVIII. század észkultuszával. Mindezeknek a szemléleteknek ma már csupán történelmi jelentőségük van. Számunkra csak az érdekes, hogy egyszer mindezekben hittek. De nevetséges törekvés lenne a huszadik században erőltetni az elavult "haladás" ideológiát. Bárki megpróbálná ezt, anakronisztikusán középszerűnek bélyegezné önmagát. II. A 'történelem' szót minden emberi eseményre alkalmazzák: azokra is, amelyek egy kultúra fejlődését nyilvánítják ki, és azokra is, amelyek nem tartoznak semmifajta kultúrához. De eme események két osztálya között semmi közös nincsen. Az ember mint faj egy bizonyos életforma, a kultúrember egy másik. Ezért a 'történelem' szó a két esetben egymástól különböző dolgokról beszél. Miben különbözik az ember mint faj az élet többi formáitól, az állatoktól és a növényektől? Egyszerűen abban, hogy emberi lelke van. Ez a lélek az ember számára az élet többi formájától különböző világot alakít ki. Az ember világa a szimbólumok világa. Azok a dolgok, amik az állatok számára nem tartalmaznak semmi jelentést és titkot, az ember számára szimbolikus jelentőségűek. A magasabb rendű kultúrákon kívül ez a szimbolizáló szükséglet a primitív kultúra kialakításában mutatkozik meg. Az ilyen kultúrákban animisztikus vallás van, a tabu és a totem erkölcse, és a szociálpolitikai formák azonos szinten vannak. Az ilyen kultúrák nem alkotnak egységet, vagyis nem egyetlen fő szimbólum ténylegesül a kultúra minden formájában. Ezek a kultúrák csupán összegződések, motívumok és tendenciák gyűjteményei. Sehol sincs primitív ember egy bizonyos ilyen típusú primitív kultúra nélkül. Ember mint tisztán állat nem létezik. Minden állatnak kizárólag gazdasági-szaporodási léte van: egész egyedi élete abban áll, hogy táplálkozik és szaporítja fajtáját. Életének nincs szellemi felsőbb struktúrája, amely e biológiai szint fölött állna. Mindazonáltal a primitív ember és a magasabb rendű kultúrában élő ember élete két összemérhetetlen dolog. E kettő között oly nagy a különbség, hogy külön fajt képez, nem pusztán fokozati a különbség. A kultúrember történelmével szembesítve a primitív! ember pusztán állatnak tűnik. Az a történelem, amit Stanley fedezett fel afrikai feltárásai során, az egyik fajt képviselte, és maga Stanley a másikat. Ugyanígy zoológiai jellegű a svájci tólakók, a mai kínaiak, az arabok, busmanok, indiaiak, amerikai indiánok, lappok, mongolok és a számtalan többi törzs, faj és nép történelme, akik a nyugati civilizáción kívül élnek. Az állat csak gazdasági érdeklődésű, a primitív ember már látja a világ rejtett értelmét, de a kultúrember a magasabb rendű szimbólumait tekinti élete tartalmának. Egy magasabb rendű kultúra teljesen újraformálja az uralma alá tartozó nép gazdasági gyakorlatát: a gazdasági tevékenységet az életpiramis aljára helyezi. Egy magasabb rendű kultúra számára a gazdasági tevékenységeknek csak az a jelentőségük, mint a táplálkozásnak valamely egyed életében. A magasabb rendű kultúra valamennyi életmegnyilvánulása a gazdaság felett áll: az építészet, a vallás, a filozófia, a képzőművészet, a természettudomány, a nevelés, a politika, az erotika, a városépítés, az imperializmus és a társadalom. Az egyed jelentősége a kultúra szimbólumaival való személyes kapcsolatának visszatükröződésében áll. Magát ezt az önértékelést is a kultúra alkotta meg - a kultúraellenes szemlélet szerint, amilyen a "történelem materialista értelmezésének" furcsa elmélete, bármely proletár értékesebb, mint Calderon, mivel Calderon nem végzett fizikai munkát, ezért egy olyan világban semmit sem teljesített, amiben kizárólag a gazdaságnak van jelentősége. Az ember mint faj és a magasabb rendű kultúra szolgálatában álló ember történelme közötti különbség abban áll, hogy az előbbinek nincs nagy jelentősége, csupán az utóbbi a felsőbb rendű fontosság hordozója. A magasabb rendű kultúrák történetében az ember mindent kockára tesz és meghal egy eszményért, a primitív világban viszont nincsenek ilyen erejű személyfeletti eszmények, hanem csak személyes késztetések vannak: nyers vágy a zsákmány vagy a szabályozatlan hatalom után. Következésképpen tévedés lenne ezt csupán mennyiségi különbségnek látni. Dzsingisz Kán példája ezt mutatja: tettei méretekben igen jelentősek voltak, de kulturális értelemben egyáltalán nem volt jelentőségük. E kalandor követőinek eme hatalmas nemzedékében nem volt semmilyen eszme. Hódításai százezrek számára végzetes csapást jelentettek, az általa létrehozott birodalom több generációval túlélte őt, de egyszerűen csak volt, nem szolgált semmi célt, egyedül önmagát képviselte. Ezzel szemben Napóleon birodalma rövid ideig létezett, de szimbolikus jelentésben bővelkedett, ezért még mindig létezik a nyugati emberek lelkében, és - amint látni fogjuk - a Nyugat jövőjét hordja magában. A magasabb rendű kultúrák hozzák létre a legnagyobb háborúkat, de ezek jelentősége nem merül ki a vérfürdőkben, hanem azok, akik az ilyen háborúkban elesnek, az eszmények csatájában áldozzák életüket. Miután egy magasabb rendű kultúra ideje lejár, korábbi területének népessége primitív állapotba tér vissza, amint India, Kína, az Iszlám és Egyiptom példája mutatja. A világvárosok kiüresednek, a kívülről jövő barbárok kifosztják azokat, és az ott maradt emberek újra klánok, törzsek, nomádok. Amikor a külső események nem semmisítenek meg a korábbiakból mindent, az utolsó fázis kasztrendszere határozatlan ideig fennmarad, mint Indiában és Kínában, de ez a korábbi kultúrának csupán a csontváza, amely - minden élőlényhez hasonlóan - soha vissza nem térően elmúlt. A kultúra emléke fennmarad, de a megmaradó nép magatartása a korábbi kultúra alkotásaival szemben újra teljesen primitív, nem fejlődő, tisztán személyes szinten marad. Az elhagyatott világvárosok újra ugyanazt a tájképet mutatják, mint egykoron, létrejöttük előtt. Az olyan világvárosok, amik egykor olyan büszkék voltak, mint most Berlin, London és New York, eltűntek a dzsungel növényei alatt, vagy a sivatag homokja fedte be azokat. Ez volt a sorsa Luxornak, Thébának, Babilonnak, Pataliputrának, Szamarrának, Uxmalnak, Tezcuconak, Tenochtitlannak. Az utóbbiak esetében a nagy városoknak még a neve is elfelejtődött, a közelükbe eső falvak után nevezzük meg azokat. De az már lényegtelen részletkérdés, hogy a város holtan fekszik-e a föl felszínén, csupán néhány klán lakja, akik a nyílt területen szántanak-vetnek, az utcákon egymással harcolnak, és az elhagyatott romok közé rejtőznek, vagy a sivatag pora lepi be a porladozó romokat. Jellemzően érdekes jelenség volt, hogy amikor a huszadik század elején az organikus szempontból szükségszerű történelmi szemlélet váltotta fel a korábbi nyugati korszak kritikai-filozófiai szemléletét, az akkori maradi gondolkodók "pesszimizmus" felkiáltással üdvözölték. Nyilván azt gondolták, hogy ezzel a szóval elvarázsolhatják az eljövendő kor szellemét, és új életre kelthetik egy elmúlt kor halott szellemét. A nem-organikus, absztrakt gondolkodás számára ez a trükk nem mutatkozott jelentősnek, mivel úgy tekintette a történelmet, mint olyan területet, ahol bárki kénye-kedve szerint úgy intézheti, hogy a Múlt úgy táncoljon, ahogy ő fütyül. A 'pesszimizmus' szó polemizáló megjelölés. Olyan magatartást ír le, amelyet az általános elkeseredés jellemez, amely feltehetőleg színezi a véleményeket és a tények értékeléseit. Az, aki ezt a szót komolyan használja, ezzel azt árulja el, hogy hajlandó a világtörténelem filozófiáját úgy tekinteni, mintha az valamiféle választási korteshadjárat volna. s Nyilvánvaló, hogy ha valaki tényeket állít, az állítást a tényeket állító személy magatartásától teljesen függetlenül kell megvizsgálni. Ezért az egész "pesszimizmus" - lárma "argumentum ad hominem", s mint ilyen, az igazság szempontjából értéktelen. A tények nem pesszimisták vagy optimisták, épelméjűek vagy elmebetegek, állíthat tényt optimista is, bolond is, pesszimista is. Ha jellemezzük az embert, aki a tényt kimondja, ezzel még teljesen nyitva hagyjuk a kérdést, hogy helyesen vagy helytelenül állapította-e meg a tényt. Az "argumentum ad hominem" -jelleg a fő gyengesége annak a nézetnek, amely a huszadik század történelemszemléletét a 'pesszimizmus' szóval jellemzi. A 'pesszimizmus' szó egy magatartást ír le, nem a tényeket jellemzi, ezért teljesen szubjektív. Annak az élet-beállítottságnak kép viselői, amelyet Nietzsche állandóan ostorozott, mint "pesszimizmust", Nietzschét nevezték pesszimistának. Mindkét megállapít' helyénvaló. Ha egy másik ember azt hiszi, hogy kudarcot fogna vallani a terveim, a magam szempontjából azt gondolom, hogy ő pesszimista. Hasonlóképpen, ha azt hiszem, hogy az ő törekvései lesznek sikertelenek, ő fog pesszimistának vélni engem. Mindketten helyesen vélekedünk. Természetesen a "haladás" ideológusai a maguk szellemi fegyverzetében, nyugodtan, önelégülten, a valóságtól elszigetelten rendkívül sérelmesnek érzik, ha azt mondja valaki, hogy az ő sajátságos hitüknek is meg vannak számlálva a napjai, és az összes korábbi világképekhez hasonlóan a "haladás" ideológiája sem más, mint egy kor sajátos szellemiségének leírása, és mint ilyen, pusztulásra van ítélve. Azt állítani, hogy a "haladás"-vallás véget ér, mihelyt elmúlik a kor, melynek belső igényeit kielégítette, e vallás igazságának tagadását jelenti, mivel ez a vallás arra tartott igényt,, hogy az egész emberi történelem egyetemes leírását megadja. A "haladásban" való hit számára még rosszabb, hogy a huszadik század történelemszemléletét oly szorosan tényszerű módon fogalmazták meg, hogy kényszerítő erejű a század lelkisége számára. Ez azt jelentette, hogy jelszavakat kellett alkalmazniuk vele szemben, mivel más vitamód nem ígérkezhetett célszerűnek. Azt remélték, hogy azzal az egyetlen szóval: "pesszimizmus" halomra döntik a huszadik század történelemszemléletét. Tévedés lenne ezt a "haladás"-vallás rosszmájúságának tulajdonítani. Egy kor sem adja meg magát egykönnyen a következő kor szellemiségének. Azok a vallásos emberek, akik hittek a boszorkányok létezésében, bizonyára nem értettek egyet az első materialistákkal, akik tagadták a boszorkányok valóságos létezését. A Létező és az Eljövendő közötti küzdelem állandóan folyik, és mindig az Eljövendő győz. Ez nem azért van így, mivel az Eljövendő igaz és a Létező téves, hanem mivel mindketten egy organizmusnak, a kultúrának egymást követő életszakaszai. Az igazságnak és a tévedésnek éppen olyan kevés köze van ehhez a folyamathoz, mint ahhoz, hogy egy fiú ifjúvá majd felnőtt férfivá válik, és végül megöregszik. Az unoka nem igazabb, mint a nagyapa, mégis ő diadalmaskodik, mivel organikus szempontból neki van előnye. Hasonlóképpen, a huszadik század történelemszemlélete kiszorítja a tizenkilencedik század materializmus-vallását. A materializmus, racionalizmus és a "haladás" ideológiája mind kifulladtak, ám a huszadik század történelemmel kapcsolatos beállítottsága erejének teljében van, reményekkel teli, ég a vágytól, hogy hozzálásson a század tényleges nagy feladataihoz, nagy tettei létrehozásához. Egyedül ez az organikus szükségszerűsége adja kényszerítő jellegét. Ebben az gigászi korban, amikor bizonyos nemzetek az egyik évtizedben még világhatalmak és a következőben már gyarmatok, senki sem képes tudatosan még önmagát sem olyan sekélyes gyermeteg nézettel áltatni, hogy mindezen, világot rengető katasztrófák mélyén ott rejtőzik az "emberiség állandó erkölcsi tökéletesedésének" értelme. Bizonyos emberek rövid időre ésszerűen viselkedtek - mindössze ennyi az ész jelentkezése a történelemben. De sohasem ezek az emberek csinálták a történelmet, mivel a történelem ésszerűtlen. Az a látszat, hogy az ész a történelem értelme, maga is ésszerűtlen, mivel a történelem terméke volt. Amikor a forradalmi Franciaországban az ész tiszteletéből vallást - hitet - csináltak, egy örömlányt tettek meg az ész istennőjévé. Még a racionalizmus is magán viseli az élet pecsétjét - vagyis ésszerűtlen. A 'pesszimizmus' szó értelmének a továbbiak során a maga meztelen valóságában kell a szemünk előtt állnia. Amint láttuk, a szó szubjektív jelentésű, és mint ilyen, mindazt az embert jelölheti, akinek meggyőződése, hogy valaminek a napjai meg vannak számlálva. Tegyük fel: azt mondom, hogy a császári Róma bensőleg dekadenssé vált, és a római eszmény néhány évszázadon belül teljesen halott volt. Pesszimizmus ez? A nagyapám meghalt - pesszimista vagyok, hogy ezt kimondom? Valamikor én is meghalok - ez is pesszimizmus? Minden élőnek meg kell halnia - ez pesszimizmus lenne? Az élethez hozzátartozik a halál - ez megint pesszimizmus? Van-e olyan egyedre példa, amely teljesen függetleníteni tudná magát saját életformájának organikus következményeitől? Amely olyan hosszú időn át marad változatlanul egy és ugyanazon életszakaszban, hogy igazolná azt a következtetést, hogy a halál nélküli élet példájául szolgálhat? Egy olyan ember lenne a megfelelő példa, aki nem 100 évig él (mivel mindannyian meg vagyunk győződve, hogy az ilyen ember végül is meghal), hanem 200-300 évig, és folyamatosan ugyanabban az életszakaszban, mondjuk 65 évesen. Nem ismerünk ilyen embert, nem ismerünk ilyen életformát. Semmi kétség, a "pesszimizmust" kiáltók ezt pesszimizmusnak fogják nevezni. Nekünk, egyedi élőlényeknek valamennyiünknek azzal kellene magunkat áltatnunk, hogy nem fogunk sohasem meghalni, mivel a halandóság elfogadása pesszimizmus. A történelem hét, minket megelőző magasabb rendű kultúrát tár elénk. Morfológiailag mindegyiknek azonos volt a "kihordási" időszaka, azonosak voltak a "szülési fájdalmaik", első élettevékenységeik, azonos volt a növekedésük, érett koruk, azonosak voltak nagy civilizációs válságaik, végső életformáik, azonos volt fokozatos elernyedésük, és mindegyikük számára eljött az idő, amikor - figyelembe véve azt a küzdőteret, ahol a hatalmas lény kiteljesült - azt kellett mondani: nincs tovább, az a kultúra meghalt. Ennek tudomásulvétele nagy fájdalmat okoz azoknak, akik a "pesszimizmus" miatt siránkoznak, és nem ismernek orvosságot erre a fájdalomra. Ez a hét kultúra halott - az lenne a furcsa, ha mindörökre folytatódnának. II.
De a mi civilizációnk maga is az egyik magasabb rendű kultúrának, a Nyugat kultúrájának egy fázisa. A történelem ezer éve mutatja, hogy civilizációnk egyedi organizmus, amely a Magasabb Rendű Kultúra életformájához tartozik. A tények szerint gondolkodók kérkedhetnek-e azzal, hogy civilizációnk az életformához tartozik, de nincs élettartama?
Mindazonáltal a pesszimizmus egyfajta magatartás, és aki azt mondja, hogy az élet halállal való befejeződésének elfogadása pesszimizmus, önmagával kapcsolatban árul el valamit. Megmutatja gyáva halálfélelmét, azt, hogy teljesen hiányzik belőle a hősiesség, a létező és eljövendő titkai iránti tisztelet, és megmutatja sekélyes materializmusát. Sohasem szabad elfelejteni, hogy ezek ugyanazok az emberek, akik könyveikben és magazinjaikban olyan irodalmat írnak és olvasnak, amely határtalanul meghosszabbítja az emberiség élettartamát. Ez ismét velük kapcsolatban mutat meg valamit. Mennyire gyönyörködnek ők a szemfényvesztő biztosítási statisztikákban, mégpedig oly módon, hogy ez azt a hitet alakítja ki bennük, hogy tovább fognak élni! Ez az ő életértékelésük: a leghosszabb élet a legjobb élet. Az ilyen lelkület számára a rövid és hősi élet szomorú, nem lelkesítő. Így a hősiesség, mint olyan nem egyéb, mint ostobaság, mivel a határtalanul meghosszabbított élet a "haladás" célja. A lélek halhatatlansága eszméjének nyugati formája a gótika vallásos időszakában formálódott meg és fejlődött ki. A materializmus korában ez az eszme önmaga karikatúrájává, a test halhatatlanságának hitévé változott. Az orvosdoktor vált az új vallás papjává, és az egész irodalom, mint végső embertípust dicsőítette az orvost, mivel életmentő. És mégis, a halál továbbra is az élet kísérője, bármennyire sokkolja is ez ezeket az embereket. A huszadik századi háborúk több emberáldozatot követelnek, mint a tizenkilencedik századiak. Az egymást követő generációk továbbra is a sír felé menetelnek, és még a leggyávább materialisták is, akik sohasem képesek elfogadni, hogy bármely élő valaha is elpusztul, a másik nyolc kultúrában' élő materialisták útját járják.
Az olyan emberek számára, akik a személyes haláltól leírhatatlanul rettegnek, természetesen egy személyfeletti szellemiség elmúlásának az eszméje is borzalmas és félelmetes. A materialisták sohasem tisztelték a tényeket: mindaz, amit vonalzóikkal nem tudtak megmérni, nem létezett a számukra. A történelmi tények természetüknél fogva érdektelenek egy olyan racionalista szemléletnek, amely: egy kritikai elvből és nem tényekből indul ki, és aligha remélhető, hogy egy történelemszemlélet, amely nem egy filozófiai közhelyre, hanem a történelem ötezer évére támaszkodik, magával ragadná.
Egy nagy történelmi ténynek vigasztalónak kellene lennie számukra: ennek a kultúrának az elmúlása, amely szerintük nem is él és sohasem halhat meg, nem jelenthet sokat, különösen az ő számukra. Először is, a kultúra nem néhány év alatt jön létre, és nem is néhány év alatt pusztul el. Ezek a folyamatok generációkban és évszázadokban mérhetők. Így senki sem lehet szemtanúja a kultúra megjelenésének, és a materialistáknak sohasem kell fájóan megtapasztalniuk a kultúra halálát. Még fontosabb, hogy az átlagember életét az élet mindennapi szintjén nem nagyon érinti a kultúra, illetve a civilizáció jelenléte. Ezek pusztulása alatt és után az átlagember élete - a maga erős alapjaiban - egyszerűen az élet. A nagy ritmikus változások eltűnnek, mivel azoknak csak az volt a céljuk, hogy véghezvigyék a civilizáció utolsó nagy életfeladatait, a mesterséges életfeltételek, a nagy háborúk, a nagy igények, a nagy tettek kora lejárt. Egy kultúra végállapota a pacifizmus (mégpedig az organikus pacifizmus, nem az ideológiai, amely háborús viszályok szülője).
Éppen olyan bolondság lenne bárki számára a Krisztus utáni 2300. év eseményei miatt aggódni, mint amilyen bolondság lett volna Nagy Frigyes számára, hogy az 1900. év problémáin törje a fejét. Nem lett volna képes elképzelni pontosan az 1900-as év körülményeit, ezért nem tudott volna tervezni azokkal kapcsolatban, tehát botorság lett volna aggódnia azok miatt. A jövő eseményei másokat terhelnek. Amint Goethe mondja, mindenkinek a nap parancsszava szabja meg a közvetlen kötelességét. Nekünk, akik ma Európában élünk, olyan a feladatunk, amit a helyzetünk, a korunk és lelkünk belső parancsszava bízott ránk. A legtöbb, amit a távoli jövő alakításáért tehetünk, annyi, hogy minden erőnkkel megadjuk ennek a kornak azt az erős és férfias arculatát, amit igényel. Az utánunk következő generációnak is meg lesz a maga feladta, és mi csak úgy tudjuk magunkat hasznossá tenni a számukra, hogy úgy viselkedünk, hogy tetteink és példánk akkor is éljenek, ha mi már meghaltunk. Egy materialista számára ez pesszimizmus. III.
Számos értelmiségi létezik, aki megáll egy történelmi korszak fő művei címeinél. Az ilyen
Ha a pesszimizmust úgy határozzuk meg, mint azt a szemléletet, hogy nem lehet már semmit sem csinálni, akkor nincs semmi köze egy olyan filozófiához, amely egymás után állapítja meg a nyugati civilizáció hátralévő feladatait. Ha eltekintünk a könyv fő tárgyát képező politikai és gazdasági szempontoktól, a nyugati fizika, kémia, technika, archeológia és történelemfilozófia előtt komoly feladatok állnak. Szükség van egy olyan jogi rendszer megfogalmazására is, amely mentes a filológiától és a túlzott fogalmiságtól. A nemzetgazdaságot teljesen a huszadik század szellemében kell megközelíteni és megszervezni, és mindenekelőtt az eljövendő generációk tudatos nevelésének feladatát égetően fontosnak tartva, jövőnk történelmi szükségszerűségének teljes fényében, a civilizáció nagy életfeladataira egy új nevelési rendszert kell megteremteni. A "pesszimizmus" kiáltás elhalkul. A XX. századi történelemszemlélet a maga történelmi hegycsúcsáról és a saját különleges, nagy, történelmi horizontjában szemléli a nyolc magasabb rendű kultúra megvalósult teljesítményeit, és bátran, magabízón tekint a maga kultúrájának még megvalósulásra váró jövője elé. Az 1950-es olvasók elfelejtették, és a 2050. év olvasóinak valószínűleg eszükbe sem jut majd, hogy mielőtt a XX. századi történelemszemlélet megjelent, a meg nem valósult történelmet egy tiszta táblának tekintették amelyre az ember bármit felírhat, amit csak akar. Ez természetesen nem a tett embereinek ösztönös magatartása volt (nekik alaposabb ismeretekre volt szükségük, hogy ki tudják dolgozni a legapróbb részleteket is), de még nekik is fenn kellett tartaniuk azt a látszatot, hogy a jövő "tiszta lap". A XX. század második felében senki sem gondolkodik így; a racionalisták locsogása és a materialisták nyafogása egyre bátortalanabbá válik. Ebben a korban még ők is - a régi közhelyeik helyett történelemről beszélnek. Még az ő sajtójuk is az olvasók csordáját történelmi szemlélettel látja el. A történelem 1870-ben kezdődik és a következő háború után ér véget; minden háborút úgy ábrázolnak, mint utolsót. Ez a történelem-kép több, mint egy generáción át tartotta magát, és már maga az a tény is, hogy a materialista újságírásban ez a kép egyáltalán jelen volt, a kor egyre növekvő történelmi beállítottságának a jele. Az első világháború után létrehozták a Népszövetséget a "világbéke" biztosítására, és a nyugati civilizációban számos ember komolyan vette azt. Egy generáció rövid ideje alatt, a második világháború után egy második "szövetséget" is megalapítottak, de a Nyugaton időközben győzött a XX. század történelemszemlélete, és ennek következtében az Egyesült Nemzetek Szövetségét már senki sem tekintette másnak, mint a még létező két hatalom diplomáciai háborús előkészülete színhelyének. Hosszú utat tettünk meg a régi "haladás" napjától idáig. A "pesszimizmus" - jajongás önmaga ellen forduló fegyverré vált. A jajongok valójában nem mások, mint egy olyan kor szellemiségének a képviselői, amely mindörökre a múlté. Ezért ők ebben a korban anakronisztikus figurák, és amilyen mértékben megkísérlik, hogy beleavatkozzanak a kor életébe, harcolniuk kell annak minden megnyilatkozási tendenciája ellen. Reménytelen igyekezettel újjá akarják éleszteni a múltat, de ennek érdekében nem tudnak mást tenni, mint tagadni a jövőt. Nem teszi-e ez őket pesszimistákká? Határozott véleményt tudunk alkotni mind a pesszimizmussal, mind az optimizmussal kapcsolatban, mivel e két fogalom egymástól elválaszthatatlan. Ha a pesszimizmus reménytelenséget jelenti akkor az optimizmus gyávaságot és ostobaságot. Szükség van-e arra, hogy valamelyiküket is válasszuk? Nem mások ezek, mint két iker lelkibetegség. Közöttük áll a realizmus, amely meg akarja állapítani, hogy mi van, mit kell megtenni, és hogyan lehet azt megtenni. A realizmus történelmi gondolkodás, és politikai gondolkodás is. A realizmus nem egy előre elgondolt elvvel közelíti meg a világot, amelyhez a dolgoknak alkalmazkodniuk kellene - ez a fő ostobaság, amely kiváltója mind a pesszimizmusnak, mind az optimizmusnak. Ha úgy tűnik, hogy a dolgok nem alkalmazkodnak az előre elgondolt elvekhez, akkor ennek kijelentése pesszimizmus. Az optimizmus a történelem teljesen más irányvonala ellenére továbbra is azzal dicsekszik, hogy a dolgok olyanok, amilyennek előre elgondolták. A két betegség közül az optimizmus veszélyesebb a lélek számára, mert nagyobb fokú vakságot jelent. A pesszimizmus nem fél elfogadni a kellemetlent, ezért legalábbis képes a tisztánlátásra és esetleg enged a fellobbanó egészséges ösztönöknek. Minden vezetőnek fel kell készülnie mind a győzelemre, mind a vereségre, és taktikai szempontból tervének utóbbi része fontosabb. Nincs olyan vezér, aki vonakodna attól, hogy óvintézkedéseket tegyen (amiket vereség esetén alkalmazni kell), mivel valaki azt mondta neki, hogy ez pesszimizmus. Menjünk tovább! 1836-ban Alamoban a száz főből álló amerikai védőket bekerítette a több ezer főből álló mexikói hadsereg. Pesszimizmus volt számukra annak tudatosítása, hogy a helyzetük reménytelen? De itt történt valami, amit a materialisták - az igazi pesszimisták - sohasem képesek megérteni. A kicsiny helyőrség tagjai nem engedték, hogy a helyzet reménytelensége befolyásolja személyes viselkedésüket: mindegyikük azt választotta, hogy inkább tovább harcol, mint hogy megadja magát. Inkább azt tartották szem előtt, amit meg kell tenniük, mint a végső megsemmisülésüket. Ez volt a magatartása azoknak a kamikaze-pilótáknak is, akik a | robbanóanyaggal teli repülőgépüket nekikormányozták az ellenséges hadihajóknak. Ez a magatartás nemcsak kívül esik az ostoba optimizmus - pesszimizmus sémán, hanem ez magának a hősiességnek a lényege is. A halálfélelem nem akadályozhatja meg a hőst abban, hogy megtegye azt, amit meg kell tennie. A huszadik század újra rendelkezik ezzel a hősies magatartással. Feladatára gondol, és nem arra, hogy minden élet a halállal ér véget. Legkevésbé sem fél annyira a személyes haláltól és annak a civilizációnak a pusztulásától (amiben a lehetőségeinket meg kell valósítanunk), hogy bármilyen módon is megkísérelné tagadni a halált. Az életet akarja élni, és nem akar meghajolni szolgai módon a halál előtt. Az optimizmus és a pesszimizmus a gyáva, gyenge, ostoba személyeknek való, akik nem képesek értékelni az élet titkát, hatalmát és szépségét. Visszariadnak az akadályoktól és a lemondástól, és a tények brutalitása elől a test halhatatlanságának álomvilágába és a XIX. századi történelemszemlélet állandósításába menekülnek. Amikor ezt írom - 1948-ban -, ezek a gyáva pesszimisták uralkodnak a mélyre süllyedt nyugati civilizáció fölött, és ezeket Európán kívüli erők támogatják. Azt színlelik, hogy most, amikor Európa külső hatalmak zsákmánya, amikor India és Kína szintjére süllyedt, minden rendben van. Mindazonáltal a huszadik század szelleme, amit gyűlölnek, mert fiatal és élettel teli, egy szép napon hirtelen a történelem szemétdombjára söpri őket, oda, ahová már régóta valók. Az ő magatartásuk a semmittevés. És mégis olyan arcátlanok, hogy a pozitív teljesítmény-beállítottságú XX. századi szellem képviselőit "pesszimistáknak" nevezik. A materialisták és a liberálisok a jobb körülményekhez való "visszatérésről" beszélnek. Mindig csak visszatérésről. Az új szellemiség parancsa: előre a legnagyobb korszakunk felé! Ez a kor és ennek szellemisége nem fog visszariadni a Nyugat Birodalmának építésétől, mint feladattól, még akkor sem, ha azt mondják mások, hogy a külső erők túl erősek, és ez az építés sohasem fog sikerülni. Ez a szellemiség nagyobb értéknek tartja állva meghalni, mint térden csúszva élni, ahogy a materialisták és más gyávák élnek, akik most önmagukat teszik meg a külső erők szolgáivá, akiknek az a nagyszabású feladatuk, hogy kifosszák és megsemmisítsék a nyugati civilizációt. Ennek a kornak a nagy etikai parancsszava az önmagunkhoz való személyes hűség, hűség a civilizációhoz és annak vezető személyeihez. Eme parancsszó értelmében semmilyen balsors sem kényszeríthet minket, hogy külső igényekhez alkalmazkodjunk, pusztán azért, hogy a rabszolgák békéjében éljünk. Személyes győzelemre elszántan akármilyen kedvezőtlen eséllyel is szembeszállunk. Annak van esélye a sikerre, aki elhatározza, hogy inkább büszkén hal meg, ha már nem tud többé büszkén élni. Minden kultúra eljutott fejlődése során addig a pontig, amikor kulturális lehetőségei - szűkebb értelemben - beteljesedtek. A vallás, a filozófia és a formaművészetek életirányai teljes kifejezést és határozott formát nyertek. Az ellenreformáció a nyugati vallási alkotóképesség végső teremtő időszaka volt. Ezt követően a vallás védekező helyzetbe került a profán tendenciákkal szemben, amelyek fokozatosan gyarapodtak, és végül a XIX. század fordulóján diadalmaskodtak. Kant a nyugati lehetőségek csúcspontja a nem organikus filozófiában, miként kortársa, Goethe az organikus filozófiában. Mozart a zene csúcspontja, annak a művészetnek a tetőpontja, amelyet a nyugati kultúra a maga szellemisége számára a legtökéletesebbnek talált. Természetesen a kultúrának mindig megvolt a maga belső és külső élete. A politika és a háború folyamatosan jelen volt, mivel ezek a kultúrember életétől elválaszthatatlanok. De a kultúra első századaiban - körülbelül 1400-ig - a vallás uralta az egész kulturális életet. A gótikus építészet, szobrászat, üvegfestészet és a freskók - mindezek a vallási kifejezést szolgálták, és ezek a századok a vallás korszakának nevezhetők. Ez az időszak az új, kevésbé bensőséges tendenciáknak is teret engedett, ami a kereskedelem és a gazdasági termelés nagyobb méretű fejlődésében tükröződött. Az új tendenciák városiasabb jellegűek, nagyobb alkalmazkodást jelentenek a külső világhoz, de még mindig elsősorban belső tendenciák. A művészetek a "Nagy Mesterek" felügyelete alá kerülnek, és függetlenednek a vallástól. A kultúra érettsége a kor legnagyobb és legkifinomultabb művészete kialakításában mutatkozik meg. Nyugaton ez a zene, a klasszikus kultúrában a szobrászat volt.
Mind a reformáció, mind az ellenreformáció a vallás korszakát való eltávolodás lépcsőfokainak tekinthetők. A filozófia független-* né válik a teológiától, és a természettudományok kétségbe vonják a hit dogmáit. Az alapbeállítottság a világot még mindig szentnek tekinti, de a megvilágított előtér egyre szélesebb. Ez az időszak a mii kultúránkban a barokk, mely 1500-tól 1800-ig tart, a klasszikus kultúrában a jón kor.
A késői barokk adja a "felvilágosodás" korát. Az ész ekkor mindenhatónak érezte magát, és mindenhatóságának tagadása éppen olyan elképzelhetetlen volt, mint a gótika idejében Isten létének tagadása. E kor szellemének őrzői Locke, valamint az utána következő angol filozófusok, valamint a francia enciklopédisták, akik az angol filozófusok eszméit alkalmazták. A kifelé irányulás tendenciája 1800-tól kezdve diadalmaskodott a szigorú formákat követő kultúra régi bensőségessége fölött. A "Természet" és az "Ész" az új istenek, a külső világot elsődlegesnek tekintik. A kultúrember, miután megvizsgálta saját szellemiségét, és alkotó készségeit maximálisan kifejezésre juttatta a vallás, filozófiai és a művészet belső világában, lelke parancsszavára célul tűzte ki, hogy meghódítja a külső világot a maga számára. Ennek az átmenetnek a nagy szimbóluma a mi kultúránkban Napóleon, a klasszikus kultúrában Nagy Sándor. Ők képviselték a civilizáció győzelmét a kultúra felett. A civilizáció bizonyos szempontból a kultúra tagadása, más szempontból a következménye. Organikus szükségszerűség, minden kultúra átmegy ezen a fejlődési fokozaton. Ez a könyv a civilizáció problémáival általában, és az 1950-2000-ig tartó időszak problémáival különösképpen foglalkozik. Ezért ehelyütt elég körvonalazni a civilizációs fejlődési szakasz organizmusának jelentőségét. Az ész győzelme a kultúrnépekre rendkívül nagy felszabadító hatást gyakorol. Az érzéseknek, amiket korábban a művészetben, a háborúban, a kabinetpolitikában és a filozófiában csak szigorúan megszabott formák között fejeztek ki, most a kulturális kötöttségektől egyre függetlenebbül szabad folyást engedtek. Rousseau például a minden kultúrától való eltávolodást és a kultúrembernek az ön- és fajfenntartás pusztán állati szintjére való alászállását javasolta. A művészet egyre inkább eltávolodik a szigorú formáktól, Beethoventől kezdve napjainkig. A szépségeszmény végül megadja magát a rút eszméje előtt. A filozófia kizárólag szociális etikává, illetve durva, nyers materialista metafizikává válik. A gazdasági élet, amely korábban csupán a nagy struktúra alapja volt, most óriási energiák fókusza lesz. A gazdasági élet túlságosan az ész uralma alá kerül, és ezen a területen az ész az értékeket mennyiségileg, a Pénzzel méri. Az ész a politikára alkalmazva létrehozta a demokráciát, a háborúra alkalmazva a hivatásos hadsereg helyett nagy tömegű hadseregeket hozott létre, és a szerződéseket diktátumokkal helyettesítette. Az új élettendenciák az abszolút állam tekintélyét és méltóságát zsarnokságnak érezték, és a Pénz, a gazdasági élet és a demokrácia erői súlyos harcok árán diadalmaskodtak az állam felett. A felelős és nyilvános vezetést névtelen csoportok, osztályok és egyének felelőtlen, láthatatlan uralma váltotta fel, akiknek az érdekét a Parlament szolgálta. A monarchia pszichológiáját a tömegpszichológia váltotta fel, az ambiciózus emberek hatalmának új alapja.
A termelés, a technika, a kereskedelem, a közhatalom és - mindenekelőtt - a népesség száma fantasztikus méretekben növekedett. Ezeket a számokat a kultúra óriási végső életfeladata, az ismert világnak a kultúra uralma alá hajtása hozta létre. Olyan területen, ahol korábban 80 millió volt a lakosok száma, most 260 millióan éltek.
II.
Mielőtt a belső osztályharcot felszámolták volna, kezdetét vette a különböző fajok közötti külső háború. A megsemmisítő háborúk és a világháborúk, az engesztelhetetlen osztályharc formájában megnyilatkozó állandó belső feszültség, amely a külső háborút csupán egyre növekvő követelései eszközének tekinti, a színes népek lázadása a nyugati civilizáció ellen - ilyen formákban nyilatkozott meg ez a borzalmas válság a huszadik században.
Ez a hosszúra nyúló válság most tetőződik, az 1950-2000 közötti években, és valószínűleg éppen ezekben az években dől el, hogy a Nyugat utolsó életszakasza véget ér-e. A büszke civilizáció, amely 1900-ban a Föld kilenc tizedének ura volt, 1945-ben, amikor az öngyilkos második világháború véget ért, odáig jutott, hogy a Föld egyik része fölött sem volt már hatalma. Minden nagy világhatalmi kérdésben két külső fővárosban, Washingtonban és Moszkvában döntöttek. A helyi közigazgatás kisebb súlyú kérdéseit a gyarmati sorsra került nyugati népekre bízták, de a hatalmi kérdésekben az Oroszországban és Amerikában székelő rezsimek döntöttek el mindent. Ahol hivatalosan európai maradt az irányítás, mint például Palesztinában, a tényleges irányítást ott is Washington tartotta kézben. Az élelmiszer-fejadagokat, a szakszervezeti politikát, a vezetők személyét és a korábbi nyugati nemzetek feladatait Európán kívül döntötték el.
Magától értetődő, ezt a Nyugat belső megosztottsága tette lehetővé. Ez a megosztottság nem anyagi megosztottság volt - anyagi tényezők nem oszthatják meg az embereket, ha lelkileg egyetértenek. Nem, a szellemi megosztottság okozta Európa megaláztatását. Európa egyik fele teljesen másképpen szemlélte és értékelte az életet, mint a másik fele. A két beállítottság megfelel a XIX. századi és a XX. századi szemléletnek. A megosztottság folytatódik, és az, hogy a nyugati civilizációban egy ember mennyit ehet, Moszkvában, illetve Washingtonban lévő egyesek elhatározásától függ. Amikor Európa szellemi megosztottsága véget ér, az Európán kívüli hatalmak képtelenek lesznek leigázva tartani Európa erős akaratú népeit. Az első lépés tehát a tettek síkján Európa szellemi megosztottságának felszámolása. Csak egyetlen alapon valósítható meg ez, csak egy jövő van, az organikus jövő. Egy kultúrában csakis olyan változások eszközölhetők, amik az adott életszakasz szükségletei. A XI század szemlélete szinonim jelentésű a Nyugat jövőjével, a XII század szemléletének állandósítása viszont a kultúratorzítók és bar bárok Nyugat feletti uralmának folytatódását jelenti. Ennek könyvnek az a célja, hogy bemutassa a huszadik századi szemléié összes alapjait, amelyek a megértési és alapos cselekvési kerethez szükségesek. Elsődleges az eszme - nem olyan eszme, ami egy jelszóban összegezhető, vagy olyan, ami egy idegen számára megmagyarázható, hanem élő, a lélekben érezhető, kimondatlan érzés, amely már most is létezik minden nyugati emberben, tagolt, részletezett módon csak kevesekben, de kezdeményszerűen a legtöbbjükben. Ezt az eszmét a maga kimondatlan nagyságában, a lélek ellenállhatatlan parancsszavában érezni kell, és így csak a nyugati emberek képesek azonosulni azzal. Az idegen éppen olyan kevéssé fogja megérteni ezt, mint ahogy sohasem értette meg a Nyugat alkotásait és a nyugati szimbólumokat. A moszkvai 1945-ös győzelmi; parádé alkalmával, a barbárok bemutatták a nyugati hadifogoly rabszolgáikat a városaik gúnyolódó tömegeinek, és kényszerítették a foglyokat, hogy maguk után vonszolják a porban a nemzeti zászlójukat. Ha akad olyan nyugati ember, aki azt gondolja, hogy a barbárok helyénvaló megkülönböztetést tettek a korábbi nyugati nemzetek között, akkor képtelen megérteni a magasabb rendű kultúrán kívüli népek érzéseit az iránt a kultúra iránt. Holnap éppen úgy Párizsból, Londonból és Madridból is vonszolhatnak el Moszkva megsemmisítő ösztöneinek felkínált rabszolgákat, mint Berlinből. A Nyugat szellemi megosztottságának a fennmaradása ezt nemcsak lehetségessé, hanem abszolút elkerülhetetlenné is teszi. Mindkét külső erő a Nyugat megosztottságának fennmaradásán fáradozik, belülről Európa legértéktelenebb elemei a fő segítőtársaik. Ez azonban kizárólag a nyugati emberek számára szóló fontos üzenet, akik képesek megérezni a jövő bennük dolgozó parancsszavát. Szükséges, hogy a világszemléletük az alapkérdésekben azonos legyen. Ebben a történelmi korszakban tudjuk, hogy egy kor uralkodó szellemisége a kor lelkének funkciója, és viszonylag kevés hely áll rendelkezésünkre annak megfogalmazására. Ezért ez a könyv nem érveket tartalmaz, hanem a kor szellemiségének parancsait- Ezek a gondolatok és értékek számunkra szükségesek. Ezek nem személyesek, hanem személyfelettiek azok számára, akik tenni akarnak valamit az életükkel. Cselekvési feladatunkat számunkra az a tény írja elő, hogy civilizációnk földjét külső erők foglalták el. Lelkünk parancsszavát és életszemléletünket a kor határozta meg. Bármely kor szemlélete részben egyszerűen a megelőző kor szemléletének a tagadása. Minden kor kötelessége, hogy új szellemiségét a megelőzővel szemben képviselje, amely még haldokló állapotban is folytatódni fog, hogy uralkodhasson a kultúra szellemi tájképén. Önmeghatározása során az új szellemnek tagadnia kell a vele szembenálló régi szellemiséget. Ezért huszadik századi szemléletünk - lényeges részében - a XIX. századi materializmus tagadás. Ennek a materializmusnak nyirkos romjai felett építi ki a huszadik század a maga megfelelő világ- és életszemléletét. Mivel ez a könyv azok számára íródott, akiknek a világszemléletét egészen az alapjaiig újra vizsgáljuk, az előzetes, negatív szempontoknak is alaposaknak kell lenniük. Milliók világszemléletének kialakítása az újságírás feladata, de azoknak, akik független módon gondolkodnak, belső igényük van egy átfogó képre. A régi szemlélet nagy alapja a racionalizmus és a materializmus volt. Ezeket teljes körű vizsgálatnak vetjük alá ebben a könyvben, de itt csupán három gondolatrendszert szándékozunk tárgyalni: a darwinizmust, a marxizmust és a freudizmust, a materialista gondolkodás termékeit. Valamennyi a XIX. század nagy szellemi energiáinak a fókuszában állt és a XX. század elején továbbra is divatos irányzatnak számít. Mindhárom nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy Európa a jelenlegi szakadékba zuhant. A huszadik század egyik leggyümölcsözőbb felfedezése a nemzetek metafizikája. A történelem rejtélyének megfejtése megmutatta, hogy a nemzetek a magasabb rendű kultúrák szellemiségének különböző megnyilvánulásai. Csak kultúrákban léteznek, élettartamuk politikai célokat szolgál és - a kultúra többi nemzeteivel szemben - saját egyediségük van. Mindegyik nagy nemzetnek eszméje, élet-küldetése van, és a nemzet története ennek az eszmének a megvalósulása. Ezt az eszmét megint csak érezni kell; nem lehet közvetlenül meghatározni. Minden egyes eszme, amelynek megvalósítására a kultúra egy adott nemzetet kiválasztott, maga is a kultúrának egy-egy fejlődési foka. Így a nyugati kultúrának a legutóbbi időszakában van egy spanyol, egy francia és egy angol szakasza. Ezek megfelelője a barokk, a rokokó és a korai civilizáció. Ezek a nemzetek akkori szellemi és politikai felsőbbrendűségüket egyedül annak a ténynek köszönhették, hogy a kor szellemiségének őrzői voltak. Amint a kor véget ért, a kor szellemiségének őrzői elvesztették uralkodó helyzetüket a kultúrában. A korai civilizáció a Nyugat angol időszaka volt, és az egész civilizáció minden gondolata és tevékenysége angol modell szerint ment végbe. Minden nép angol típusú gazdasági imperializmust kezdeményezett. Minden gondolkodó értelmileg anglicizálóvá vált. Angol gondolkodási rendszerek uralták a Nyugatot, olyan rendszerek, amelyek angol szellemiséget, angol életkörülményeket és angol anyagi feltételeket tükröztek. E rendszerek legfontosabbika a darwinizmus volt, amely népszerűvé, és így politikailag hatékonnyá vált. Maga Darwin Malthus követője volt, és rendszere a malthuziánizmust, mint saját megalapozását burkoltan tartalmazza. Malthus úgy gondolta, hogy az emberiség gyorsabb ütemben gyarapodik, mint a megélhetésükhöz szükséges élelem. Ez gazdasági szempontból veszélyt jelent, és egyedül a népesedésnövekedés szabályozása" mentheti meg pusztulásától a nemzeteket. Ezt a szabályozást" a járványok és a háborúk, az egészségtelen életkörülmények és a szegénység biztosíthatják. A malthuziánizmus kifejezetten hibának tekinti a szegényekről, öregekről és árvákról való gondoskodást. Erről a furcsa filozófiáról röviden a következőket mondhatjuk: mindenekelőtt nem felel meg a tényeknek, ezért a XX. században nem érvényes. Statisztikailag megalapozatlan, szellemtörténeti szempontból a Rendeltetés, az ember és a történelem alaptényeinek teljes meg nem értését mutatja. Ez a filozófia ugyanis nem érti azt, hogy a szellem az elsődleges, és az anyagot szellemi tényezők irányítják. Minden egyes ember saját történetét alakítja, és minden egyes nemzet a saját történelmét. A növekvő népesség egy életfeladat jelenlétét mutatja, a népesség csökkenése a jelentéktelenség jele. Ez a filozófia helybenhagyná, hogy egy ember életének létjogosultsága attól függ, hogy kellő élelemmel rendelkező területen születik-e, vagy sem. Ez a felfogás az illető ember tehetségét, életfeladatát, rendeltetését és lelkét semmibe veszi. Ez az elmélet egy példája a materializmus nagy filozófiai tendenciájának: a kultúrember elállatiasításának. A malthuziánizmus azt tanította, hogy az élelem - népesség arány állandó létért folytatott harcot idéz elő az emberek között. Ez a "harc a létért" lett a darwinizmus egyik vezéreszméje. A darwinizmus többi vezéreszméje Schopenhauernél, Erasmus Darwinnál, Henry Batesnél és Herbert Spencernél található. Schopenhauer 1835-ben olyan természetképet vázolt fel, amelyben harc folyik az önfenntartásért. Az emberi értelem a harc egyik fegyvere. A szexualitás a faj érdekének megfelelő nem tudatos kiválogatódást eredményez. A XVIII. században Erasmus Darwin feltételezte, hogy az evolúció lételvei a következők: alkalmazkodás, átöröklés, harc és önvédelem. Bates Darwin előtt megfogalmazta a mimikri elméletét, Spencer pedig a leszármazási elméletet, valamint a hatásos (önmagát feltételező) jelmondatot: "a legalkalmasabb fennmarad" (ezzel jellemezte a "harc" eredményét). Mindez azonban csak az előtér, mivel teljesen világos, hogy Darwintól Kálvinig vezet vissza az út. A kálvinizmus a "legalkalmasabb fennmarad" eszmének vallási értelmezése. Kálvin az alkalmas lényt; "kiválasztottnak" nevezi. A darwinizmus ezt a teológiai-vallási kiválogatódási folyamatot mechanikus-profán folyamattá alakítja át: Isten, helyett a Természet végzi a kiválasztást. A folyamat tiszta angol marad, mivel Anglia nemzeti vallása a kálvinizmus egyik alkalmazása. A darwinizmus alapgondolata - az evolúció - éppen oly kevéssé újdonság, mint a gondolatrendszer egyes elgondolásai. Az evolúció a XIX. század filozófiájának nagy központi gondolata. Minden jelentősebb gondolkodó és gondolatrendszer az evolúció eszméjének hatása alatt áll. Ezzel kapcsolatban elég Schopenhauer, Proudhon, Marx, Wagner, Nietzsche, Mill, Ibsen, Shaw nevét megemlítenünk. Ezek a gondolkodók csak az evolúció céljának és technikájának magyarázatában különböznek egymástól, de egyikük sem kérdőjelezi meg magát az evolúció központi eszméjét. Közülük néhány organikus, legtöbbjük pedig tisztán mechanikus evolúcióról beszél.
Darwin rendszerének két vonatkozása van. Ezek közül itt csak az egyikről tárgyalunk, mivel csak ennek volt széleskörű hatása. Ez a darwinizmus, mint népszerű filozófia. Mint tudományos rendszer jelentős módosulásokon ment keresztül, és ezekre a módosulásokra senki sem fordított figyelmet, amikor újságírói világképpé alakította át. Mint újságírói világkép mindent elsöprő divattá vált és a kor világképe részeként nagy hatást gyakorolt.
II.
Mindenekelőtt a természetben nincs "harc az életért". A régi malthuziánus eszme nem tett egyebet, mint a kapitalizmust kivetítette az állatok világára. Ilyen létért való harc az állatvilágban kivételképpen fordul elő, a természetben a bőség a szabály. A növényevő állatok számára bőségesen van elfogyasztható növény, és a húsevő állatok számára bőségesen van elfogyasztásra váró növényevő állat. A húsevő és a növényevő állat között aligha lehet "harcról" beszélni, mivel csakis a húsevő van felkészülve küzdelemre. A zebrát elfogyasztó oroszlán nem jelenít meg harcot két faj között, ha nem határozta el valaki, hogy ezt harcnak fogja tekinteni. Még az ilyen embernek is el kell azonban ismernie, hogy a húsevők számára nem fizikai, mechanikus szükségszerűség, hogy megöljenek más állatokat. Éppen úgy növényeket is fogyaszthatnának, de állati lelkük parancsszava az, hogy hússal étkezzenek. Ha valaki ezt harcnak nevezné, annak a harcnak a kényszere nem a "természettől", hanem az állati lélektől származna. Így ebből nem lesz "harc az életért", hanem egy élőlény lelki szükséglete, hogy önmaga legyen. A meggazdagodásért versengő kapitalista lelkiség - egésze természetesen - úgy ábrázolta az állatvilágot is, hogy vad gazdasági küzdelem folyik egyes tagjai között. Így a malthuziánizmus is, darwinizmus is kapitalista szemléletmód, amennyiben gazdaságot helyezik az élet középpontjába, és azt tekintik az élet értelmének. Természetes kiválogatódásnak nevezték el azt a folyamatot melynek során az "alkalmatlan" elpusztul, hogy helyet adjon a "alkalmas" számára. Alkalmazkodásnak hívják azt a folyamatot, amely által egy faj fokozatosan megváltozik, hogy alkalmasabbá váljék a küzdelemre. Az átöröklés az eszköz, ami megőrzi az alkalmazkodás eredményét a faj számára. Mint a tények képét, az alkalmazkodást és a természetes kiválogatódást könnyebb cáfolni, mint bizonyítani. A tényekhez ragaszkodó biológiai gondolkodók ezeket az elméleteket megjelenésük pillanatától kezdve elvetették (akár mechanisták voltak, akár vitalisták), mint például Louis Agassiz, De Bois-Reymond, Reinke és Driesch. A legkönnyebb cáfolat paleontológiái jellegű. Az őskori leleteknek (amiket a Föld különböző részein találnak) általánosan kell képviselniük a lehetőségeket. Ennek ellenére csupán állandó jellegű faji formák kerülnek felszínre, nem találnak átmeneti típusokat, amik azt mutatnák, hogy az egyik faj egy másikba alakul át. Majd az újabb leletekben az újabb fajok is határozott formában jelennek meg és állandók maradnak. A fajok, amiket ma (és évszázadok óta) ismerünk, stabilisak. Egyetlen esetben sem figyelték meg, hogy egy "alkalmazkodó" fajnak megváltozott volna az anatómiája vagy a fiziológiája, amely "alkalmazkodás" aztán nagyobb "alkalmasságot" eredményezett volna a "létért való harcra", és ez átadódott volna az utódoknak átöröklés által, új fajt eredményezve.
A darwinisták nem tehetik túl magukat a tényeken azáltal, hogy nagy időközökre hivatkoznak, mivel a paleontológia sohasem tárt fel közbeeső típusokat, hanem mindig egymástól jól elkülönülő fajok kerülnek felszínre. A kipusztult állatokat tartalmazó leletek sem tárnak elénk egyszerűbb formákat, mint amilyenek a jelen formák, noha az evolúció menete az egyszerűből az összetett formába való fejlődést tételezi fel. A darwinizmus elmélete nyers antropomorfizmus: az ember összetett, az állatok egyszerűek, az állatoknak az ember felé kell irányulniuk, mivel az ember biológiailag "magasabb rendű".
Ha a darwinista tényábrázolás megfelelő lenne, a fajoknak a jelenben is "cseppfolyós" állapotban kellene létezniük. Egymásba kellene átmenniük. Ez természetesen nincs így. A fajoknak valójában nem is fajoknak kellene lenniük, hanem egyedek hullámzó tömegének, amelyek azért tömörülnek egy fajba, hogy végül emberré váljanak. De a "harc" megint teljesen következetlen feltételezés. Az "alacsonyabb rendű" formák, az egyszerűbbek - kevésbé alkalmasak? - nem pusztultak ki, nem adták meg magukat a darwinista evolúció lételvének. Megmaradtak ugyanabban a formában, amiben - ahogy a darwinistáknak kell mondaniuk - évmilliók óta éltek. Miért nem "fejlődnek" valamilyen "magasabb rendű" formába? A mesterséges és a természetes kiválogatódás közötti darwinista analógia is ellentmond a tényeknek. A mesterséges kiválogatódás termékei (a házi szárnyasok, a versenyző kutyák, a versenylovak, a díszmacskák és az énekes kanárik) bizonyára hátrányos helyzetben lennének a természetes változatokhoz képest. Ezek szerint a mesterséges kiválogatódás csupán kevésbé alkalmas élőlény-formákat tud létrehozni.
A darwinista szexuális kiválogatódás sincs összhangban a tényekkel. A nő, illetve nőstény egyáltalán nem a legszebb, illetve legerősebb egyedet választja mindig párjának, sem az emberi fajban, sem bármely más faj esetén.
A darwinizmus valamennyi eljárása valójában önmagát előzetesen feltételező következtetés. Ilyen például az, hogy egy fajon belül azok az egyedek, amelyeknek előzetesen arra van hajlamuk, hogy; alkalmazkodjanak, alkalmazkodnak. Az alkalmazkodás előzetese feltételezi az alkalmazkodást.
A kiválogatódás folyamata azokkal a meghatározott képességek kel rendelkező fajtákat érinti, amelyek értékessé teszi azokat a kiválogatódásra. Más szóval: azokat a fajtákat, amik már kiválogatódtak. A kiválogatódás előzetesen feltételezi a kiválogatódást. ,; A darwini elmélet a leszármazás problémáját a faj kölcsönös viszonyainak megtalálásával azonosítja. Miután ez az elmélet eleve feltételezi a kölcsönös viszonyt, megállapítja és így bizonyítja a kölcsönös viszonyt. A leszármazás előzetesen feltételezi a leszármazást: Egy szervnek a hasznossága más szóval azt jelenti, hogy az a; szerv ennek a fajnak az érdekében működik. Ezért a hasznosság éppen annak a fajnak a létezését tételezi fel előzetesen, amelynek megvannak a szervei, csak éppen ez a szerve hiányzik. Ámde a tények sohasem mutattak még olyan fajt, amely megszerzett magának egy bizonyos hiányzó szervet, ami szükségesnek tűnt. Egy bizonyos formájú élőlénynek azért volt szükséges egy bizonyos szerv, mert szükséges volt. A szerv azért hasznos, mert hasznos.
Senki sem mondhatja, hogy az oroszlán ereje okozza tényleges életmódját, és azt sem, hogy az ember keze okozza a technikai teljesítményeit. Minden esetben a lélek az elsődleges. A hasznossággal kapcsolatos tanításában a darwinista materializmus a szellem elsőbbségét az ellenkezőjére fordítja. Egy hiány hasznos is lehet. Az egyik érzékszerv hiánya kifejleszti a többit, a fizikai gyengeség kifejleszti az értelmességet. Az emberben és ugyanígy az állatokban egy szerv hiánya a többi szervet kompenzáló tevékenységekre serkenti - ezt különösen az endokrinológiában gyakran megfigyelték.
III.
Az 'evolúció' szó a huszadik században egy organizmusnak, illetve egy fajnak a beérését és beteljesülését jelenti. Ez a folyamat egyáltalán nem a mechanikus - hasznossági "okok" működését mutatja plasztikus, formátlan, protoplazmaszerű anyagon, tisztán esetleges következményekkel. A növényekkel kapcsolatos munkája indította de Vriest a fajok eredetével kapcsolatos mutációs elméletnek kialakítására, és a paleontológia tényei a mutációs elmélet annyiban meg is erősítették, hogy az új fajok hirtelen megjelenéséről tanúskodtak. A huszadik század teljesen fölöslegesnek találj hogy akár a kozmogóniában, akár a biológiában mitológiákat fogalmazzon. A kezdet mindörökre rejtve van előlünk; a történelmi nézőpont nem aziránt érdeklődik, hogy mi volt a folyamat titokzatos kezdete, hanem aziránt, hogy milyen a folyamat fejlődése. Ennek kezdetnek, ahogy azt a tudományos vagy a vallási mitológia leírj korunk számára csak történelmi jelentősége van. Amire figyelmi annyi, hogy egykor ezek a világképek valóságosak és élők voltak. Mi tehát az élet valóságos története, ahogy korunk látja azt? Különböző élő fajok léteznek, és ezek rangsorba állíthatók az egyre növekvő szellemi tartalom szerint a növényektől és az állatoktól kezdve az emberen át a kultúremberig és a magasabb rendű kultúrákig. A változatok némelyike - miként a leletek mutatják - a korábbi földtörténeti korokban a mai formájában létezett, míg más fajok megjelentek és eltűntek. Egy faj hirtelen jelenik meg a leletekben is, a kísérleti laboratóriumban is. A mutáció a folyamat megfelelő leírása, ha a mutáció eszméje mentes mindenfajta mechanikus-hasznossági októl, mivel ez utóbbiak csupán elképzelések, míg a mutációk tények. Minden fajnak rendeltetése és - hogy úgy mondjam - adott életenergiája van. Bizonyos fajok stabilisak és erősek, más fajok gyengék, hajlamosak arra, hogy számos különféle változatra oszoljanak és elveszítsék egységüket. Ezek csupán egy adott korban éltek, hiszen számos faj eltűnt. Ez az egész folyamat egyáltalán nem független a geológiai koroktól és a csillagászati jelenségektől. Mindazonáltal bizonyos fajok élete átnyúlik egyik földtörténeti korból a másikba, éppen úgy, mint ahogy bizonyos XIX. századi gondolkodók élete átnyúlt a huszadik századba. A darwinisták az evolúciójuk számára egyfajta metafizikai magyarázatot is felkínáltak. Például Roux álláspontja az, hogy "a célra alkalmas" marad fenn, ugyanakkor "a célra nem alkalmas" elpusztul- A folyamat azonban tisztán mechanikus, és így a célért való alkalmasság cél nélküli alkalmasság. Nageli azt tanította, hogy egy organizmus azért tökéletesíti önmagát, mert magában hordja a "tökéletesség lételvét", ahogy Moliere orvosa azt a magyarázatot adta, hogy az altató ital azért hat, mivel altató erővel rendelkezik. Weismann tagadta a szerzett tulajdonságok átörökítését, de ahelyett, hogy ezt a darwinizmus cáfolatára használná fel (pedig ebből nyilvánvalóan ez következik, mert ha minden egyed "tiszta lappal" indul, miként "fejlődik" a faj?), a darwinista elméletet azzal támasztja alá, hogy azt állítja: a csíraplazma rejtett tendenciákat tartalmaz a hasznos tulajdonságok kialakulása irányában. De ez már nem darwinizmus, mivel a faj nem fejlődik, ha csak azt teszi, amire tendenciája van, hogy tegye.
Ezek az önismétlő magyarázatok csak azért győzték meg az embereket, mivel már eleve hittek ezekben. A kor telítve volt az evolúció gondolatával és a materializmussal. A darwinizmus egyesítette ezt a két sajátosságot, és egy biológiai vallást csinált belőle, amely kielégítette a kor kapitalista parancsszavát. Minden tapasztalat, minden új tény csakis a darwinizmust bizonyította, a kor nem tette lehetővé, hogy mást bizonyítsanak.
Ugyanígy, ha bármilyen "célt" tulajdonítunk az életnek mint egésznek, túllépünk az ismereten és a hit területére lépünk. Mindazonáltal az életnek mint egésznek, minden egyes nagy élőformának, minden egyes fajnak, minden egyes változatnak megvan a maga rendeltet se, belső irányultsága, kimondatlan parancsszava. Ez a rendeltet a történelem elsődleges ténye. A történelem a beteljesült (vagy meghiúsult) rendeltetéseknek rögzítése.
És a huszadik század, nem lévén kapitalista, nem lát semmifajta létért való küzdelmet a világban, sem az emberek, sem az állatok között. Lát harcot a hatalomért, olyan harcot, ami nem függ össze kicsinyes gazdasági indítékokkal. Ez a harc, amelyet a huszadik és, huszonegyedik század lát, a világuralomért folyik. Ennek a harcnak nem az a kiváltója, hogy kevés az élelem az emberek számára, hiszen bőségesen van élelem. A hatalom a kérdés, és ennek a kérdésnek az eldöntésében az élelem, az emberi életek, az anyag és minden egyéb, csak annyiban játszanak szerepet, mint fegyverek és nem,, mint tétek. Ez a kérdés nem is lesz sohasem eldöntve olyan értelemben, ahogy a bíróságon egy kereset eldönthető. Az olvasók 2050-ben mosolyogni fognak, amikor azt mondják majd nekik, hogy volt egyszer egy nagyon elterjedt hit a nyugati civilizációban, hogy az első világháború volt az "utolsó háború". A második világháborút is "utolsónak" tekintették, mialatt készültek a harmadik világháborúra. Ez volt a vágygondolkodás esete, minthogy a pacifista idealizmus erősebb a tényéknél. A darwinizmus a kultúrembert a biológia eszközével akarta állatnak tekinteni. Az emberi lelket csupán a többi állatokkal vívott küzdelem magasabb rendű technikájaként értelmezte. Így érkeztünk el a marxizmusig, az embernek a gazdaság által történő állattá tételéig, addig a szemléletig, hogy az emberi lélek nem egyéb, mint az élelem, ruha és lakás puszta tükröződése. Noha az angol volt az a nemzet, amely az 1750-1900 közötti időszakban a Nyugat korai civilizációs szakaszának eszméit, vagyis a racionalizmust, a materializmust és kapitalizmust életre hívta, ezek az eszmék másképpen akkor is életre keltek volna, ha Anglia valami külső katasztrófa következtében elpusztul. Mindazonáltal Anglia számára ezek az eszmék ösztönszerű adottságok voltak. Szó nélkül megfogalmazottak, túl minden meghatározáson magától értődők. Európa többi népe csupán alkalmazkodott ezekhez az eszmékhez. A kapitalizmus nem gazdasági rendszer, hanem világnézet, vagy inkább része egy világszemléletnek. Egy bizonyos gondolkodásmód, érzésmód és életmód, és nem csupán a gazdaság tervezésének technikája, amit bárki képes megérteni. Elsősorban etikai és társadalmi, és csak másodlagosan gazdasági jellegű. Egy nemzet gazdasági élete a nemzeti lélek tükröződése, éppen úgy, mint ahogy az a mód, ahogy valaki éli az életét, személyiségének alárendelt megnyilvánulás. A kapitalizmus az individualizmusnak, mint életelvnek a tükröződése, annak az eszmének, hogy minden ember önmagáért él. Tudatában kell lennünk, hogy ez az érzés nem egyetemes emberi sajátosság, hanem csupán egy bizonyos kultúra egy bizonyos korszakának életérzése, azé a koré, amely minden lényeges sajátosságával együtt az 1914-1919-es első világháborúval múlttá vált. A szocializmus is társadalmi-etikai elv, és nem valamiféle gazdasági program. A kapitalizmust létrehozó individualizmus antitézise. Magától értődő, ösztönös eszme: minden ember mindenkiért él. Az individualizmus mint életelv számára nyilvánvaló, hogy minden ember, aki a saját érdekéért dolgozik, közvetve mindenki javáért munkálkodik. A szocializmus mint életelv számára ugyanígy nyilvánvaló, hogy az az ember, aki egyedül a saját javáért cselek szik, automatikusan árt a közösség érdekeinek.
A XIX. század az individualizmus kora volt, a XX. és a XXI. század a szocializmusé. Ezt nem lehet úgy megérteni, ha ezt ideológia konfliktusnak tartjuk. Maga az ideológia a cselekvés világának értelmi megfogalmazását jelenti. Ez a nyugati civilizáció korai fázisának volt a fő gondja 1750-1900 között, de a későbbi időszakban már nem kötötte le az ambiciózus emberek komoly érdeklődését. A programok csupán eszmények, nem-organikusak, értelmileg megfogalmazottak, bárki megértheti azokat. Mindazonáltal ez a kor, a hatalomért vívott harc kora. Mindaz, aki ebben a harcban részt vesz, azért akarja a hatalmat, hogy megvalósítsa önmagát, belső eszméjét, lelkiségét. 1900. nem érthette meg azt, amit Goethe gondolt,: amikor ezt mondta: "Az életben maga az Élet a fontos, nem az élet' eredménye." Az az idő elmúlt, amikor az emberek meg tudtak halni a világ "megjavításának" absztrakt programjáért. De az emberek mindig hajlandók meghalni azért, hogy önmaguk legyenek. Ez a különbség egy eszmény és egy eszme között.
A történelem értelmének marxista magyarázata nevetségesen egyszerű, és éppen ebben az egyszerűségben rejlik vonzereje és erőssége. Az egész világtörténelem az osztályharcok története. A vallás, a filozófia, a természettudomány, a technika, a zene, a festészet, a költészet, a nemesség, a papság, a Német-Római Birodalom és a Pápai Állam, a háború és a politika - mindez egyszerűen a gazdasági élet tükröződése. Nem a gazdasági életnek általában, hanem az "osztályok" "harcának". Ezzel az ideológiai világképpel kapcsolatban az a legmegdöbbentőbb, hogy ezt valaha is komolyan adták elő, illetve komolyan vették.
A huszadik század szükségtelennek tartja, hogy ellentmondjon ennek a történelemképnek mint világszemléletnek. A marxista szemlélet helyébe Rousseau nézete lépett. A marxizmus alapjait ennek ellenére meg kell vizsgálnunk, mivel korunk a marxizmust létrehozó egész tendenciát tagadni kényszerül, saját léte előfeltételeként.
A marxizmus etikai és társadalmi alapjai kapitalisztikusak. Megint jelen van a régi malthusiánus "harc". Míg Hegel számára az állam egyfajta eszme, organizmus, amelynek részei között harmónia van, addig Malthus és Marx számára állam nem létezik, hanem csupán az önérdekű egyedek, csoportok és osztályok tömege. A kapitalista szemléletnek megfelelően minden a gazdaság. Az önérdek gazdasági érdeket jelent. Marx ebben a gondolati sémában semmilyen szempontból nem különbözött a kapitalizmus nem-osztályharcos ideológusaitól, Milltől, Ricardotól, Paleytől, Spencertől és Smithtől. Mindannyiuk számára az élet gazdasági élet, nem a kultúra élete. Mindannyiuk számára az élet csoportok harca csoportok ellen, osztályok harca osztályok ellen, egyedek harca egyedek ellen, akár kimondták ezt kifejezetten, akár nem. Mindannyian a szabad kereskedelem hívei és nem óhajtják, hogy az állam "beleavatkozzék" gazdasági ügyekbe. Egyikük sem tekinti organizmusnak a társadalmat, illetve az államot. A kapitalista gondolkodók nem találtak etikai vétséget abban, hogy bizonyos csoportok és egyedek megsemmisítsenek más csoportokat vagy egyedeket, mindaddig, amíg nem szegik meg a büntetőjog jogszabályait. Ezt a szemléletet magasabb szinten a közösség javát szolgálónak tekintették. Ebbe vonatkozásban a marxizmus is kapitalista. Ehhez a marxista még hozzáteszi a mózesi törvény bosszúját és azt az eszmét, hogy a vetélytárs erkölcsileg rossz és gazdasági szempontból ártalmas. A "munkásosztály" vetélytársa a "burzsoázia", és minthogy "munkásosztály győzelme" az egész világtörténelem egyetlen célja a marxizmus - mivel természetesen a "haladás" ideológiája -' "jó" munkások érdekeit képviseli a "rossz" burzsoákkal szembe Az a gondolat, hogy a dolgok szükségképpen egyre jobbá válnak ez minden materializmus szellemi kísérőjelensége - elválaszthatatlan a marxizmustól, mint ahogy elválaszthatatlan volt a darwinizmustól és általában a XIX. századi polgári gondolkodóktól is. Fourier, Cabet, Saint-Simon, Comte, Proudhon, Owen valamennyien a marxizmushoz hasonló utópiát vázoltak fel, de utópiájuk megvalósulását nem nyilvánították elkerülhetetlennek, és nem gyűlöletet tették meg rendszerük központjának. Az észt tekintetté" fő értéknek, de a marxizmus bizonyíték rá, hogy a gyűlölet hatékonyabb. Még így is eljátszhatta volna valaki a marxi szerepet a régebbi utópisták közül (az utópisták közül időben a legkésőbb Európában Marx élt, őt már csak az amerikai Edward Bellamy követte, de ezek alacsonyabb ipari teljesítőképességgel rendelkező országokból származtak, és így Marxnak "kapitalista" fensőbbség volt felettük.
II.
A marxista elmélet szerint a marxizmus megjelenése idején már csupán két osztály létezett: a proletariátus és a burzsoázia. Ezek természetesen mindhalálig harcolnak egymással, mivel a burzsoázia a gazdasági rendszernek szinte egyedüli haszonélvezője, pedig semmihez sincs joga. Ezzel szemben éppen a proletariátus az, amely nem részesül semmiben, pedig mindenhez joga lenne. Az osztályoknak e két osztályra való csökkenése elkerülhetetlen volt - az egész történelem csak arra irányult, hogy ennek a két osztálynak az ellentétét létrehozza, amelyet a proletárdiktatúra véglegesen fel fog számolni. Kapitalizmus nevet kapta az a gazdasági rendszer, amelyben a rosszak mindent megkaptak és a jóknak semmit sem hagytak. A kapitalizmus mechanikus szükségszerűséggel termelte ki a proletariátust, és a proletariátusnak ugyanilyen végzetszerűséggel kell elsöpörnie létrehozóját. A marxizmus nem tartalmazta, hogy milyen lesz a jövő formája. A két jelmondat: "a kisajátítók kisajátítása" és a "proletárdiktatúra" tartalmazta feltehetően azt.
A marxizmus lényeges része az aktív, állandó, gyakorlati osztályharc igénye. Nyilvánvaló okok folytán a gyári munkások vannak kiválasztva arra, hogy megvívják ezt a harcot: nagy tömegekben koncentráltan vannak, rosszul bánnak velük, ezért mozgósíthatók és olyan forradalmi mozgalomba szervezhetők, amely arra van hivatva, hogy megvalósítsa Marx klikkjének teljesen negatív céljait. Ezen gyakorlati oknál fogva kerül bele a gyűlölet a történelem az élet ábrázolásába, és ugyanezen oknál fogva van felruházva rosszindulattal és gonoszsággal a "burzsoázia", amely pedig Marx szerint egyszerűen a mechanikus evolúciónak mechanikus része. A gyűlölet hasznos gerjesztője az osztályharcnak, amely - úgy látszik - automatikusan nem lángolna fel a gyűlölet növelése érdekében. Marx üdvözli a sikertelen sztrájkokat, amelyek nagyobb gyűlölete keltenek, mint a sikeresek. Marx kizárólag ezen gyakorlati célzattal terjesztette elő abszurd elgondolásait a munkával és annak értékével kapcsolatban. Marx ér tette az újságírás mesterségét, és semmi fajta aggály nem akadályoz ta meg abban, hogy kijelentse: egyedül a fizikai munkás dolgoz' egyedül ő termeli meg a gazdasági értéket. Ezen elmélet szerint felfedező, a feltaláló és a munka irányítói mind gazdasági paraziták. A tény természetesen az, hogy a fizikai munka az értékteremtésnek csupán egyik funkciója, amely előfeltételezi a szervező, vállalkozó irányító, feltaláló munkáját. Nagy elméleti jelentőséget tulajdonítottak annak a ténynek, hogy egy sztrájk megállíthat egy vállalatot. Erre azonban egy birka is képes, ha beleesik a gépezetbe, ahogy ezt filozófus mondja. A marxizmus - az egyszerűség kedvéért - az alkotók munkájának még a másodlagos értékét is tagadja. Ennek nincs értéke - kizárólag a fizikai munkának van értéke. Marx jóval korábban értett a propagandához, mint ahogy arról Lord Northcliffe hallhatott volna. A hatékony tömegpropaganda nem lehet eléggé egyszerű, és ennek a szabálynak alkalmazása során Marxot valami díjjal kellett volna kitüntetni: az egész történelem osztályharc, az egész élet osztályharc, övék a vagyon, vegyék el. A marxizmus a felsőbb rétegeknek kapitalista, az alsóbb rétegeknek szocialista ösztönöket tulajdonított. Ez teljesen ingyenes félté telezés volt, minthogy a marxizmus ugyanakkor az alacsonyabb rétegek kapitalista ösztönét akarta megnyergelni: a felsőbb rétegeket úgy tekintette, mint vetélytársakat, akik kezében összpontosul a egész gazdagság. Az alsóbb rétegeket arra ösztönözte, hogy vegye' el azt a felsőbb rétegektől. Ez bizony kapitalizmus. A szakszervezetek teljesen kapitalista intézmények, amelyek a munkaadóktól csak abban különböznek, hogy más áruval kereskednek. Egy konkrét árucikk helyett az emberi munka a kereskedésük tárgya. A szakszervezeti mozgalom egyszerűen a kapitalista gazdasági rendszer fejleménye, de semmi köze a szocializmushoz, mivel teljesen önérdekű. A fizikai dolgozók érdekeit képviseli a munkaadók és munkairányítók gazdasági érdekeivel szemben. Ez egyszerűen malthuziánizmus új társaságban. Ez még mindig a régi "harc az életért", amit az ember vív ember ellen, csoport csoport ellen, osztály osztály ellen, mindenki az állam ellen. Mindazonáltal a szocializmus ösztöne teljesen kizár minden harcot az organizmus összetevő részei között. Ugyanúgy ellene van annak, hogy a munkaadók rosszul bánjanak a fizikai dolgozókkal, mint ahogy azt is ellenzi, hogy az osztályharc hirdetői a társadalmat szabotázsra uszítsák. A kapitalizmus meggyőzte magát, hogy "a harc a létért" organikusan szükségszerű. A szocializmus tudja, hogy bármilyen ilyen jellegű "harc" szükségtelen és patologikus jelenség. A kapitalizmus és a szocializmus között nem az igaz és a hamis viszonya áll fenn. Mindkettő ösztönből fakad, mindkettőnek ugyanazon történelmi rangja van, de az egyik a múlthoz tartozik, a másik a jövőhöz. A kapitalizmus a racionalizmus és a materializmus terméke, és a XIX. század uralkodó erőtényezője volt. A szocializmus a politikai imperializmus, a tekintélyelvűség, a történelemfilozófia, a személyfeletti politikai parancsszó korának formája. A szocializmus egyáltalán nem terminológiai vagy eszmei kérdés, hanem érzések és ösztönök kérdése. Abban a pillanatban, amikor azon kezdünk gondolkodni, hogy az egyik "osztálynak" felelőssége van egy másik osztály iránt, szocialista módon kezdünk gondolkodni, bárminek is nevezzük gondolkodásunkat. A történelem felől akár buddhizmusnak is nevezhetnénk azt, de mi így akarunk gondolkodni. Ha a kapitalizmus terminológiáját és a szocializmus gyakorlatát követjük, ezzel nem ártunk senkinek, mivel az életben a gyakorlat, és a cselekvés fontosak, nem a szavak vagy az elnevezések. A szocializmus típusai közötti különbség csupán annyi, hogy hatékony vagy nem hatékony, gyenge vagy erős, félénk vagy bátor szocializmusról van-e szó. Egy erős, bátor és eredményes szocializmus azonban aligha olyan terminológiát használ, amely a gondolkodás antitézises típusából származik, mivel az erős, felfelé ívelő, teljes életben a szó és a tett összhangban áll egymással.
III.
A marxi utópia egész atmoszférája az, hogy a proletariátus munkakényszere meg fog szűnni a "győzelmével". A "kisajátítás" után a proletariátus nyugalomba vonulhat, sőt a korábbi munkaadói a szolgái lesznek. A munka iránti ilyen beállítottság nem általános emberi sajátosság, hanem az angol kapitalizmus létéhez van kötve. A nyugati kultúrában korábban sohasem uralkodott olyan érzés, hogy a munkát meg kell vetni. A reformációt követően a vezető teológusok valamennyien ténylegesen nagyra - ha nem a legnagyobbra - értékelték a munkát. Ebből a korból származik az az eszme, hogy dolgozni annyi, mint imádkozni. Ez a szellem újra megerősödik, és a szocialista ösztön a munkát nem az embert sújtó átoknak tekinti, nem valami gyűlöletes dolognak, amelytől a pénz szabadíthatja meg az embert, hanem élete tartalmának, világra szóló küldetése földi oldalának. A marxizmus a szocializmussal ellentétesen értékeli a munkát. Hasonlóképpen, az "osztály" marxista fogalmának semmi köze a szocializmushoz. A társadalom a nyugati kultúrákban először birtokokra tagolódott. A birtokok elsősorban szellemiséget hordozók voltak. Ahogy Freidank mondja a gótika korában:
Három élőlényt formált Isten:
Ezek nem osztályok, hanem organikus rangsort képeznek. A francia forradalom utáni időből származik az a gondolat, hogy a társadalom tagozódása a birtokolt pénzkészletből származó helyzet tükröződése. Ettől kezdve az "osztály" szót a társadalom gazdasági rétegeire alkalmazták. Ez célszerű szónak mutatkozott Marx számára, mivel az ő szemében az élet egyszerűen a gazdasági élet volt, hozzá hasonlóan a kapitalista világszemlélettel telítve. De a szocializmus számára a pénz birtoklása éppen úgy nem határozza meg a társadalmi rangot, mint ahogyan a hadseregben sem. A szocializmusban nem a pénz a társadalmi rang meghatározója, hanem a tekintély. Ezért a szocializmus a marxi-kapitalista értelemben nem ismer "osztályokat". Az; élet középpontját a politikában látja, ezért határozottan katonai szellemisége van. A gazdagságot tükröző "osztályok" helyett rangról, a tekintély kísérőjelenségéről beszél. A marxizmus ugyanolyan megszállottja a gazdasági életnek, mint a születésével egyidős angol környezet. A gazdasági élettel kezdődik és végződik, tekintetét a kicsiny európai félszigetre összpontosítja, figyelmen kívül hagyva a világ többi részének múltját és jelenét. A marxizmus azt tűzte ki célul, hogy egyszerűen meghiúsítja a nyugati történelem további fejlődését, és ennek eszközéül választotta az osztályharcot. Volt tényleg osztályharc a Marx előtti időkben is, de a marxizmus "filozófiája" azt mondta ki, hogy a világon semmi egyéb nem létezik. Volt féltékenység az alsóbb rétegekben a marxizmus előtt is, de a marxizmus ennek a féltékenységnek etikai alapot adott, amely azt tette egyedüli jóvá, ezenkívül pedig mindent gonosszá. A gazdagságot a marxizmus erkölcstelennek és bűnösnek bélyegezte, és a gazdagság birtokosát főbűnösnek. Az osztályharc vetélkedés, sőt valamivel több is ennél: a jó harca a gonosz ellen, és mint ilyen brutálisabb és korlátlanabb, mint az egyszerű háború. Az olyan nyugati gondolkodók, mint például Sorel nem tudták elfogadni, hogy az osztályharc a tisztesség és lelkiismeret korlátaitól függetlenül folyhasson. Sorel úgy fogta fel az osztályharcot, hogy annak hasonló szabályai vannak, mint a nemzetek közötti háborúnak: a nem-harcolókat kímélni kell, a hadviselésnek szabályai vannak, a foglyokkal tisztességesen kell bánni. A marxizmus viszont úgy tekinti az ellenfelet, mint osztályharcos háborús bűnösöket. Az ellenfél nem illeszkedhet bele az új rendszerbe, hanem ki kell végezni, rabszolgává kell tenni, éheztetni, üldözni kell.
A marxista osztályharc-fogalom így messze túllép a politika területén. A politika egyszerűen hatalmi tevékenység, nem bosszúállás, féltékenység, gyűlölködés, avagy "igazságszolgáltatás". A szocializmushoz sincs köze, amely keresztül-kasul politika, és a legyőzött ellenfelet az új nagyobb organizmus tagjának tekinti, ugyanazokkal a jogokkal és kedvezményekkel, amikkel a már birtokon belül lévők rendelkeznek.
Végül, a marxizmus különbözik a szocializmustól, mivel vallás, míg a szocializmus ösztönös szervezési-politikai elv. A marxizmusnak megvan a maga Bibliája, vannak szentjei, apostolai, eretnektörvényszékei, ortodoxiája és heterodoxiája, dogmái, bibliamagyarázata, megszentelt iratai és szakadásai. A szocializmus felment mindezek alól; abban érdekelt, hogy biztosítsa az azonos ösztönnel rendelkező embereknek az együttműködését. Az ideológia már most is csekély jelentőségű a szocializmus számára, és az ideológia jelentősége évtizedek múlva még kisebb lesz. Mivel a szocializmus teremti meg a jövő formáját, a marxizmus a materializmus többi maradványaival együtt a múltba húzódik vissza. A nyugati ember küldetése nem az, hogy az osztályharc által váljék gazdaggá, hanem az, hogy valóra váltsa a maga belső etikai-politikai-kulturális parancsszavát. A darwinizmushoz és a marxizmushoz hasonlóan a freudizmusnak < sincs kulturális, hanem csupán kultúraellenes jelentősége. Mindhárom a civilizációs válság negatív oldalának terméke. Ennek a válságnak ez az oldala hozta őket létre, amely lerombolja a régi szellemi, társadalmi, etikai és filozófiai értékeket és azok helyett nyers materializmust hirdet. A kriticizmus elve az új isten, aki számára a nyugati kultúra régi értékeit fel kell áldozni. A XIX. század szelleme ': egyfajta képrombolási szellem volt. Majdnem minden kiemelkedő gondolkodónak a nihilizmus oldalán volt a szellemi súlypontja: Schopenhauer, Hebbel, Proudhon, Engels, Marx, Wagner, Darwin, Dühring, Strauss, Ibsen, Nietzsche, Strindberg, Shaw alkotja ezt a sort. Közülük néhányan lényük másik felével a jövőnek, a huszadik század szellemének hírnökei is voltak. Az uralkodó tendencia azonban materialista, biológiai, gazdasági, természettudományos - a kultúrember szellemiségével és életének mindeddig elismert értelmével szemben. Nem azonos a felsoroltak gondolatrendszerével, de az ő hagyományuk alapján áll a freudizmus rendszere. A kultúrember szellemiségét nem a gazdasági élet vagy a biológia kerülő útján, hanem szemtől-szembe támadja. A pszichológia "tudományát" választotta eszközül a lélek összes magasabb rendű késztetéseinek tagadására. A pszichoanalízis létrehozójának részéről ez tudatos támadás volt. Kopernikuszt, Darwint és önmagát úgy emlegette, mint az emberiség három nagy támadó szellemű alakját. Tanítása azzal is össze- , függ, hogy zsidó volt. A "The Resistance to Psychoanalysis" című esszéjében kijelentette: nem véletlen, hogy zsidó alkotta meg az ő rendszerét. A zsidók készek lesznek "megtérni" ahhoz, mivel érzik, hogy ellenkező esetben elszigetelődnek. A nyugati kultúrával szemben Freud szellemileg elszigetelődött és nem volt más menedéke, mint a szembeszegülés. A freudizmus a racionalizmus újabb terméke. Racionalista módszerrel az emberi lelket vizsgálja, és kizárólag mechanikus természetűnek találja. Ez könnyen értelmezhető, és valamennyi szellemi jelenség a szexuális ösztön megnyilvánulása. Ez újabb példája azoknak a bámulatos és nagystílű leegyszerűsítéseknek, amik a tömeges újságírás korában valamely tanítás népszerűségét biztosítják. A darwinizmus az a népszerű szemlélet, mely szerint a világ életének az az értelme, hogy az embertől különböző minden más emberállattá törekszik válni, és az embernek az a tendenciája, hogy darwinistává legyen. A marxizmus szerint az egész emberi életnek az az értelme, hogy a legalacsonyabbnak kell a legmagasabb rendűvé válnia. A freudizmus szerint az emberi élet értelme a cselekvésben, vágyban, törekvésben vagy másképpen megnyilvánuló szexualitás. Mindhárom nihilista gondolatrendszer. Szellemi ellenségüknek a kultúrembert tekintik. A kultúrembert állattá, biológiai lénnyé, gazdasági lénnyé, szexuális lénnyé, ördögi lénnyé kell tenni, és így kell kiküszöbölni. A darwinizmus szerint egy gótikus katedrális a mechanikus evolúció terméke; Marx szerint a burzsoázia szemfényvesztése a proletariátus megtévesztésére; Freud szerint a befagyasztott szexualitásnak egy darabja. A freudizmust szükségtelen és lehetetlen megcáfolni. Ha minden szexuális gyökerű, a freudizmus cáfolatának is szexuális jelentősége lenne. A huszadik század a történelem során kialakult jelenségeket nem úgy közelíti meg, hogy megkérdezné, vajon igazak vagy hamisak azok. A történelmi gondolkodásmód szerint egy gótikus katedrális a mélyen vallásos, újonnan ébredő, fiatal nyugati kultúra megnyilvánulása, amely előrevetíti ennek a népnek küzdő természetét. Ennek az új szemléletmódnak azonban az önkifejezés iránti szükséglet folytán el kell utasítania a régebbi, őt közvetlenül megelőző szemléletmód materialisztikus zsarnokságát. Meg kell szabadulnia a freudizmustól is. Ez az utolsó nagy próbálkozás az ember állattá tételére kritikairacionalista módszereket is igénybevesz. A lélek mechanikusan működik, egyetlen egyszerű ösztön, a szexuális ösztön alkotja a lényegét. A lélek egész élete ezen ösztön mellékutakra terelődésének, el-ferdülésének, önmaga ellen fordulásának a folyamata. Freud "tudománya" számára ugyanis alapvető, hogy ez az ösztön nem érvényesülhet megfelelő módon. A lélek mechanikus funkcióinak leírása nem egyéb, mint betegségek leírása. A különböző folyamatok a következők: neurózis, inverzió, komplexusok, elfojtás, szublimálás, áthelyezés, perverzitások. Ezek mind abnormis, beteges, tévútra terelt, természetellenes folyamatok. A freudi rendszer egyik alaptétele, hogy mindenki neurotikus, és minden neurotikus személy perverz vagy inverz lélek. Ez nemcsak a kultúremberre, hanem a primitív emberre is vonatkozik. Ezen a ponton Freud túlmegy Rousseau-n, aki azt tanította a nyugati civilizáció kezdeti szakaszának elején, hogy a vadember tiszta egyszerű, lelkileg egészséges volt, ellentétben a kultúrember bűnösségével és perverzitásaival. Freud kiszélesíti a támadást: az egész emberiség az ellensége. Ha minden más jelenségből nem tudnánk, hogy a materializmus és racionalizmus korai civilizációs kora > lezárult, egyedül Freud rendszeréből megtudnánk, mivel ez a teljes nihilizmus már nem fokozható, ez a kultúraellenes érzéseknek lehető legnagyobb megnyilvánulása.
Mint pszichológiát pathopszichológiának kell neveznünk, mivel egész terminológiája kizárólag a szexuális ösztön elferdülésének jellemzésére alkalmas. Az egészség fogalma teljesen különválik a lélek életétől. A freudizmus a nyugati tudomány "feketemiséje".
Ha valaki azt álmodja, hogy egy szeretett személy meghal, ezt a pszichoanalízis a szülő iránti rejtett gyűlöletként magyarázza, a szinte egyetemes Oedipus-komplexus tünetének tekinti. A dogma merev: ha valaki kedvenc kutyájának vagy macskájának kimúlásával álmodik, az állat az Oedipus-komplexusának a fókusza. Ha a színész azt álmodja, hogy nem tudja a szerepét, ez azt mutatja, hogy valamikor ilyen módon óhajtana megszégyenülni. A tan vonzerejének növelése érdekében (azért, hogy a hitetlenkedők is a freudizmushoz "térjenek"), az eredeti tanítást némileg megváltoztatták, és egyéb álomértelmezéseket fogadtak el, például az "ismétlés-kényszert", amikor ugyanaz a félelem-álom rendszeresen ismétlődik.
Az álomvilág természetesen a lélek egyetemes szexualitását tükrözi. Az álomban minden felfogható tárgy szexuális szimbólum lehet. Az "elnyomott" szexuális ösztön megnyilvánul az álmokban, a szimbolizálásban, az áthelyezésben, a szublimálásban, az inverzióban (és még lehetne folytatni a mechanikus terminológia egész skáláját.).
A freudista szakember szemében az átlagember, aki teszi a dolgát, nagy illúziónak tűnik - úgy látszik, mintha azt tenné, amit tesz. A freudizmus azonban bizonyítja, hogy csak látszólag teszi azt, mivel a valóságban állandóan szexuális témákról gondolkodik, és ?-- amit mi látunk, az csak az illető szexuális fantáziájának eredménye átszűrve tudati cenzúrájának, a szublimációnak, az áthelyezésnek és más hasonlóknak mechanikus szűrőjén. Ha Önök remélnek, félnek, óhajtanak, álmodnak, absztrakt módon gondolkodnak, kutatnak, ihletett érzéseik vannak, ambícióik vannak, rettegnek, ellenállnak, tiszteletet éreznek - csupán szexuális ösztöneiket nyilvánítják ki. Nyilvánvaló, hogy a művészet, a vallás, a gazdasági élet, az absztrakt gondolkodás, a technika, a háború, az állam és a politika mind nem egyéb, mint szexualitás.
II.
A freudizmus, amennyiben egyáltalán nyugatinak lehet nevezni, alá van vetve a Nyugat uralkodó szellemiségének. Mechanizmusa és materializmusa a XIX. századi szemléletmódot tükrözi. Tudattalanról, ösztönről, késztetésről és más hasonlókról beszél, és ezzel azt a tényt tükrözi, hogy a freudizmus a nyugati civilizáció átmeneti korában lépett színre, amikor a racionalizmus kora véget ért, és az irracionalizmus, mint ilyen ismét jelentkezett. Azt, hogy a freudizmus előrejelzi az új szellemiséget, egyáltalán nem a terminológiája mutatja, nem is az a mód, ahogy a freudizmus az új, irracionális elemekkel foglalkozik, hanem egyszerűen és kizárólag az a tény, hogy irracionális elemek jelennek meg benne. Ez a struktúra csak ebben az egyben elővételezője a jövőnek, minden más szempontból a malthuziánus-darwinista-marxista múlthoz tartozik. Nem más, mint bizonyos ideológia, a kultúrember elleni általános racionalista-materialista támadás egy része. A freudizmus által felismert irracionális elemek szigorúan alá vannak vetve a szakértő magasabb rendű racionalizmusának, aki képes kibogozni azokat, és a szenvedő neurotikust a sötétségből ki tudja vezetni a napfényre. Ezek az elemek - ha lehet - még betegebbek, mint a komplexusokban található többi elem. Talán irracionálisak, de racionális magyarázatot, kezelést és kúrát kaptak. A freudizmus tehát az utolsóként színre lépő materialista vallásnak tűnik. A pszichoanalízis a marxizmushoz hasonlóan nem egyéb, mint egyfajta szekta. Van benne fülbegyónás, vannak dogmái, szimbólumai, ezoterikus és exoterikus változatai, megtérői és aposztatái, papjai és papnövendékei, teljes "ördögűzési" szertartása és liturgiája. Később a freudizmuson belül szakadások jelentkeznek, ezek új szektákat eredményeznek, amelyek mindegyike arra tart igényt, hogy ő az igazi tanítás hordozója. Álomértelmezései, amiket a szex-kultusz tesz démonivá, a freudizmus-vallásnak okkult és pogány jelleget kölcsönöznek. Világképe a nyugati civilizáció kényszerzubbonyát viselő neurotikus, elferdült emberek világképe. Az ilyen állapotban lévő emberek felé a pszichoanalízis új papsága kinyújtja a kezét, és a nyugatellenes freudi evangélium segítségével menti meg a neurózistól. Az a gyűlölet, amely a marxizmus szülőanyja volt, ebben az újabb vallásban is jelen van. Mindkét esetben a kívülálló gyűlöletéről van szó a számára teljesen idegen környezet ellen, amit megváltoztatni képtelen, ezért el akarja pusztítani. A huszadik századnak a freudizmus témáival kapcsolatos beállítottsága a kor lelkiségének velejárója. A kor szellemiségének középpontjában a cselekvés áll - a külső feladatok szólítják a nyugati lelkiséget. A kor legjobbjai meghallják a kor szavát és hagyják, hogy akiknek lelke nincs, azzal foglalkozzanak, hogy maguk számára ilyen lélek-képeket rajzolgassanak.
A tudományos pszichológia mindig ilyen volt - sohasem volt vonzó az egyes kultúrák legjobb gondolkodói számára. Az egész ilyen próbálkozás azon a feltevésen alapul, hogy a gondolkodás segítségével meg lehet állapítani a gondolkodás formáját. Ez azonban szerfölött kétséges feltevés. Ha lehetséges volna racionális kategóriák segítségével jellemezni a lelket (ami pedig a tudományos pszichológia előfeltétele), nem volna igény ilyen tudomány iránt. Az értelem a lélek része, vagy - helyesebben szólva - a léleknek egyik részleges funkciója. Minden lélekkép csak annak a lelkét jellemzi, aki megrajzolja, és a hozzá hasonlókat. Egy ördögtől megszállott lélek a dolgokat Freud szemével látja, de nem képes megérteni azokat, akik a dolgokat másképpen látják. Ez magyarázza meg a silányságát azoknak a freudista próbálkozásoknak, amik a Nyugat minden nagy emberét ördögnek, illetve kizárólag szexuális lénynek akarják beállítani, illetve elpusztítani. A freudisták a nagyságot nem képesek megérteni, mert bensőleg nem tapasztalták meg azt.
A huszadik század pszichológiájának a cselekvés életéhez kell alkalmazkodnia. E kor szelleme szerint a pszichológiának gyakorlatinak kell lennie, vagy értéktelenné válik. A tömegpszichológia, a hadsereg-pszichológia, a lojalitás, a vezetés és az engedelmesség pszichológiája - ezek az értékek korunk számára. Ezek az értékek nem közelíthetők meg "pszichometrikus" módszerekkel és nehezen érthető terminológiával. Ezek egyedül az emberi tapasztalat által (a saját vagy mások tapasztalatával) ragadhatok meg. A huszadik század pszichológusnak tekinti Montaigne-t, de Freudot csupán a nyugati kultúra korábbi (szintén leplezett szex-kultuszt jelentő) boszorkány-megszállottsága XIX. századi lelkiségű képviselőjének tartja. Az ember pszichológiája csakis az életben és a cselekvésben ismerhető meg, nem pedig a reakcióidők megmérésével vagy a kutyák és egerek megfigyelésével. A tettek emberének, a kockázatokat vállaló férfiaknak, a felfedezőknek, katonáknak, államférfiaknak emlékirataiban található az olyan típusú pszichológia, ami korunkat érdekli - leírva, vagy a sorok között találva meg az említett emberek lelkivilágát. Minden újság a tömegpropaganda tömény iskolája, sokkal inkább, mint bármilyen értekezés, amit erről a témáról írtak. Megvan a maga pszichológiája a nemzeteknek, a különböző foglalkozásoknak, a kultúráknak, egy kultúra egymást követő korszakainak (a kultúra ifjúságától kezdve egészen öregkoráig). A pszichológia a lehetséges művészetének egyik vonatkozása, és mint ilyen, korunk egyik kedvenc tudománya. A pszichológia legnagyobb tárháza a történelem. Nem modelleket tartalmaz a számunkra, hiszen az élet soha vissza nem térő, egyszeri esemény, hanem példákon mutatja meg, hogyan valósíthatjuk meg lehetőségeinket úgy, hogy hűek maradunk önmagunkhoz és sohasem alkudunk meg azzal, ami számunkra teljesen idegen. Ha a pszichológiát így szemléljük, semmifajta materializmus nem lehet számunkra pszichológia. Ebből a szempontból találkozik egymással Rousseau, Darwin, Marx és Freud. Lehet, hogy egyéb dolgokat megértettek, de az emberi lelket, különösen a kultúrember lelkét nem értették meg. Az ilyen rendszerek, amilyen az övék, a huszadik század szemlélete számára csak történelmi furcsaságok, de arra nem tarthatnak igényt, hogy a realitás megfelelő jellemzését nyújtják. Mindaz, aki "hisz ezekben" az elavult fantazmagóriákban, nevetséges, idejétmúlt, nem-hatékony és felesleges emberként bélyegzi meg önmagát. A következő évtizedek vezető emberei nem lesznek darwinisták, marxisták vagy freudisták.
A természettudomány a jelenségek pontos ismerete utáni kutatás. Ha a természettudomány felfedezte a jelenségek közötti kölcsönös összefüggéseket, vagyis a megjelenéseik feltételeit megfigyelte, úgy érzi, megmagyarázta azokat. Ez a mentalitás a magasabb rendű kultúrákban az alkotó vallási gondolkodás lezárulása után és a külső dolgok felé fordulás kezdete előtt jelentkezik. A mi kultúránkban ez a gondolkodástípus csupán a XVII. század közepén érezte biztosnak magát. Ugyanez a klasszikus kultúrában a Krisztus előtt V században következett be. A korai természettudományos gondolkodás fő jellemzője történelmi szempontból az, hogy nélkülözni tudja a filozófiai és teológiai felkészültséget, mivel a filozófiát és teológiát csupán a számára érdektelen háttér betöltésére használja, így ez - lényegét tekintve - materialista gondolkodás, amennyiben csak a jelenségekre fordít figyelmet és nem a végső realitásokra. Egy vallásos kor számára a jelenségek érdektelenek a nagy szellemi igazságokhoz viszonyítva. Egy természettudományos kor számára viszont az ellenkezője igaz. A technika a makrokozmosz hasznosítása. Ez a természettudomány virágkorának mindig kísérő jelensége, de ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy minden természettudományt technikai aktivitás kísér, mivel a klasszikus korban és a mexikói kultúrában egyáltalán nem találkozunk semmi olyannal, amit technikai hasznosságúnak nevezhetnénk. A korai civilizációs szakaszban a természettudománynak uralkodó szerepe van, és feltétlenül megelőzi a technikai próbálkozásokat, de a huszadik század elejétől fogva a technikai gondolkodás függetlenedni kezd ettől az alárendeltségtől, és napjainkban természettudomány áll a technika szolgálatában, és nem fordítva. A materializmus korában, vagyis egy metafizikaellenes korban szinte természetes volt, hogy egy metafizikaellenes gondolkodás - a természettudományhoz hasonlóan - népszerű vallássá válhatott. A vallás a kultúrember számára létszükséglet, ezért a gazdasági életen, a biológián vagy a természeten építi fel a vallását, ha a korszellem az igazi vallást kizárja. A természettudomány a XVIII. és a XIX. század uralkodó vallása. Szabad volt kételkedni a keresztény '. hitigazságokban, de senki sem vonhatta kétségbe Newton, Leibnitz vagy Descartes tanítását. Amikor a nagy Goethe kétségbe vonta a ; newtoni fényelméletet, bolondnak és eretneknek tartották.
A természettudomány a XIX. század legfőbb vallása, és minden más vallás (miként a darwinizmus és a marxizmus is) a század nagy alapdogmáira hivatkozott, mint saját igazsága alapjára. "Tudománytalan" - ezzel a szóval ítélték el azt, amit nem fogadtak el.
Minden természettudomány a korábbi vallásos kor dogmáinak profán módon való kifejtése. Ugyanaz a kulturális szellemiség, amely a nagy vallásokat kialakította, alakítja újjá a következő kor világát, és ez a folytonosság így feltétlenül elkerülhetetlen. A nyugati természettudomány mint világszemlélet kizárólag nyugati, profán, nem szent, természetes, nem természetfeletti, emberek által felfedezhető, nem kinyilatkoztatott vallás. A nyugati valláshoz hasonlóan a természettudomány is határozottan papi jellegű. Itt a pap a bölcs, a laikus testvér az oktató, és kanonizált szentek a nagy rendszerezők, mint Newton és Plank. Minden nyugati gondolkodásforma ezoterikus, tudományos tanításai nem számítanak kivételnek ebből a szempontból. A köznép a "tudomány haladásával" olyan népszerűsítő könyveken keresztül tart kapcsolatot amelyeken a természettudomány főpapjai csak mosolyognak. A XIX. században a természettudomány összeforrott a "haladás" eszméjével és rányomta sajátos bélyegét. A "haladás" tartalma most már a technikai haladást jelentette. A "haladás" most a gyorsabb mozgás, a messzebbről is hallható hang, az anyagi világ szélesebb körű kizsákmányolása a végtelenségig. Ez máris megmutatta a technika eljövendő uralmát a természettudomány felett. A "haladás" most már elsődlegesen nem több tudást, hanem több technikai eredményt jelentett. Minden nyugati világszemlélet az egyetemességre törekszik. Ezért nyilvánították ki, hogy a szociális problémák megoldása nem a politikában és a közgazdaságban, hanem a természettudományokban található. Ez utóbbiak olyan felfedezéseket ígértek, amik a háborút olyan félelmetessé teszik, hogy megszűnnek a jövőben a háborúskodások. Ez a naivitás természetes volt abban a korban, amely erős volt a természettudományokban, de gyenge a pszichológiában. A szegénység problémájának a megoldását a gépesítéstől, mégpedig a nagyobb fokú gépesítéstől remélték. A gépesített civilizációból eredő borzalmas életkörülményeket a nagyobb fokú gépesítésnek kellett volna könnyítenie. Az öregkor problémáján a "fiatalításnak" kellett volna úrrá lennie. Az ígérte e természettudomány, hogy a halál csak a patológia terméke lesz, nem az öregség következménye. Ha minden betegségtől mentes lesz valaki, nem lesz mitől meghalnia. Az "eugénika" a faji problémákat megoldja. Az egyes emberek születését nem bízzák többé a végzetre. A tudomány papjai döntenek olyan kérdésekben, mint a származás vagy a születés. Az új teokrácia nem fogad el külső eseményeket, semmi sem marad irányítatlanul. Az időjárást az "ember szolgálatába kell állítani": minden természeti erőt abszolút irányítás alá kell vonni. A háborúk lehetetlenné válnak, mindenki tudós akar majd lenni, nem tör hatalomra. A nemzetközi problémák megszűnnek, mivel a világ egyetlen hatalmas tudományos egységgé válik. A kép teljesnek, és a materialista XIX. század számára tiszteletet parancsolónak tűnt. Az abszolút rendbe szedett élet, halál, természet teljesen a természettudomány papságának ellenőrzése alá; került. Minden úgy fog menni bolygónkon, mint a csillagászok által; a maguk számára felvázolt csillagképekben. Zavartalan törvényszerűség fog uralkodni, de ez a rend pusztán mechanikus, teljesen cél nélküli rend lesz. Az embernek azért kell természettudóssá lennie, hogy természettudós legyen.
I
A mechanisztikus szemlélet igazán megdöbbentő gyorsasággal halványult el (figyelembe véve hatalmának és uralmának évtizedeit). Az élenjáró gondolkodók - még a materialisták közül is - eltávolodtak a materialista hit régi, korábban nyilvánvalónak tekintett cikkelyeitől. A történelmi mozgalmaknál szokásos esemény, hogy egy személyfeletti szellemiség megnyilvánulása, a legnagyobb hatalomnak, a legnagyobb győzelmeknek az időpontja egyben a gyors hanyatlás kezdete is. A felületes személyek mindig összetévesztik egy mozgalom végét abszolút uralmának kezdetével. Így például Wagnert sokan ; egy új zenei irányzat kezdetének tekintették, jóllehet a következő generáció úgy tudta, hogy ő volt az utolsó nyugati muzsikus. A kultúra bármely megnyilvánulásának elmúlása fokozatos folyamat - mindazonáltal vannak fordulópontok, és a természettudomány mint világszemlélet gyors hanyatlása az első világháborúval vette kezdetét. A természettudomány mint elméleti tudomány hanyatlása jóval megelőzte az első világháborút. Az entrópia tanával (1850) és a visszafordíthatatlanság eszméjének a természettudományos világképbe való bevezetésével a természettudomány arra az útra lépett, amelynek csúcspontja a fizikai relativitás és a fizikai fogalmak szubjektivitásának nyílt beismerése volt. Az entrópiából származott a statisztikai módszer bevezetése a természettudomány rendszerébe, a szellemi visszavonulás kezdete. Statisztikai módszerrel írták le az élőt és az életet. A nyugati természettudomány szigorú hagyománya ragaszkodott a valóság matematikai leírásában a pontossághoz, és mindeddig lenézte mindazt, ami nem volt pontosan jellemezhető, mint például a biológia tárgya. A korábban pontos természettudományba a valószínűség belépése annak a jele, hogy a megfigyelő elkezdte tanulmányozni önmagát, saját mivoltát, mint a jelenségek rendezésének és jellemezhetőségének előfeltételét. A következő lépés a radioaktivitás elmélete volt, ami ismét erős szubjektív elemeket tartalmaz és megköveteli a valószínűségszámítást ahhoz, hogy eredményeit leírhassuk. A természettudományos világkép egyre kifinomultabbá és szubjektívebbé vált. A korábban elkülönülő tudományágak lassanként közelebb kerültek egymáshoz: a matematika, a kémia, a fizika, az ismeretelmélet és a logika. A természettudományban polgárjogot nyert organikus eszmék újra azt mutatták, hogy a megfigyelő eljutott addig a pontig, ahol már saját értelme formáját tanulmányozza. Ma már a természettudomány arról beszél, hogy egy kémiai elemnek élettartama van, és életének eseményeit pontosan nem lehet előre megmondani: ezek az események nem meghatározottak. A huszadik században éppen a fizikai történések egysége, az "atom" vált csupán fogalommá (pedig a XIX. században még mindig hittek a valóságos létében). Ma az atom fogalma olyan valaminek a leírása, aminek a tulajdonságai állandóan változtak, hogy eleget tegyen a technikai fejlődésnek és alátámassza azt. Korábban minden kísérlet egyszerűen az uralkodó elmélet "igazságát" mutatta. Ez abban az időben volt így, amikor a természettudomány uralkodott fogadott gyermeke, a technika felett. Ám a huszadik század derekához közeledve minden új kísérlet az "atomstruktúra" újabb és újabb hipotézisét eredményezi. A folyamatban nem a később felépítendő hipotetikus kártyavár, hanem a korábbi kísérlet a fontos.
A természettudósok nem éreztek lelkiismeretfurdalást, hogy az "atomok" "struktúrájának" jellemzésére, vagy a fény természetére két, egymással összebékíthetetlen elmélet van. Az összes, egymástól elkülönült tudományok tárgya már nem írható körül matematikai világossággal. Az olyan régi fogalmak, mint a tömeg, energia, elektromosság, hő és sugárzás egymásba olvadtak, és egyre világosabbá vált, hogy a természettudományok valójában az emberi értelmet tanulmányozzák a maga ismeretelméleti vonatkozásában, valamint a nyugati szellemiséget a maga természettudományos vonatkozásában.
* A "credo, quia absurdum est!" ("hiszek, mert képtelenség") elv egyáltalán nem "gótikus", hanem az ókori Tertullianustól származik. Ezt az elvet a katolikus teológia sohasem tette magáévá, és Aquinói Szent Tamás (1225-1274) igazolta, hogy a hit és ész sohasem mondhat ellent egymásnak (legfeljebb csak látszólagosan), mert mindkettő végső forrása Isten (a fordító megjegyzése).
Ám a mechanikus célnélküliség nem hozhatja létre ezt a hitet, és a természettudomány főpapjai aposztaták lettek. A másik irányban az "atomnak" ugyanilyen fantasztikus méretei vannak: az átmérője a milliméternek tízmilliomod része, és egy hidrogénatom tömege úgy viszonyul egy gramm vízhez, mint egy postai levelezőlap tömege a Föld tömegéhez. De az az atom "elektronokból" áll, az egész atom egyfajta "Naprendszert" alkot, amelyben a "bolygóknak" egymástól való távolsága igen nagy a tömegükhöz viszonyítva, akárcsak a mi Naprendszerünkben. Az elektron átmérője a milliméter hárombilliomod része. De az atomot minél közelebbről tanulmányozzuk, annál szellemibbé válik, mivel az atommag csak elektromos töltés, és gyakorlatilag nincs semmi súlya, sem térfogata, sem tehetetlensége, sem más klasszikus anyag-tulajdonsága.
A természettudománynak mint értelmi ismeretrendszernek őrei egymás után adták fel régi materialista állásaikat. Az utolsó felvonás során eljutottak arra a szemléletre, hogy egy adott kultúra természettudományának egyetlen reális tárgya van: azon kultúra világának tudományos fogalmakkal való jellemzése, egy olyan világé, amely ama kultúra szellemiségének kivetítése. Magának az anyagnak a mélyebb megismerése tudatosította, hogy az anyag csupán a szellem borítója. Az anyag jellemzése önmagunk jellemzése, még akkor is, ha a matematikai egyenletek a folyamatnak látszólagos objektivitást kölcsönöznek. Maga a matematika mint a realitás leírása összeomlott, büszke egyenletei csupán önmagukat feltételező ítéletek. Egy egyenlet nem más, mint azonosság, ismétlés, és az egyenlet "igazsága" nem egyéb, mint az azonosság elve papír-logikájának tükröződése. De ez csupán gondolkodásformánk. A XIX. századi materializmusból a huszadik századi új szellemiségébe való átmenet nem harc, hanem elkerülhetetlen fejlődési folyamat volt. Ez a metsző, jéghideg értelmi ismeretrendszer önmaga ellen fordította a kést, mégpedig egy belső parancsszó miatt, amely, új, materialista-ellenes gondolkodást ír elő. Az anyagot nem lehet materialista módon megmagyarázni. Egész jelentősége a lélekből, származik. III. A materializmus ebből a szempontból nagy negatívumnak tűnik. Nagy szellemi erőfeszítés volt a szellem tagadása végett, és a szellemnek ez a tagadása önmagában is a szellemben zajló válságnak a megnyilatkozása. Ez volt a civilizációs válság, a kultúrának a kultúra általi tagadása. Az állatok számára az, ami láthatóan megjelenik - az anyag - realitás. Az érzékelés világa a világ. De a primitív ember számára és még inkább a kultúrember számára a világ látszatra és realitásra válik ketté. Az ember minden látható és tapintható dolgot valami magasabb rendű és láthatatlan szimbólumának érez. Ez a szimbolizáló tevékenység különbözteti meg az emberi lelket a kevésbé bonyolult élőlényektől. Az embernek metafizikai érzéke van, és ez adja sajátos létmivoltát. De éppen ez az a magasabb rendű realitás, a szimbólumok, jelentések és célok világa, amit a materializmus a maga ? egészében tagad. Mi más lett volna tehát a materializmus, mint nagy igyekezet az ember állattá tételére (az anyagnak a realitással való azonosításával és az embernek az anyagban való feloldásával)? 5 A materializmus nem azért szenvedett vereséget, mert téves volt, hanem egyszerűen öreg kora miatt halt meg. A materializmus még most sem téves,* A materializmus nemcsak elavult, hanem téves is, mert filozófiailag igazolható, hogy ' anyagon kívül léteznek tértől-időtől független, tehát nem-anyagi lények, illetve létmozzanatok is (a fordító megjegyzése).
hanem egyszerűen süket fülekre talál. Elavult, és a régi atyafiak világnézetévé vált.
A technikának - lényegét tekintve - semmi köze a tudományhoz mint értelmi ismeretrendszerhez. Egy célja van: fizikai energiát nyerni a külső világból. Ez - hogy úgy mondjam - természetpolitika, s mint ilyen, különbözik az emberi politikától. Az a tény, hogy a technika ma egy bizonyos hipotézisből indul ki, és holnap egy másikból, azt mutatja, hogy nem ismeretrendszer kialakítása a feladata, hanem az, hogy a külső világot alávesse a nyugati ember akaratának. A hipotézisek, amikből a technika kiindul, nem állnak valóságos összefüggésben eredményeivel, hanem csupán ugrópontot jelentenek a képzelet számára: Hozzásegítik a technika tervezőit, hogy új szempontok szerint újabb kísérleteket gondoljanak ki, abból a célból, hogy a külső világból minél több erőt nyerjenek. Bizonyos hipotézisek természetesen szükségszerűek; hogy pontosan mik azok, másodlagos.
Maga a kor adja meg a választ: a fizikai erő politikai célok szolgálatában áll. A természettudománynak az lett a szerepe, hogy terminológiát és ötleteket adjon a technika számára. A technika viszont a politika szolgája. Az "atomenergia" eszméje 1911 óta állandóan a levegőben volt, de a háború szelleme konkrét formát adott ennek az elméletnek: 1945-ben egy ismeretlen nyugati ember felfedezett egy új, nagy hatású robbanóeszközt, aminek a hatása az "atomok" bomlékonyságán alapul.
A politika szelleme határozza meg a háború formáját, és a háború formája befolyásolja ezután a politika magatartását. A kor politikai parancsszava határozta meg a fegyvereket, a taktikát, a stratégiát és a győzelem kiaknázását. Minden kor minden megnyilvánulását önmaga számára alakítja. Így a formagazdag XVIII. század számára a hadviselés is szigorú formájú, a helyzet és fejlődés egymást követő mozzanatai. A XVIII. századi zeneszerző is egy témára írt variációkat alkotott. Furcsa eltévelyedés ment végbe a nyugati világban az új, nagy hatású robbanóeszköz 1945-ös első bevetése után. Ez az eltévelyedés - lényegét tekintve - a materialista gondolkodás maradványaira \ vezethető vissza, de örökéletű mitológiai eszmék is szerepet játszottak benne. Megszületett az a gondolat, hogy ez az új robbanóeszköz megsemmisítheti egész bolygónkat. A XIX. század közepén, amikor vasutakat terveztek, az orvosok azt mondták, hogy a gyors mozgás agyi zavarokat okozhat, sőt még a tovarobogó vonat látványa is hasonló következményekkel járhat, ezen kívül az alagútban a légnyomás gyors változása is negatív hatást idézhet elő. Bolygónk elpusztulásának gondolata egy másik formája a régi eszmének, ami számos nyugati és nem-nyugati mitológiában megtalálható, mint világ vége, Ragnarök, istenek alkonya, kataklizma. A természettudomány is felkapta ezt a gondolatot és beleburkolta a termodinamika második törvényébe. A technika-imádók sokat fantáziáltak az új robbanóanyaggal kapcsolatban. Nem ébredtek < tudatára, hogy ez nem vége egy folyamatnak, hanem a kezdete. Az abszolút politika korának kezdetén állunk, és annak természetesen első számú igénye a hathatós fegyver. Ezért a technika \ művelői azt az utasítást kapták, hogy abszolút fegyver után kutassanak. Ez a cél azonban sohasem érhető el, és az elérhetőségébe vetett hit materializmus, ami a huszadik században - azt lehet mondani - maradi, primitív beállítottság. A technika imádata egyáltalán nem illik Európa lelkiségéhez. Az emberi élet alkotó lendülete éppoly kevéssé származik az anyagból, mint azelőtt. Ellenkezőleg: az anyag megtapasztalása és hasznosításának módja az emberi lélek megnyilvánulása. A technika imádóinak az a naiv hite, hogy egy robbanóeszköz alapjaiban meg fogja semmisíteni a nyugati civilizációt, a materializmus utolsó, halálos lihegése. A civilizáció hozta létre ezt a robbanóeszközt, és ez fog létrehozni még másokat is - nem a robbanóeszköz hozta létre a civilizációt, és ilyen eszközök sohasem fogják sem gyarapítani, sem megsemmisíteni civilizációnkat. Miként nem az anyag hozta létre a nyugati kultúrát, éppen úgy nem is fogja az anyag elpusztítani azt. Összetéveszteni egy civilizációt gyárakkal, lakásokkal és a felszerelések összefüggésével még mindig materializmust jelent. A civilizáció magasabb rendű realitás, amely emberek által és embercsoportokon belül nyilvánul meg, az emberek olyan lelki rétegén keresztül, amely a legnagyobb hatóerővel testesíti meg a kultúra élő eszméjét. Ez a kultúra vallásokat, építészeti formákat, művészeteket, államokat, nemzeteket, fajokat, népeket, hadseregeket, háborúkat, költeményeket, filozófiákat, természettudományokat, fegyvereket és belső parancsszavakat hoz létre. Mindezek nem egyebek, mint egy magasabb rendű realitás megnyilvánulásai, egyikük sem képes ezt a magasabb rendű realitást megsemmisíteni. A XX. század beállítottsága a természettudománnyal és technikával szemben világos. Nem kéri tőlük, hogy világszemléletet nyújtsanak (ez máshonnét származik) és határozottan elutasít minden olyan próbálkozást, amely vallást, avagy filozófiát akar gyártani a materializmusból vagy az atomimádatból. Mindazonáltal a természettudományt, és a technikát felhasználhatja korlátlan hatalmi céljainak szolgálatában. Az Eszme az elsődleges, és az Eszme megvalósítására a fegyverkezési fölény nélkülözhetetlen, mert csak az képes ellensúlyozni a Nyugat ellenségeinek mérhetetlen számbeli fölényét. A nyugati ember a világ összes korábbi eseményeit áttekintve érti meg önmagát, létének huszadik századi korszakában. Látja, hol áll, és azt is látja, miért kényszerült arra, hogy történelmi szempontból tájékozódjék. Történelmi ösztöne megakadályozta, hogy a történelmet materialista módon azáltal torzítsa, hogy aláveti azt egy bizonyos fajta ideológiának. Látja a megelőző kultúráknak azokat a korszakait, amelyek a jelen korszakával párhuzamba állíthatók: "a viszálykodó államok korát" Kínában, a császárságra való áttérést a Római Birodalomban, a "Hikszoszok" korát Egyiptomban. Egyik sem a művészet, vagy a filozófia virágzásának a kora, mindegyikben a politika és a cselekvés területén van a súlypont. Ezek a nagy ívű ; gondolkodásnak, a legnagyobb tetteknek, a lehető legnagyobb külső alkotókészségnek a korszakai. A filozófusok és ideológusok, a világmegváltók és a művészettel kereskedők az utca szintjére szorulnak ezekben a korokban, amikor a kor parancsszava a cselekvést és nem az absztrakt gondolkodást írta elő. Valamely civilizációban a második korszak kezdetén a civilizáció lelkének - a történelmi helyzete miatt - egy bizonyos organikus beállítottsága van. Azok, akik ezen időszak Eszméjének őrzői szükségképpen gondolkodnak és éreznek így és nem másképpen. Pontosan megállapítható, hogy ez milyen viszonyban áll az emberi és kulturális gondolkodás és cselekvés különböző formáival. A vallásra ez a kor még egyszer igent mond, ami a materializmus negatív ateizmusának éppen ellentéte. Mindenki, aki a tett embere, állandóan kapcsolatban áll az előre nem láthatóval, a megfoghatatlannal, az élet misztériumával, és ez részéről kizárja a laboratóriumi beállítottságot. A cselekvés kora a halál szomszédságában él, és az életet a halál iránti beállítottságán keresztül értékeli. A régi gótikus vallási eszme még mindig velünk van: az ember élete utolsó pillanatában mutatja meg a maga tisztaságában azt, ami benne van. Még ha úgy is élt, mint semmirekellő, úgy halhat meg, mint hős, és életének ez az utolsó aktusa marad fenn halála után az utódok lelkében. Nem értékelhetjük az életet a hosszúsága szerint, ahogy ezt a materializmus és mindazok teszik, akik a test halhatatlanságában hisznek.
Az ember földi feladata és Istenhez való viszonya között nincs konfliktus a nyugati ember számára. A csata előtt a katonák imádkozni szoktak. A csata az előtér, az imádkozó a transzcendens, vagyis Isten felé fordul. Metafizikai parancsszavunkat bizonyos életkereten belül kell teljesítenünk. Egy bizonyos kultúrába születtünk bele, e kultúra organikus fejlődésének bizonyos szakaszában, bizonyos adottságokkal rendelkezünk. Ezek a körülmények szabják meg földi feladatunkat, amit el kell végeznünk. A metafizikai feladat minden földi körülményen túl fekszik, mivel az minden korban, mindenütt ugyanaz lenne. A földi feladat csupán a magasabb rendű feladat formája, organikus eszköze.
A világmegváltó rendszerekből, az elavult típusú gondolkodás termékeiből korunk nem kér. Korunkat az érdekli, hogy mit kell, és mit lehet tenni, és egyáltalán nem érdekli, hogy mit kellene tenni. A cselekvés világának megvan a maga organikus ritmusa, és az ideológiák a gondolkodás világához tartoznak. Az élő eszmék érdekelnek minket, a halva született eszmények nem. A művészet irányában korunknak csak egyfajta beállítottsága lehet. A mai művészi feladatok legjobb esetben másodlagosak, legrosszabb esetben a művészet iszonyattá és káosszá változik. A tömeges zörej nem zene, a kísérteties festmények még a műszaki rajzoló színvonalát sem ütik meg, nem is beszélve a festészet művészetéről. Az ocsmányság és a mocsok nem irodalom, a materialista propaganda nem dráma, összefüggéstelen szavak megformálatlanul papírra vetve - nem lírai költészet. A kor bármely művészi feladatát csak olyan személyek által valósíthatják meg, akik a régi nyugati hagyományok szellemében tevékenykednek, és nem újságírói szintű művészeti elméletekkel akarják magukat reklámoztatni. A cselekvés és szervezés korában a jogi gondolkodás új fejlődésnek indul. A nyugati jog nem függetlenítheti magát a politika korától és az azt kísérő történelmi és pszichológiai gondolatformáktól. Ezen eszmék hatására teljesen meg kell újulnia és a közjogban, kereskedelmi jogban és különösen a büntetőjogban megnyilvánuló régi materializmusát szemétkosárba kell hajítania.
A technika és szolgálólánya, a természettudomány ebben a szakaszban nagy jelentőségűek a nyugati civilizáció számára. A technikának kell felszerelnie erős ököllel a nyugati politikát az eljövendő küzdelmekre.
A gazdasági élet az új "építményben" a megalapozás szerepét tölti be, és ez által az új "építmény" szellemi jelentősége is jelezve van.
A megalapozás egy struktúrában nem a legfontosabb, hanem szigorúan másodlagos funkció. De a tettek korában a politikai egységek számára a gazdasági erő elengedhetetlen. A gazdaság a politikai erő egyik forrása lehet, olykor fegyverül is szolgálhat a hatalmi küzdelemben. Ezen okok miatt a huszadik század nem hanyagolhatja el a gazdasági élet fejlesztését, hanem a jelenleg meghatározó politikai eszméből származó új lendületet ad neki. Ahelyett, hogy a gazdasági élet olyan terület lenne, ahol az egyes emberek magánzsákmányukért küzdenek egymással, a gazdaság most erős és fontos része lett annak a politikai organizmusnak, amely minden ember rendeltetése felett őrködik.
Az organikus történések minden fordulópontja egy választási lehetőséget és annak alternatíváját jelenti. A választási lehetőség: megtenni azt, ami szükség, az alternatíva a káosz. Ennek semmi köze a tankönyvek logikájához, ez utóbbi logika csupán az élet számtalan termékeinek egyike. Az élet mindig annyi logikát talál ki, amennyire szüksége van, de mindig egy logikának engedelmeskedik, az organikus logikának. Ezt egy rendszer sem képes leírni, de a Rendeltetés-gondolkodás (vagyis a cselekvést szolgálni kész gondolkodás egyetlen formája) segítségével megérthető. Az élet előre megy, vagy semerre sem megy. A semmi akarása viszont ellenkezik a kor szellemével.
Tudjuk, hogy az egyik kor átmenete a következőbe fokozatos, é ' azt is tudjuk, hogy még akkor is, amikor bizonyos irányba kiteljesült, azt gondolja magáról, hogy más irányban éppen akkor kezdődik. Így, mialatt a múlt századi természettudomány mint értelmi ismeretrendszer a múlté, a múlt századi természettudomány mint? népszerű világszemlélet az ostoba, nem-alkotó elmék számára továbbra is létezik. A materializmus nem tarthat többé igényt arra, hogy bármely kiváló gondolkodó világnézete legyen, de pillanatnyilag nem a kiváló szellemek vannak hatalmon. A Nyugatot Európán kívüli erők tartják uralmuk alatt, barbár, történelemtorzító erők. Ezek azt tapasztalják, hogy Európa legértéktelenebb gondolkodói szolgálnak nekik legkészségesebben. A materializmus Európa elpusztításának nagyszabású ügyét szolgálja, ezért erőltetik Európára ezt Európán kívüli erők. Két út van, amelyen érzékelhetjük nagy feladatunkat, etikai parancsszavunkat, amely életünkre tart igényt. Az első érzéseinkből , származik, amik arra késztetnek minket, hogy a dolgokat így lássuk \ és ne másképpen. A második a minket megelőző hét magasabb rendű kultúra történetének ismeretén alapul. E kultúrák mindegyike végigment ugyanezen a válságon és mindegyik pontosan úgy oldotta meg a maga hosszantartó civilizációs válságát, ahogy ösztöneink sugallatára nekünk is meg kell oldanunk. II. Pillanatnyilag harcban állunk, és ez a harc esetleg csak több háború után tisztázódik, avagy egy hirtelen katasztrófa által, amit jelen pillanatban egyáltalán nem láthatunk előre. A történelem felszínén az történik, ami előre nem látható. A legtöbb ember annyit tehet meg, hogy bensőleg felkészül. Ösztönünkkel, érzéseinkkel és eszméinkkel teljes ellentmondásban a XIX. század meredt szemmel ül Európa trónján, halotti lepelben, Európán kívüli erőktől támogatva. Ez azt jelenti, hogy korunkat mély és alapvető konfliktus alakítja. A Múlt régi eszméi sohasem éledhetnek újjá - jelenlegi uralmuk csupán az Új Európa fiatal, életerős tendenciáinak fojtogatását jelenti. A régi eszmék uralma egyszerűen abban áll, hogy lakatot tesznek az új eszmék szájára. Ezek az erőszakos erők nem érintik a cselekvés-gondolkodást, a korszak organikus ritmusát, ezek az erők csupán eszközök Európa akaratának gúzsbakötéséhez, úgy, hogy Európát kiszolgáltatják legértéktelenebb elemeinek, amiket Európán kívüli hatalmak szuronyai tartanak hatalmon. A konfliktus széleskörű, az élet minden területét érinti. Két eszme áll egymással szemben - nem fogalmak, nem absztrakciók ezek, hanem olyan eszmék, amik ott rejtőztek az emberek vérében már akkor is, amikor még nem fogalmazta meg őket az emberi értelem. Az újonnan életre kelő tekintély áll szemben a pénz uralmával, a rend a szociális káosszal, a hierarchia az egyenlőséggel, a társadalmi-politikai-gazdasági stabilitás az állandó változással, a kötelességek örömteli vállalása a jogokért való siránkozással, a szocializmus a kapitalizmussal (mégpedig etikailag, gazdaságilag, politikailag), a vallási újjászületés a materializmussal, a termékenység a terméketlenséggel, a hősiesség szelleme az árulás lelkületével, a felelősség elve a parlamentarizmussal, az ember férfi-nő polaritásának eszméje a feminizmussal, az egyéni feladat eszméje a "boldogság" eszméjével, a fegyelem a propagandakényszerrel, a család, társadalom és állam magasabb rendű egysége a társadalom atomizálódásával, a házasság a szabadszerelem kommunista eszméjével, az önellátó gazdasági élet az érzéketlen, öncélú kereskedelemmel, a belső parancsszó a racionalizmussal. De a legnagyobb ellentétet, azt a konfliktust, amely az összes többieket magába olvasztani képes, még nem neveztük néven. Ez a nyugati egység eszméjének harca a XIX. század nacionalizmusa ellen. Ez a Birodalom és a kicsinyes állameszme, a széles látókörű gondolkodás és a politikai provincializmus szembenállása. Itt a tegnapi hazafiak szánalmas gyülekezete áll szemben a Jövő őreivel. A tegnapi nacionalisták nem egyebek, mint bábjai az Európán kívüli hatalmaknak, akik Európa megosztásával akarnak uralkodni fölötte. Európa ellenségei nem tűrik, hogy Európa régi államai közeledjenek egymáshoz, megértsék egymást és alkalmasak legyenek a huszadik század szellemének megfelelő politika megvalósítására. A minket megelőző hét magasabb rendű kultúrában a nacionalizmus betegségének korszakát az egész civilizáció felett szétáradó érzés számolta fel. Ezt a folyamatot háborúk kísérték, mivel a Múlt mindig harcolt és mindig is harcolni fog a Jövő ellen. Az élet háború, és az alkotásvágy kiváltja a nagy nemet-mondók szembenállását, akiknek léte a Múlthoz kötődik, belesüppedt a Múltba. A civilizáció megosztottsága minden esetben a civilizáció újraegyesítésével, régi, eredeti kizárólagosságának és egységének újra érvényesítésével oldódott meg. Mindegyik esetben a kisállam-eszmét felváltotta a Birodalom eszméje. Ez oly erős volt, hogy semmifajta belső erő nem szállhatott vele szembe a siker reményében. Korunk kezdetén, az első világháború után maga a nacionalizmus alakult át Európában az új Birodalom eszméjévé. Minden nyugati országban a "nacionalisták" voltak azok, akik elleneztek egy újabb európai háborút és általános politikai egyetértést óhajtottak Európában, hogy elejét vegyék annak, hogy Európa olyan mélyre süllyedjen, ahol most vergődik. Ilyen értelemben egyáltalán nem nacionalisták, hanem nyugati imperialisták voltak. Ugyanígy azok, akik önmagukat "internacionalistáknak" nevezték, azt akarták, hogy a tegnapi európai nemzetek háborúzzanak egymással, hogy így szabotálják a Nyugat Birodalmának megteremtését. Ezek az "internacionalisták" gyűlölték a megszületendő Birodalmat, mert - ilyen vagy olyan okból - idegen volt a számukra, egyesek azért éreztek iránta gyűlöletet, mert teljesen kívül álltak a nyugati kultúrán, mások pedig azért, mivel gyógyíthatatlanul megszállottjai voltak valamilyen ideológiának, ami gyűlölte az új, életerős, férfias jövőképet, előnyben részesítette a pénzszerző-pénzköltő régi életkoncepciót, az erős, felfelé törő élet gyűlöletét és a gyengeség, terméketlenség és ostobaság szeretetét. Ezért az Európán kívüli erőknek Európa belső, áruló erőivel szövetkezve sikerült kirobbantaniuk a második világháborút, amely a felszínen megakadályozta a Nyugat Birodalmának eredményes megalakulását. De a Nyugat veresége csak a külső látszat szerint volt és lehetett kudarc, mivel a döntő lendület - ahogy ezt századunk újra megtanulta - mindig belülről, a Belső Parancsszóból, a lélekből származik. Valamely történelmileg lényeges Eszmének külső megvalósítását megakadályozni annyit jelent, mint megerősíteni azt. Az Eszme energiái, amelyek az önkifejeződés során kifelé áradtak volna, befelé fordulnak, és a lelki felszabadítás elsődleges feladatára összpontosulnak. A materializmus nem tudja, hogy ami nem tör össze, megerősít, ámde ez az eszme nem törhető meg. Az Eszme felhasználja az embereket, de az emberek nem használhatják fel, nem érinthetik, nem károsíthatják azt. Ez az egész könyv semmi más, mint ennek a koreszmének a körvonalazása, alapjának, egyetemességének és mindazon szellemi gyökereinek a bemutatása, amik eredetére és szükségszerűségére visszavezethetők. Ezen a helyen azonban azt is meg kell említenünk, hogy egy egyetemes Európának, egy nyugati Birodalomnak az eszméje nem újkeletű, hanem elsődleges formája a mi kultúránknak, éppen úgy, mint minden más kultúrának. Kultúránk első öt évszázadában egyetemes nyugati nép létezett, amelyen belül a helyi különbségeknek nem volt nagy jelentősége. Volt egy egyetemes király-császár, akivel sokszor dacoltak, de meg nem tagadtak. Egyetemes stílus uralkodott, a gótika, ami a bútorok készítőitől kezdve a gótikus dómok építőiig minden mestert és művészt ihletett és vezérelt. A viselkedést egyetemes illemkódex írta elő: a lovagi kor illemkódexe, amely minden helyzetben a becsületet és tiszteletet követelte meg követendő normaként. Egyetemes volt a vallás és egyetemes az Egyház. Egyetemes volt a nyelv, a latin, és egyetemes volt a jog, a római jog. |
